A napokban jelent meg Toplak Zoltán: A férfiak is egyenlőek a nőkkel? című férfiemancipációs könyve, mely alapos és erőteljes feminizmuis kritikával él, elemzi a Férfihang Civil Társaság állásfoglalása alapján a veszélyes és férfiellenes Isztambuli Egyezményt, taglalja a fiúk/férfiak legfontosabb problémáit, valamint kitekint a férfispiritualitás és a férfiakat megerősítő közösségek világa felé.
Szerinted miért kellett ilyen sok időnek eltelnie a magyar férfimozgalom kezdetétől, amíg egy átfogó férfiemancipációs könyv jelent meg Magyarországon?
Két okra tudnám visszavezetni ezt. Egyrészt minden mozgalomnak idő kell, míg kifejlődik, megerősödik, gyökeret ereszt egy társadalomban. Megtalálja a maga aktivistáit, szimpatizánsait. Másrészt véleményem szerint ma a világ niggere a férfi, főként ellenszenves “képződmény” ha markáns véleménye és saját igényei vannak, ne adj’ isten még haragos is. Azt várják el tőlünk férfiaktól, hogy mindig-mindenkor “erősek” és “úriemberek legyünk”, de ha merészelünk a kifejezetten férfispecifikus problémáinkról beszélni, “panaszkodni”, sőt még társadalmi megoldásokért is lobbizni, akkor hamar a közutálat céltáblái lehetünk. Ez nyilván méltatlan és igazságtalan. Tehát ez a helyzet is jól mutatja, hogy nagy szükség lesz a férfiak emancipációjára.
Mi kell értenünk a férfiemancipáció alatt és miért van rá szerinted szükség?
A férfiak külső és belső felszabadításáról van szó. Ugyan van olyan nézet is (például a Modern Férfipolitikáért Mozgalom vallja magáénak), hogy csak külső felszabadításról kell beszélnünk, vagyis a társadalom káros sztereotípiái és hamis elvárásai alól kell felszabadítani a férfiakat. Szerintem azonban az egyénnek is van felelőssége; gondolkodása és tettei kihatnak magára és másokra, tehát mindenkinek önneveléssel, magán kell kezdenie a munkát, például a RedPill férfifilozófia útján felismerni valóságos társadalmi helyzetét és lehetőségeit, majd ezután megfelelő öntudattal szóvá is kell tennie az őt érintő társadalmi visszásságokat. Gyakorlatban persze ezt egyszerre kell végezni. Ez a férfimozgalom álláspontja a férfiak korunkban szükséges társadalmi attitűdjéról. Egyébként ilyen módon jól elhatárolhatjuk a férfimozgalmat például Bedő Imre népszerű férfiklubjától, tekintve hogy Bedő leragadt a férfiak saját felelősségének taglalásánál és az ellenséges környezetből (férfigyűlölet, nemi diszkrimináció, radikális feminizmus) adódó súlyos problémákat nem teszi szóvá, udvariasan hallgat ezekről. Magyarul csak önkritikával él, kritikával már nem. Lehetséges, hogy egyesek szerint ez egy férfias attitűd, de szerintem semmiképpen sem.
A világ változásai teszik szükségessé a férfiak emancipációját?
Egyértelműen igen. Ma már sokkal összetettebb szerepeknek kell megfelelnie egy férfinak, és ehhez szüksége van, hogy a figyeljen magára, másrészt felhívja a világ figyelmét is változó környezetben fellépő problémáira.
Mik ezek a problémák?
Az engem érzelmileg legjobban érintőkkel kezdem: a növekvő férfiellenesség, főleg ha fehér, heteroszexuális, keresztény férfiakról van szó. Mi „képződmények” vagyunk egyesek szerint, ráadásul rémisztőek is. Holott talán csak a férfiakat érő sérelmek és az azok amiatt érzett dühünk miatt tűnünk rémisztőnek…
Milyen sérelmekre gondolsz?
