Úgy érzi, sok minden sorsszerűen történt az életében. És minden nehézség, próbakő abba az irányba terelte, hogy rátaláljon arra a hivatásra, amelyben leginkább ki tud teljesedni, és amelyben a felhalmozott tudását hasznosíthatja. Lánczos Andrea, erőszakmentes-együttműködő kommunikáció-tréner, coach, emk-alapú mediátor, logopédus vallott életéről, pályájáról.
Talán 17-18 éves lehettél, amikor először találkoztunk. A legelső benyomásom az volt, hogy fiatal korod ellenére irigylésre méltó higgadtság, megfontoltság, kiegyensúlyozottság, szelíd derű árad belőled.
Pedig akkorra már olyan eseményeket éltem meg, amelyek kicsit megtörtek. Tizenöt voltam, amikor anyu meghalt, és tizennyolc, amikor apu egy olyan házasságba lépett, amely lelkileg eléggé megdolgoztatott. De ekkortájt ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, gyerekeim apjával is.
Hatalmas törés lehet egy kamaszlány számára elveszíteni az édesanyját.
Mindenképp meghatározta a további életemet. Nemcsak anyu halála, hanem minden, ami azután történt. Eleven konfliktusaim voltak mindazzal kapcsolatban, ami ebből az élethelyzetből következett. Mindehhez tizenkilenc éves koromban a bátyám disszidált, és úgy volt, hogy az életben már nem látom. Egyszer csak ott álltam, hogy kész, nincs többé családom. Ez így együtt akkor soknak bizonyult.
Erős kötelék fűz a bátyádhoz?
Akkor kerültünk közelebb egymáshoz, amikor tizennégy éves lettem, ő pedig tizennyolc. Addig klasszikus testvéri viszonyban voltunk, de mint két lélek ekkor kezdtük egymást jobban hallani-látni, aztán pedig nyilván nagyon felerősítette a kapcsolatunkat mindaz, ami velünk történt. Apu új házassága mindkettőnk életére mélyebb hatással volt, rettenetesen sokat „oldottuk” magunkat, egymást, rengeteg beszélgetésünk szólt erről.
Máig ilyen szoros maradt a kapcsolatotok?
Határozottan. Nem a találkozások gyakoriságában mérhető, hanem a mélységében. Noha földrajzilag régóta távol élünk egymástól, meglepő módon nagyon hasonló a lelki értékrendünk, a belső iránytűnk az emberi kapcsolatokat illetően, ami nem okvetlenül csak a családból hozott, inkább eredendőbb. Mindkettőnk számára meglepő, mennyire értjük egymás lelkét. Nagyon hálás is vagyok érte.
Amikor tizenkilenc évesen úgy érezted, magadra maradtál, ez erős löketet adott ahhoz, hogy biztonságot és állandóságot próbálj kialakítani az életedben?
Abszolút. Tizenhét évesen, amikor megismerkedtem a későbbi férjemmel a gímesi táborban, annyira erősen éreztem, milyen sorsszerű a találkozásunk, hogy kijött a számon az első esték egyikén: „Tudom, hogy te leszel a férjem és a gyerekeim apja, de túl korán jöttél.” Valóban korán érkezett, de azt is tudtam, valószínűleg azért is, hogy legyen egy stabil pont az életemben. Mintha az égiek küldték volna, a talajvesztettség kellős közepén. Éreztem, dolgunk van együtt, ez ijesztő is volt egyben. Mert nem biztos, hogy ennyire fiatalon kell egy életre elköteleződni. Ez konfliktust is okozott bennem, majdnem szakítottunk rövid időn belül. Emellett nagy szükségem volt rá és a kapcsolat adta biztonságra is. Tudtam, éreztem, hogy nem rúghatom fel a kapcsolatunkat ilyen könnyedén csak azért, mert túl fiatalnak érzem magam hozzá.
Felnőttként már másként viszonyulsz ahhoz, hogy édesapátok újra megnősült? Mert kamaszfejjel árulásnak is vehetted édesanyátokkal szemben.
