Dr. Csapó Katalin családjának életében a Magyar Állami Népi Együttes főszerepet játszott. Édesapja, Csapó Károly Liszt-díjas énekművész az együttes énekkarában ismerte meg feleségét, Pórfy Irmát. Katalin 1972-től egy évtizedig szerepelt a tánckarban, férje, Kása Endre az énekkart erősítette. Saját és szülei emlékeiről beszélt.
Már gyermekéveimből nagyon szép emlékeket őrzök a Magyar Állami Népi Együttesről. A vezetőség minden év végén ünnepséget rendezett a legkisebbeknek, ahol a krampusznak, Mikulásnak beöltözött táncosok szórakoztattak minket, s természetesen az ajándék sem maradt el. Ekkor még túl kicsi voltam, hogy előadásokra járjak, de tisztában voltam vele, hogy szüleim énekesként keresik kenyerüket. Otthon sokat gyakoroltak a zongoránál, s édesapám a korrepetálásomat is kezébe vette, egész korán tanultam meg szolmizálni, és nagyon élveztem, hogy a kézjelekről olvashattam. Később már előadásokra is elmehettünk Manci mamával. Anyai nagymamám gyermektelen testvére nálunk lakott, szüleim elfoglaltsága alatt vigyázott is ránk. Leginkább jobban a vasárnap délutáni, az Erkel Színházban tartott bemutatókra emlékszem: a fergeteges tánckar valósággal elkábított, az énekkarban – kis távcsövemmel – megkerestem a szüleimet, s büszkeség töltött el, amikor édesapám szólófeladatot kapott. Amikor Manci mama nem ért rá, akkor a zenekari árokban kerestek nekem helyet, az üstdob tetején csücsülhettem, ahonnan „békaperspektívából” követhettem a fellépést. Egy szabadtéri előadásnál viszont a színpad mellett álldogáltam, s tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy az első számnál, a Kállai kettősnél az énekkar bevonult a helyére. Amikor megláttam édesapámat, úgy megörültem, hogy a színpadon keresztül repültem felé, ezzel kiváltva jogos haragját, s a közönség derültségét. Többször Kodály Zoltán is meglátogatta az együttest. Az egyik alkalommal Manci mama lökdösött, hogy álljak be az autogramkérők sorába, s amikor a Mesterhez értem, némán nyújtottam felé a műsorfüzetet. Kodály – szokása szerint – megkérdezte, tudok-e szolmizálni, s öntudatos válaszomra mosolyogva szignálta a lapot.
Szüleimet alapító tagokként 1951-ben szerződtették, nem is akármilyen körülmények között. Apám, a Podmaniczky utcai székház – az egykori Szabadkőműves Páholy épülete – mellett lakott, s számos kórusban szerzett már tudást és tapasztalatot. Magyar–angol szakos egyetemistaként élte világát, s a szomszédból kiszűrődő énekhangok forrásáról érdeklődött a házmesternél. „Valami Senki nevű dolgozik egy dalárdával” – szólt a lakonikus válasz. A derék házfelügyelő csak egy betűt tévedett, a debreceni Kollégiumi Kórus, s a debreceni MÁV Filharmonikusok neves karnagya, Csenki Imre próbált a szomszédban. Apám először amatőr énekkarnak vélte az együttest, de a tánckar felé orientálódó egyetemista társa, a későbbi zenei szerkesztő, Lengyelfi Miklós felvilágosította, hogy hivatásos társulatba csöppent, még fizetést is kaphat. Apám a művészi pályát választotta, s csak jóval később fejezte be egyetemi tanulmányait.
Édesanyám tanárképző főiskolai diplomával a zsebében már tanított, amikor egykori debreceni karnagya, Csenki Imre hívta a „csapatba”. Sokat hezitált, de engedett nővére rábeszélésének, és elment a felvételire. Nagyon szép alt hangja és abszolút hallása volt, s bármilyen nehéz feladat elé állították, azt sikeresen megoldotta. Végül is elment a felvételire, ahol édesapám nyitotta ki neki az ajtót, s meleg szavakkal biztatta.
Az 1952-es kínai turné igazi „párosítóként” vonult be az együttes történetébe. A moszkvai és leningrádi fellépés után felszálltak a transzszibériai expresszre, és két hétig utaztak együtt. Az összezártságból és a kellemes társaságból nagyon sok házasság született, szüleim is hamarosan egybekeltek, majd a gólya is tüsténtkedett, s a gyermekek is – mint én – sorra jöttek napvilágra. A kínai útról egyébként sokat meséltek: a vendéglátók hogyan lesték minden kívánságukat, s a legfelsőbb szinten fogadták őket.