Főként a minduntalan növekvő igazságtalanságra, amely a nők egyoldalú piedesztálra emeléséből, a férfiak bűnbaknak kikiáltásából, a családfői és apai megbecsülés totális lerombolásából fakad. A magam részéről kedvelem Orbán Viktor politikai nézeteit – mellesleg büszkévé tesz, hogy fehér, heteroszexuális férfiként mennyi mindent érhetett el, ami a jelen körülmények között talán nem is csekélység – de az letaglózó, amikor arról beszél, hogy a családban, a családpolitikában kifejezetten csakis a nőkre, az anyákra lehet számítani. Még ha véletlenül rejlene is ebben bármilyen részigazság, akkor sem érteném, hogy egy olyan messzire tekintő politikus, mint ő, hogyan nem ismeri fel a férfiasság megerősítésében rejlő lehetőségeket, miért nincs víziója arról a lehetséges versenyelőnyről, amit az erős férfiszerepek megőrzése, rehabilitációja jelenthetne a férfias minőségekben egyre nagyobb hiányt szenvedő nyugati társadalommal szemben. Évtizedes távlatokba tervez, nőt jelöl köztársasági elnöknek, bizonyítva haladó szemléletét, mindeközben ő, a többszörös nagyapa, nem becsüli a családfőket, az apákat és az apaságot. Kiábrándító! Nagyon.
Véleményed szerint milyen problémákkal küzdenek még ma a férfiak?
Például nagy gond van a fiúk társadalmi mobilitásával, vagyis a jövőbeni kilátásaikkal. A társadalom nem támogatja eléggé a fiúk tanulását, mert valószínűleg sokkal prózaibb, egyszerűbb, hétköznapi szerepekre szánják őket. És ha nem kapnak kellő ösztönzést, hogy tanuljanak, hogy szeressék az olvasást, szeressék a műveltséget, a kultúrát, akkor idővel nagyon lemaradhatnak a lányoktól, a nőktől. Talán mondanom sem kell, hogy ez az egyenlőség ellen hat, mégis eltűri ezt a jelenséget a társadalom, miközben a nemek egyenlősége nagyon felkapott, fontos téma már jó ideje. Itt említhetjük még a férfitársadalomban uralkodó magas öngyilkossági arányokat (4:1 a nőkkel összehasonlítva), a szenvedélybetegségek elterjedtségét, a férfiak egészségi állapotának folyamatos romlását, a férfiak rendkívül magas arányát a hajléktalanok és a börtönviseltek között. Általában borzalmas a férfiak mentálhigiénés állapota: a mai társadalom mindenben a nőket tartja szem előtt, ezer módon kedvez a nőknek, és ilyen körülmények között a férfiak lelki életéről végképp a kutya sem akar szót ejteni. Aztán van több száz nőkkel foglalkozó civil szervezet, a két-három férfiszervezet ellenében, és van még milliárdokból létrehozott “Nő-központ” hálózat is, amely a nők ügyes bajos dogaival foglalkozik a munkavállalástól a zabhegyezésig, csak éppen a férfiakkal en bloc nem törődik a társadalom egy percet sem.
A magyar közéletben egy évtizeddel ezelőtt jelent meg komolyabban a férfimozgalom gondolatisága. Szerinted milyen változást hozott ez? Milyen eredményeket sikerült elérni?
Igen. Vannak pozitív jelek is. Konzervatív feministák (Kölnei Lívia, Kóczián
Mária) egyes mérsékelt feministák, hétköznapi nők és a férfiak is kezdenek az ügy
mellé állni. Szerencsére a politikai élet még értékeli a férfiakat, ez látszik abból, hogy a
veszélyes és társadalomromboló Isztambuli Egyezményt nem ratifikálta és úgy tűnik,
nem is akarja a kormánypárt. De nem mondta még fel. Ez gond.
Ugyanakkor a média is lassan-lassan ébredezik Csipkerózsika álmából. Kezdenek
megjelenni cikkek kihasznált és eldobott férfiakról, apákról, akikkel szemben ellen
nevelik a gyerekeiket, vagy épp kapcsolati erőszak férfi áldozatairól. Szóval van
remény.
Magáról a könyvről pár szót mondj, kérlek.
A könyv 2500 Ft, 200 oldal, magánkiadásban jelent meg, de van remény
támogatás elnyerésére is, korlátozott példányszámban kapható és megrendelhető az
[email protected] email címen.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