Azt mondják, akkor nő fel az ember, amikor úgy tud nézni a szülőre, mint esendő emberre, a hibáival és erényeivel együtt. Apunak mindig nagyon fontos volt a család. Amikor anyu meghalt, ijesztően egyedül maradt. Mi ezt kamaszfejjel nem tudtuk átérezni, belemerültünk a saját fájdalmunkba, azt próbáltuk kiküszöbölni, ahogy lehetett. Például azzal, hogy próbáltunk még többet jönni-menni, élni. Egy idő után persze megértettem, hogy magányosnak érzi magát, ahogy azt is, hogy vannak érthető és empatikusan abszolút fölfogható testi-lelki-szellemi szükségletei. Igazából nekünk azzal volt problémánk, hogy amikor új életet kezdett, igazából tőlünk, a gyerekeitől kért elfogadást és alkalmazkodást. Többek között ez a helyzet indította el az útkeresésemet is, hogy mindazzal foglalkoztam és foglalkozom, amivel. Meg akartam érteni, szerettem volna a saját részemet is tisztán látni, illetve hogy hogyan tudom a másikat jobban megérteni. Itt jött be például az erőszakmentes-együttműködő kommunikáció (emk) az életembe, amelyben nagyon sok kérdésemre választ kaptam.
A pályaválasztásodat is befolyásolta, hogy az életed drámaibb történései miatt korán érdekelni kezdett az önismeret?
Már gimnazistaként pszichológiára készültem, de a pályaválasztási tanácsadónk lebeszélt róla azzal, hogy protekció nélkül nem vesznek fel, mert hatalmas a túljelentkezés. Megpróbáltam mégis a lehetőségeimhez mérten a saját magam és az emberi kapcsolataim megértése motiválta úton maradni: olyan szak után kutattam, amelyben sok a lélektan. A keresztmamám ajánlotta a gyógypedagógiát, mivel az egyik ismerőse ezzel foglalkozott. Azonnal az jutott eszembe, hogy ha gyógypedagógia, akkor viszont kommunikáció, és így a logopédia. Kicsit kanyargós úton, de végül Budapesten kötöttem ki, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Hálás vagyok azért, hogy oda jártam. A komplexitásomhoz nagyon kellett az, amit ott kaptam. A mai napig élvezem a logopédiai munkát, s azt is, ha gyerekekkel dolgozhatok, egészen kicsiktől a nagyokig. Erősen él bennem az altruizmus, a segítő szándék. Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy a gyógypedagógiai munkával párhuzamosan az emk-t is alkalmazhatom. Mintha egész életemben ezt a komplexitást kerestem volna. Azt a tudást és tapasztalatot, amit magánemberként és szakemberként összegyűjtöttem, nagyon szeretem egy „csomagként” megélni és hasznosítani.
Mi is tulajdonképpen az emk, és hogyan találtál rá?
Az emk célja, hogy előmozdítsa azt az információáramlást, amely az emberek közötti együttműködéshez és a konfliktusok hatékony kezeléséhez szükséges. Két fókusza van: az egyik az őszinte önkifejezés, a másik pedig a másikra való együttérző odafigyelés. Először Tatán találkoztam vele, ahol hét évig éltünk. A lányom általános iskolájában akadt a kezembe az emk-ról egy kis szórólap – a mai napig őrzöm –, nagyon megszólított. De akkor még nem mélyedtem bele. Aztán visszaköltöztünk Tatáról, és tele voltam tervekkel. Egy munkatársammal pszichodráma foglalkozásokat akartunk tartani iskoláknak, illetve beavatni az alapozó terápiába a pedagógusokat. Aztán a kolléganőm megkapta ajándékba Marshall Rosenberg A szavak ablakok vagy falak című könyvét az emk-ról, s ennek hatására együtt mentünk képzésre Rambala Éva trénerhez. Azonnal ráéreztünk, ez nagyon fontos dolog, s már a szünetben mondtuk Évának, mi ezt nemcsak tanulni, hanem tanítani is szeretnénk, amint lehet. Így a pszichodráma és az alapozó terápia helyére az emk lépett: nagyon gyorsan kidolgoztunk egy programot, és akkreditáltattuk. Elsősorban pedagógusoknak tanítottuk.
Úgy érezted, a gyerekeknél kellene kezdeni?