A művészeti vezető Rábai Miklóst nagyon tehetséges koreográfus-rendezőnek, emellett kedves embernek ismerték meg szüleim, aki lelkesíteni is tudta a fiatal társaságot. Szcenikai tudásának köszönhetően a három együttest, a tánckart, az énekkart és a zenekart gyakran beleálmodta a jelenetbe. A színpadon például nemcsak a tánckar táncolt, hanem a mindhárom egységet felvonultató „triós” számokban – életképszerűen – az énekkar tagjai is szerepeltek, és sokszor a zenekar is a színtéren kapott helyet. Rábainak a fantáziáját szinte minden megragadta, így nagyon sok produkció fűződik a nevéhez. Volt, amikor a szvites előadás módszerével élt, máskor egy történetet dolgozott fel. Leggyakrabban az Ecseri lakodalmas volt a kért és kedvelt műsor a Margitszigeti Szabadtéri Játékokon és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. Emellett olyan összeállítások öregbítették hírnevét, mint a Hétszínvirág, a magyarországi nemzetiségek kultúrájának színes lenyomata. A Jeles napokban a népi hagyományokban élő fontos eseményeket – például az aratást, a betlehemest – örökítette meg. A kor szellemének megfelelően munkásmozgalmi témáknak is helyet adott, s a ballada-összeállítása is élénken él bennem. Nagyon jó szemmel választotta ki a karaktereket és a tehetségeket, így a táncosok adottságaira is bátran épített. Az egyik robosztus, nagy bajuszú táncosnak, Léka Gézának például táncra sem kellett perdülnie, máris sikert aratott bejövetelével. Varga Erzsébet, az együttes táncos szólistája egyebek mellett a Jeles napokban nyújtott emlékezetes alakítást. A Sirató című számban olyan szívhez szóló gyászéneket adott elő, amitől mindenki megborzongott. A színpad közepén álló koporsó mellett állt „Böbe” fehér gyászruhában, elkezdett énekelni, s szaggatott mozdulataival valóságos transzba esett. Ekkor léptek be a táncosok, akik átvették mozdulatait, s a drámai hatás nem maradt el.
Húgom és én igazi polgári nevelést kaptunk, zenei általánosba jártunk, zongorázni is tanultunk. Művészi tornára is beírattak, az akkoriban híres Kovács Éva–Berczik Sára Mészáros utcai stúdiójában csiszolták mozdulataimat, az ott tanultakat a táncban tudtam hasznosítani. Először a KISZ Központi Művészegyüttes utánpótláscsoportjába vettek fel, majd a Vasas Művészegyüttesben töltöttem három évet. Eredményeim közé sorolom, amikor megnyertük az 1972-es Ki Mit Tud? versenyt. A Vasast az egyik legismertebb amatőr együttesként tartották számon, nagyszerű iskola volt számomra. Szigorúságáról ismerték, a próbái igen kemények voltak. Persze árnyoldalai is megmaradtak bennem, az idősebb lányok féltékenyek voltak, sőt ki is akartak közösíteni. Rosszulesett, de összeszorított fogakkal jártam a próbákra, mindig tudásom legjavát nyújtottam.
A Magyar Állami Népi Együttesben számon tartották, hogy a „Vasasban” táncolok, számos fesztiválon, a Ki Mit Tud? során is találkoztam Rábai Miklóssal mint zsűritaggal. Az együttes több próbáján is részt vettem nézőként, így a repertoárral is tisztában lehettem. A szerencse is kezemre játszott, az egyik lány – egy olaszországi turné után – nem tért haza. Rábai diszkréten érdeklődött édesapámnál terveimről, szó szót követett, 1972. szeptember 1-jén szerződtettek. Szigeti Károly, a Vasas vezetője, amikor megtudta távozásomat: „Kígyót melengettem a keblemen” felkiáltással kommentálta döntésemet, mivel Rábaiban sokan a riválist látták, sőt produkcióit is gyakran leszólták. Két évet dolgozhattam még Rábaival. Az életritmusom is megváltozott, naponta voltak próbák, először az egyszerűbb darabokat tanultam meg, majd a teljes repertoárt. Ebben segítségemre volt Ripka Ilona, a művészeti vezető asszisztense, aki mindent precízen és türelemmel tanított be.
