Nyilván az olasz elnökválasztások körüli mizéria eltörpült az ukrán válság és az Omikron körüli aggodalmak mellett, mégis, az olaszországi eseményekre érdemes odafigyelni elsősorban az EU jövője szempontjából.
Olaszország a legnagyobb kedvezményezettje az uniós újjáépítési alapnak, nagyjából 200 milliárd euró lehívására lesznek jogosultak, amennyiben azt a belpolitikai stabilitás lehetővé teszi. Ez ugyanis Olaszországban egyáltalán nem magától értetődő, a kormányzásra jellemzőek a gyakori koalíciós válságok és az előrehozott választások is.
Az olasz szempont azért is érdekes, mert ha itt kudarcot vall a baloldali, Brüsszel-párti megközelít és az újjáépítési alap az államadósság és a gazdasági problémák rendezését illetően, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Elég arra gondolni, hogy bár Magyarországot és Lengyelországot kiáltották ki Nyugat-Európában az EU fekete bárányának, Olaszország kilépése az euróövezetből vagy az EU-ból sokkal valószínűbb (még ha egyelőre nem is túl esélyes), mint egy Hunexit vagy Polexit.
Ennek oka, hogy az olaszok lényegében a 2008-2009-es válság óta szenvednek a közös európai pénznem drágaságától – amit nyilván német érdekből tartanak felértékelve. Ami a németeknek jó, az az olaszoknak drága turizmust, magas munkanélküliséget és vergődő exportot jelent. A 2018-as parlamenti választás egyik kulcstémája nem véletlenül volt az eurozónai tagság.
Draghi a kulcsjátékos
A mostani elnökválasztás valójában nem arról szólt, hogy ki lesz az új elnök, hanem hogy ne Mario Draghi legyen, az EKB volt elnöke, az újjáépítési alap felhasználásának kvázi garanciaembere, aki nem választás útján, hanem belpolitikai paktumok által került a kormányfő székbe.
Az olasz elnöknek kizárólag ceremoniális szerepe van, csak koalíciós válságok és általános választások idején van számottevő befolyása az eseményekre. Az olasz belpolitika hektikussága miatt tehát a többi európai országhoz képest elég gyakran.
Emellett, működésképtelensége esetén feloszlathatja a parlamentet és megvétózhatja a kormány döntését.
Sergio Mattarella elnök megbízatási ideje eredetileg február 3-án járna le. Amint néhány héttel ezelőtt bejelentette, hogy nem kívánja újabb két évre betölteni a posztot, Mario Draghi jelezte, hogy érdekli a poszt. Ha Draghi államfő lesz, nem lehet kormányfő, és akkor nincs politikai stabilitás, ami az uniós milliárdok lehívásához szükséges. Anélkül pedig a második legnagyobb államadóssággal rendelkező Olaszország tovább száguldott volna a pénzpiaci fizetésképtelenség felé.
A baloldali pártok nem véletlenül próbáltak afelé manőverezni, hogy rábírják Sergio Mattarellát, vállaljon további két évet. És végül, az ötödik sikertelen elnökválasztási kísérlet után Mattarella vállalta. És ezzel Draghi kormányfő marad.
Megválasztották Olaszország (régi)új államfőjét
Pénz, adósság és az uniós irányelvek felpuhítása
Draghi miniszterelnöki posztja azt jelenti, hogy tovább működhet a baloldali és jobbközép pártok sokszínű koalíciós kormánya, amely így reformokat tud elfogadni, és eurómilliárdokat lehívni az ujjáépítési alapból. Ez nem csak Olaszországról szól, ez az eurozóna stabilitásához járul hozzá egy olyan időszakban, amikor tombol az infláció. Nem mellesleg itt érdemes kiemelni, hogy Olaszország az EU harmadik legnagyobb gazdasága (a britek távozása után).
Ám Draghi poszton maradása más szempontból is jelentőséggel bír. Valószínűleg folytatódhat a Franciaországgal közös együttműködés az uniós szigorú költségvetési irányelvek fellazítása érdekében. Ma Brüsszel felső korlátot szab mind az államadósságnak (a GDP 60 százalékában), mind a költségvetési hiánynak (GDP 3 százaléka). Ezeket a feltételeket jellemzően a déli országok nem tudják teljesíteni. Részben költségvetési fegyelmezetlenségük, részben az euró miatt.
Az EKB volt elnöke 2021-ben azzal a nyilvánvaló céllal vállalta el az olasz miniszterelnökséget, hogy az uniótól érkező kétszázmilliárd eurót vissza nem térintendő támogatásként és kölcsönök formájában terítse szét az olasz gazdaságban.
Kemény harc vár az olaszokra
Ezen túlmenően rengeteg reform vár az olaszokra, többek között az igazságszolgáltatási rendszer felgyorsítása és az olasz adórendszer egyszerűsítése területén. Az olasz gazdaságnak minderre szüksége is volna. Az elmúlt években alig nőtt valamit a GDP, az államadósság mértéke a2021-ben a koronavírusnak is köszönhetően a GDP 155 százalékára emelkedett, ami az uniós tagállamok közül a második legmagasabb arány a görög rátát követően. Bár 2021-ben 6,1 százalékos növekedésről számoltak be a statisztikusok, ez sokat nem számít, előtte egy évvel ugyanis 8,3 százalékos visszaesést könyvelt el az olasz gazdaság.
Mindez persze egyúttal azt is jelenti, hogy Olaszország tényleg nagyon közel áll a fizetésképtelenséghez. Draghi pedig a pénzügyi elit embere, a bankszektorból érkezett. A pénzelit pedig már hosszú ideje próbálja rábírni az EU-t közös kötvénykibocsátásra és közös hitel felvételére.
Ha Draghi végül olasz államfővé vált volna, akkor belső utódlási harcok alakultak volna ki a kormánykoalíció pártjai között, és gyakorlatilag elvéreztek volna a 2023-ban esedékes parlamenti választásokra. Ami azonban sokkal fontosabb pénzügyi szempontból, a politikai csaták idejére jegelték volna a reformokat és az uniós milliárdok merítéséhez szükség többi intézkedést.
Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