Eredetileg is ilyen indíttatású volt a téma- és útkeresésem. A gyerekekre fókuszáltam. Gyógypedagógusként is a korai fejlesztés és a megelőzés híve vagyok. Nem egészen három hónapos kortól már csodákat lehet művelni, nagyon sok dolgot megelőzni, ha időben lépünk. Ugyanez vezérelt az emk-val kapcsolatban is, már a munkatársammal együtt: megelőzni, hogy ne rakódjanak újabb rétegek káros kommunikációs és gondolkodási mintákból fakadóan. Nagyon sok síkon elcsúszott az önismeretünk a kapcsolódásaink szintjén (is). Szerettük volna támogatni a gyerekeket, hogy egyrészt ne legyenek ilyen jellegű problémáik és konfliktusaik, másrészt eszköz is legyen a kezükben, amivel jó értelemben urai a saját életüknek, és minőségileg másképp tudnak kapcsolódni önmagukhoz és másokhoz.
Ma különösen aktuális az emk, hiszen mindennapos a verbális agresszió.
A verbális agresszió sokkal inkább annak a megnyilvánulási formája, ahogyan önmagunkhoz és egymáshoz viszonyulunk. Csak a járulékos tünetei, hogy agresszívak vagyunk. Ez a tehetetlen dühből, eszköztelenségből adódik. Az elutasítást, egyet nem értést úgy értékeljük ki, hogy mi akkor értéktelenek vagyunk. Ezt a fajta viszonyulást és önmagunk értelmezését kell és érdemes másképp látni. Mert ennek aztán a természetes velejárója lesz, hogy nem lesz szükség a kommunikációban harcolni és támadni. Elég csupán a mélyebb szükségleteinkhez lenyúlni, és más eszközökkel, stratégiákkal elkezdeni élni és kapcsolódni. Kiállni magamért. Az emk nem arról szól, hogy mosolygós és pozitív vagyok, hanem a személyiségünk minőségi megerősödéséről. A saját magamért való felelősségvállalást, az önmagamért való kiállást segíti, amikor már nincs szükségem játszmákra, a másik energiáira. Eszközt ad a kezembe, amely révén képes vagyok bármilyen megnyilvánulás mögött a másik fél eredendő, tiszta, emberi szándékát látni. Mert a legeredendőbb, legmélyebb szándékunk az, amikor tényleg kapcsolódni és hozzájárulni akarunk egymás életéhez. Ez mindenkiben folyamatosan ott van, csak a tudatosság szintjén nagyon távol kerültünk ettől. Az emk-val éppen ez a képesség fejleszthető ki önmagunkban. Nem azt jelenti, hogy mindenkit szeretni fogok. Hiszen emberből vagyok, és nekem is tudnom kell, mi támogat és táplál, és mi az, ami nem.
Az emk nyelve a „zsiráfnyelv”. A világunkban azonban a „sakálnyelv” uralkodik, vagyis amikor a nálunk gyengébbel agresszívak, az erősebbel meghunyászkodók vagyunk.
Zsigerből, a szocializálódásunkból, kultúránkból fakadóan egy-egy helyzetben az „üss vagy fuss” reakciók fognak elsőként megnyilvánulni. Az első gondolatom a másikat vagy önmagamat hibáztató, kétségbeesett reakció lesz, hogy „úristen, életveszélyben vagyok, megsemmisülhetek”. Ez az első jelzőrendszer. A sakálnyelv. Ezt nem tudjuk kitörölni. Tekinthetünk rá viszont úgy, hogy természetes része az életünknek. A lelkünk azonban képes másként reagálni, de ehhez nagyon tudatos döntés és váltás kell az adott pillanatban. A tudatosság az erő. Nem véletlenül nevezzük tudatos kommunikációnak az emk-t. Általa kontroll alá helyezhetjük a sakál énünket.
És milyen a zsiráfnyelv?