Rábai Miklós haláláról 1974-ben egy szegedi fellépés után értesültünk; az előadás alatt nem akarták megmondani a gyászhírt. A szomorúság mellett a bizonytalanság is eluralkodott rajtunk, sötéten láttuk a jövőt; emblematikus egyénisége meghatározta az együttes egész életét. A tánckar vezetését Létai Dezső vette át, majd 1976-ban művészeti vezetőjének is kinevezték. Sokat dolgozott Rábaival, tanítványának számított, számos koreográfiát is készített az együttesnek: az Ecseri lakodalmas botolója is az ő tudását dicsérte. Sokkal befelé fordulóbb volt, mint elődje, de nagyon tehetséges koreográfusnak számított. A próbákon szigorú és precíz volt, élveztük a vele való közös munkát. A Magyar századok című összeállítása igazi katartikus élményt nyújtott, s ezzel a műsorral írta be nevét az Együttes történetébe. Ez a darab egy nagy ívű tabló volt, egyebek mellett az Őseink idézése, A Kereszt, a Rabének, a Bihari verbunkja képviselték történelmünk mérföldköveit. Mindegyik epizód egy történeten alapult. A sámán extázisát egy nagyheti gregorián ének – az „Ecce lignum Crucis – Íme a keresztfa” – szakítja meg, édesapám aszkétára maszkírozva hozott be ezalatt egy hatalmas keresztet, s a sámánok kiűzettek a színről. A Hajdúk című számban én is táncoltam az egyik megkötözött rablány szerepében. A fogva tartó törökök vad kardtáncot lejtettek körülöttünk, s megjelentek a hajdúk, elűzték a zsarnokokat, elvágták köteleinket, s mi együtt táncolhattunk „megszabadítóinkkal”. A Rabéneknek édesapám volt a főszereplője.
Számtalan kedves momentumra is szívesen emlékszem. Sokat utaztunk, s az utolsó előadáson úgynevezett „temetést” rendeztünk: mindig valami meglepetésen törtük a fejünket. Például a Rácz házaspárnál a férj nagybőgős volt a zenekarban, a felesége a kórusban énekelt, fiuk, Janó szintén a zenekarban játszott. „Temetéskor” Janó – nagy meglepetésre – az énekkarba állt be, s őt egy csellózni tudó énekes helyettesítette a zenekarban. E tréfák kedves, de kockázatos színfoltjai voltak életünknek. Sokszor rögtönözni is kellett, egyik társunkat, amikor forgás közben leesett az alsószoknyája, gyorsan körülálltuk, s természetes könnyedséggel, új „koreográfiával” orvosoltuk a botlást.
1981-ben újabb váltásnak lehettem részese: Tímár Sándor került az együttes élére. Jövetelét legjobban azok várták, akik már dolgozhattak vele a balettintézet néptánc tagozatában. A régebbi tagoknak viszont a korábbinál egészen más munkamódszerhez kellett szokniuk. Tímár korábban amatőr együttesekkel dolgozott, s a megszokott heti kétszeri próba után naponta kellett foglalkoznia egy professzionális együttessel. Az általa elképzelt motívumkincset a színpadon próbáltatta ki, gyakran improvizálnunk kellett. Ez a módszer mára elnyerte létjogosultságát, akkor viszont nagyon szokatlan volt: mi kész koreográfiához, motívumsorhoz szoktunk. Sokan nehezményezték ezt a metódust, másoknál a koordinálatlanság nyomán térdproblémák, sérülések léptek fel. Az együttes egysége is felbomlott, mivel nem tudott mit kezdeni a kórussal, aminek tagjai más hivatásos énekkarokban találtak munkát, a zenekar java pedig a 100 tagú Cigányzenekarban folytatta hivatását. A tánckarba fiatalok szép számban kerültek be, az idősebbek többsége viszont megvált a társulattól, az együttes pedig már Tímár pedagógiai módszere nyomán fejlődött tovább.
Édesanyám 1967-ig énekelt az együttesben, majd főiskolán nyelvet tanított. Édesapám 1979 után a Zenetudományi Intézet Népzenekutató Csoportjában kamatoztatta tudását, férjem, Kása Endre a kórus feloszlatása után a Magyar Rádió Énekkarában helyezkedett el. Jómagam két évig dolgoztam együtt az új vezetővel, majd mikor várandós lettem, kiváltam az együttesből, s szülés után már más pályát választottam, tehettem ezt azért is, mert abban az évben diplomáztam az ELTE néprajz szakán – nyilatkozta Csapó Katalin.
Csermák Zoltán
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
