Ha Isten is úgy akarja – szoktuk mondani, ha valamit szeretnénk elérni, de nem vagyunk annyira önhittek, hogy azt mindenek dacára, mások ellenére, az ő szabadságukat korlátozva is akarjuk. A muszlimoknak is van egy hasonló szólásuk: az Insallah! (ha Allah is úgy akarja, neki hála), bár ők a vallásuk alapján hozzánk, keresztény gyökerű európaiakhoz képest inkább hajlamosak késznek, megváltoztathatatlannak elfogadni az adottságokat, mert fatalistábbak tőlünk. Mintha annak, ami Isten irgalmából egyszer megtörtént, már mindig is úgy kellene maradnia.
Egy számunkra ismertebb, mert a szomszéd népre vonatkozó közmondásunk segítségével próbálja megvilágítani a különbséget: Adj szállást…, és az már örök időkre az övé marad. Neked pedig többé se házad, se hazád, se hited, se családod nem marad… Világ életedre szerencsétlen menekült, hazátlan bozgor, tájhoz, néphez nem kötődő, abból kiszakított, atomizált, hitetlen városlakó, üzletelő világpolgár, bolygó zsidó leszel. Pedig a megszállóknak, gyilkosoknak nem szoktak szépszerével szállást adni. Vagy ha igen, ne csodálkozzunk a következményeken. De honnan tudjuk előre, hogy kiről van szó, és mi lesz a következménye?
Elkerülhetetlen-e például, hogy majd egy muzulmán világbirodalom részévé váljunk, vagy ilyesmi születhessen meg a szomszédunkban?
Az elrendelt végzetben hívő fatalisták szerint igen. Mi hiszünk benne, hogy nem. De tennünk is kell ellene!
Az iszlám globális térhódítása, a muszlimok számának robbanásszerű növekedése világszerte és Európában is tény, ami már a mi életünket is befolyásolja, az utódainkéra pedig valószínűleg még nagyobb hatással lesz. Veszélyes ez ránk nézve? Élhetnénk az iszlám törvényei szerint is, ahogy azt egy csonkaországi megmondó próbálta velünk elfogadtatni nem is olyan régen? Mint megtért igazhitűek, akik fönntartás nélkül alávetik magukat Allahnak és az iszlám tekintélyeknek, bizonyára igen. Sőt, ha azt a helyzetet is hajlandók volnánk elfogadni, lehetnénk még akár jól kereső hitetlen szolgái is az előbbieknek, ha valamilyen általuk méltatlannak, alábbvalónak ítélt piszkos munkák elvégzésére, vagy más szolgáltatások nyújtására szükségük volna ránk, mint pl. azokra, akik az emirátusokban vagy Dubaiban keresik meg a honitól sokszorosan magasabb bérüket.
De ezek már nem mi volnánk, mert elvesztenénk még a mostani viszonylagos szabadságunkat és önállóságunkat is, nem volna többé hova haza se jönnünk, azt kellene tennünk, amit az iszlám jogrend, a saría és annak értelmezői előírnak számunkra.
Naponta ötször imádkozhatnánk előírásosan, elzarándokolhatnánk Mekkába nyelni ott a port, nappal böjtölhetnénk, hogy aztán éjjel kárpótolhassuk magunk, s meg kéne fizetnünk rendszeresen az iszlám közösséget erősíteni hivatott adót is – még ha az alacsonyabb is a különböző jogcímeken tőlünk most beszedettektől (ezért is tértek át egykor az iszlámra az általa meghódított területek keresztényei).
És mit kaphatnánk cserébe az alárendeltségünkért, engedelmességünkért? Talán kiszámíthatóbb, bár sokszor igen kegyetlen, s tán épp ezért mindenki által jobban betartott szabályokat, erősebb szolidaritást… De ez se biztos, ha egy kicsit jobban ismerjük az iszlám jogrend alapján is kormányozni akart társadalmakban uralkodó viszonyokat, az ott élők túlnyomó többségének gyalázatosan nyomorúságos életét. (Inkább csak a főként a nyugati világba olajat exportáló államok vezető rétege él azokban is hihetetlen luxusban, a mi elitünkétől is „jobban”).
Megérné ezért föláldozni azt, amit szellemi és politikai téren eddig elértünk? Az iszlám egy területet se ismer el függetlennek, mindent alárendel a vallásrendszerének.