A zsiráf azért lett az emk jelképe, mert megfontoltabb, lelassultabb, szemlélődőbb. Elég hosszú a nyaka ahhoz, hogy felülnézetből lássa a dolgokat. És ha képes vagyok felülről ránézni, komplexitásában és összefüggéseiben látom. De hogy az emk négy lépéséről is szóljak: elsősorban megfigyelünk, hogy a dolgokat ítéletmentesen, kritika, hibáztatás és önhibáztatás nélkül fogalmazzuk meg. Kell ehhez egy nagy adag tudatosság, mert enélkül konfliktushelyzetekben nem tudunk elvonatkoztatni a haragunktól, a tehetetlenségünktől. Ha a másik megbánt engem, én pedig csak azt bírom neki mondani, hogy mennyire igazságtalan, érzéketlen vagy közönséges, az őt minősítő megnyilvánulásom miatt képtelen lesz meghallani engem, mert beindítom nála is az „üss vagy fuss” mechanizmust, azaz a magyarázkodást vagy a másik hibáztatását. Így semmilyen szinten nem tudunk kapcsolódni. Ha viszont le tudok nyugodni, és közlöm vele: „ezt a mondatot hallottam, hogy… és ettől így és így vagyok, több megértésre vagy gyengédségre lenne szükségem”, ez már egészen más megfogalmazás, mert leválasztottam magamat is, meg a másikat is a végeláthatatlan konfliktusról. Nem hibáztatni akarom. Nekem is nagyon fontos, hogy közös nevezőre jussunk. Az emk négy lépésben kifejezés, magamról gondoskodás, egy másikkal kapcsolódás, de ebben mindig ott kell legyen annak az egyensúlya, hogy a saját teljességemről gondoskodom, és ebből teszem meg a tőlem telhető legtöbbet ott és akkor, abban a pillanatban. Valójában magam, illetve a másik fél felé egyfajta kérést megfogalmazva. Az emk jelentős mértékben hoz minőségi változást az életünkbe. A kérdés az, mennyire erős bennünk a vágy a minőségi váltásra, amire pedig annyira nagy szükségünk lenne.
Hol hasznosítható az emk?
Mindenütt, ahol nagyon fontos lenne hosszú távon, hogy megváltozzanak a kapcsolódási kultúrák: helye van a cégekben, a politikában, a pedagógiában. Mindenhol, ahol a kommunikációnak fontos szerepe van. A kérdés az, hogy hosszú távú befektetésként hajlandók vagyunk-e ennek a mélységét érteni. Mert az eredendő szándék megértése nélkül könnyen lehet egy pusztán formai, akár manipulációs eszköz.
Hogyan hatott a gyerekeidre az emk?
Észrevétlenül szivárgott be az életükbe, nem volt nevén nevezve. Egy idő után maguktól észlelték a különbséget az otthoni kommunikációnk és a másoknál többnyire tapasztalható közt. Korán beemeltem az ő felelősségüket a párbeszédünkbe. Mindig a koruknak megfelelően. Szerintem ez nagyon fontos az érett felnőtté válásban. Persze van, amiben nekem kell döntenem, mert én felelek értük. Amit viszont elbír egy gyerek, abban a döntést igenis rá kell hagyni, bízni benne. Megbeszélni, miben tudok segíteni, nem helyette megoldani a problémát. A gyerekeim nagyon hálásak azért, mennyire más síkon tudunk itthon beszélgetni dolgokról, és konstruktív, lehetőleg mindenki számára támogató megoldásokat keresni.
A kamaszkori lázadásaik idején is segített ez a módszer?
Előfordultak helyzetek, amelyek megnyomtak bennem egy-egy gombot, és előjöttek a régi mechanizmusok. „Békeidőben” azonban nagyon jól működik ez a fajta gondolkodásmódom, szándékom, eszköztáram. Ezért fontos ebben az időszakban a bizalomépítés, hogy a bizalom megtartó erőként legyen jelen, amikor épp viaskodunk egymással, és elveszítjük önmagunkkal meg egymással is a kapcsolatot. Ennek köszönhetően olyankor sem omlik össze a világ, mert van egy erős bizalmi alap, kapocs. Ezt ápolni kell. Tehát nem elsősorban az éles helyzetekben mérhető az emk hatékonysága. Bizonyos viselkedési, kommunikációs mintákat hozunk magunkkal, és sajnos előfordul, hogy szétesünk. Ilyen helyzetekben is felvállalhatom azonban a saját sebezhetőségemet, kimondva, hogy sajnálom, amiért kikeltem magamból, és dolgozom azon, hogy máskor, ha lehet, ne jussunk el idáig.
Neked mit adott az emk?
Trénerként is el szoktam mondani, hogy hatalmas érzelmi biztonságot, bizalmat, hitet, megtartó erőt, egyértelműséget, tisztánlátást és nagy belső békét. Egy nagyon erős vezérlő erő. Iránytű.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
