Izgalmasan telt a múlt hét. Amikor szerdán 16 órakor bementem az uszodába, a pénztáros még nem tudta megmondani, nyitva lesznek-e másnap. Kifelé jövet már igen: éjféltől jön a lockdown, úgyhogy egy ideig nem találkozunk.
Akkor még optimista voltam, két hétre búcsúztam, de most már valószínűbb, hogy tavaszig zárva lesznek. Úgyhogy a sportolásnak annyi.
És bizony a kulturálódásnak is annyi, ez szintén rendkívüli módon megvisel. Pedig én csak szimpla fogyasztó vagyok, nem üzemeltető, nem szervező, nem előadóművész, akinek a pénztárcája is megérzi a lezárást, nemcsak az érzékeny lelke.
Tehát csütörtökre egy csapásra érvénytelenné vált a szerdai lapszámunkban található, nagy műgonddal készült Programtár melléklet. A benne szereplő rendezvények közül háromra is nagyon készültem: pénteken moziba, szombaton és vasárnap pedig egy-egy színházi előadásra. Talán mondanom sem kell, hogy kritikák is születtek volna a látottakról, ezek helyett valami mást kellett kitalálni e hétre a rovatba. De jaj, megint a magam bajával foglalkozom, elnézést kérek az önzésért.
El sem tudom képzelni, mit érezhetnek azok a színészek, akik hosszú heteken át próbáltak, és premier előtt két nappal közölték velük, hogy elmarad a bemutató, sőt, azt sem tudni, mikor kerülhet színpadra a produkció. De persze az egy-két hete bemutatott, azaz csupán néhány alkalommal játszott színdarabok alkotói is könnyen letargiába eshetnek, nem beszélve a decemberre időzített premierekről.
Az adventi időszak pedig telis-tele lett volna koncertekkel, karácsonyi műsorokkal, ünnepi rendezvényekkel – ezeket szintén elfelejthetjük. Nemcsak a nagyszabású, professzionális produkciókra gondolok, hanem az amatőr színjátszókra, tánccsoportokra, iskolai zenekarokra… Mit érezhetnek azok a gyerekek, akik szeptember óta lelkesen gyakorolták a koreográfiákat, tanulták a jeleneteket, esetleg saját kezűleg készítették a kellékeket, és munkájukra nem kaphatnak visszajelzést? Ami nekik még fontosabb, mint a profiknak, hiszen enélkül elveszíthetik a motivációt.
A jelenlegi (és jövendő) káoszban, bizonytalanságban egyre kevesebben figyelnek a kultúra helyzetére. Sőt, ha utat engednék feltörni készülő pesszimizmusomnak, úgy is fogalmazhatnék, hogy a kultúra, a művészet egyre kevésbé fontos. Lehet, hogy hamarosan megismétlődik a tavaly tavaszi helyzet, amikor oly sokan ajánlották a kétségbeesett színészeknek, zenészeknek, táncosoknak, hogy siránkozás helyett keressenek inkább valami „rendes munkát”. Arról nem is beszélve, hogy a lockdown alatt kopnak a képességek, romlik a fizikai és szellemi kondíció, egyszerűbben mondva: kijönnek a gyakorlatból, és a majdani visszatérés sokaknál gondot okozhat. Főleg akkor, ha ráadásképpen tönkremennek a klubok, játszóhelyek, ahol felléphetnének.
Ebben a helyzetben édeskevés kitartást kívánni a művészeknek. Anyagi kompenzáció is járna nekik – de ez úgy működik nálunk, mint abban a bizonyos viccben, amikor a cigányzenekar vezetője a lagzi végén szétosztja a gázsit, és a nagybőgőst kihagyja. Mi van, nekem nem jár semmi? – kérdezi csodálkozva a bőgős. Mire a főnök: Járni jár, csak nem jut!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