A nőket ráadásul jóformán fizikai, szexuális rabszolgaságba veti. Pedig valaha, a középkorban a mohamedán világ viszonylag fejlettebb és türelmesebb volt – a maga módján és egy ideig – a kereskedelem, matematika, csillagászat, tengerhajózás, orvostudomány, bölcsészet stb. területén, mint az akkoriban még eléggé barbár és civilizálatlan európai társadalmak. Ez utóbbiak azonban, az ellentéteik dacára, vagy tán épp azoknak köszönhetően, a vallásuk és kultúrájuk biztosította viszonylagosan nagyobb nyitottságuknak hála képesek voltak átvenni az iszlám által meghódított kultúrákból a maguk számára hasznosnak ítélt eredményeket és ezek segítségével is továbbfejlődni, nagyobb gazdasági forrásokra szert tenni, meghódítani és ki- és aláaknázni jóformán az egész világot.
A muzulmán társadalmak pedig épp ellenkezőleg, talán részben a keresztény-mohamedán háborúskodás miatt is, s mert az akkori keresztény államok végül képesek voltak gátat vetni az iszlám térhódításának (tudjuk, hogy népünk is mennyit szenvedett és áldozott ezért), lemaradtak és bezárkóztak. Megrekedtek egy korábbi szinten, és főként a vallási rendszerük miatt máig se tudtak kivergődni ebből a helyzetből, és kivezető út se látszik számukra belőle. Annak ellenére se, vagy épp azért, mert sok iszlám állam fölsőbb rétege él és profitál a Nyugatból, a nyugati fogyasztásból és technikából, átveszik és kihasználják, amit onnan kapnak, s azokat az adományozók ellen is fordítják.
Ne essünk az ő hibájukba! Mert nem minden muszlim terrorista, aki Allah nevében kész ránk támadni és minket legyilkolni. A legtöbb igazhitű egyszerűen csak szeretne tűrhetően megélni, ahogy eddig, vagy ha kicsit jobban is, akkor se a gazdagabb nyugati országok szociális rendszerének élősködőjeként képzeli azt el, hacsak nem erre kap ösztönzést. S bár kollektíve, fundamentalista módon ragaszkodnak a hit(rendszer)ükhöz, nem akarnak mindenképp másokat is alávetni és kihasználni, csak jó alkut kötni velük, eladni nekik azt, ami fölött rendelkeznek, a munkájuk termékeit és a természeti kincseiket, kereskedni a bevett szokások szerint.
Ám, mert már csak ilyen az ember, mindig fönnáll annak a veszélye, hogy ha a megkövetelt szabályok többet megengednek az egyik félnek, vagy ő maga szabhatja a szabályokat – akár a másik fél kárára is, az ki is fogja használni a kínálkozó lehetőségeket. Ezért kell ismernük és betartanunk a mindnyájunk számára elfogadható elveinket és értékeinket, és meg is védeni a bennük hívőket az ellenük irányuló támadások ellen.
A vezetésünkkel megbízott meghatározó európai erők, úgy tűnik, másképp látják a dolgokat, s nem képesek, vagy nem is akarják elhárítani a fönti veszélyeket.
Mintha nem is a megbízó közösségeik érdekében működnének, hanem más, globális befolyásra törekvő gazdasági érdekköröknek kedveznének. Nem az együttműködés akadályainak elhárításával, pl. a kicsinyes nemzeti torzsalkodások mérséklésével és megoldásával vannak elfoglalva, hanem azokat kiélezve a nemzetek fölszámolása a céljuk. Nem a bajok orvoslása és elhárítása, az európai keresztény gyökerű kultúra és jogrend, és az azok szerint élő közösségek megóvása és gyarapítása érdekében akarják mozgósítani és összefogni az erőket, hanem épp ellenkezőleg.
A fenti érdekkörök számára a gazdaság nem a közösség fönntartását szolgálja a megalapozott igények kielégítése útján, hanem csak az ő szűk, rövid távú, önző, nyerészkedő céljaik elérésének lehetőségét nyújtja. A természeti környezetet is csak kizsákmányolni és elpusztítani tudják, s nem képesek azt hosszú távra tervezve, az utódok számára is megfelelő életkörülményeket biztosítva, fönntartható módon használni.
S mindezért valakik felelősek, s el kellene távolítani őket a tűz közeléből – a még nagyobb katasztrófát elkerülendő.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
