Adolf Hitler – értesülve Budapest csaknem megvalósult bekerítéséről – 1944. december 24-én este elrendelte a IV. SS-páncéloshadtest Magyarországra vezénylését és bevetését Budapest felmentése céljából.
Ezúttal megerősítő gyalogságról is gondoskodtak: a német 96. és 711. gyaloghadosztályok is a magyarországi hadszíntér felé vették az irányt. Heinz Guderian, a német szárazföldi hadsereg megbízott vezérkari főnöke stratégiai okokból helytelenítette a megkérdezése nélkül foganatosított átcsoportosítást. A részben tartalékban álló páncéloshadtestre ő a berlini irányban küszöbön álló szovjet offenzíva megfékezésekor számított.
Az SS-páncéloshadtest parancsnoka Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS volt, aki csapataival együtt jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a keleti fronton vívott harcokkal kapcsolatban. A bekerítésben való védelmi harcot is igen jól ismerte, tekintve hogy 1944. március 19-én repülőn érkezett a bekerített Kowelbe, és annak április 4-én történt felmentéséig sikerrel irányította a védelmet. Az aktív tevékenység sem volt azonban ismeretlen számára: 1944. februárjában Cserkasszinál az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály harccsoportjával belülről áttörte a szovjet gyűrűt s ezzel két német hadtestet mentett meg a biztos megsemmisüléstől. A német hadvezetés egy része tehát joggal remélhette, hogy Budapest esetében is lehet esélye a sikerre.
A tervezett támadással kapcsolatban két változat látott napvilágot. A „déli megoldás” (Südlösung) esetében Székesfehérvártól kiindulva északi-északkeleti irányban támadtak volna, páncélosok számára kedvező terepen. Azonban a felvonuláshoz öt teljes napra és a mozgásokhoz 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség, mint az északi változatban. Az „északi megoldás” (Nordlösung) erénye a gyorsabb felvonulás és a kisebb üzemanyagigény volt, de a terep hegyvidéki jellege miatt a páncélosok manőverezése és harctevékenysége akadályokba ütközhetett. A kétséget Walther Wenck altábornagy, a Heer vezérkara vezetési csoportfőnöke oszlatta el, amikor az 1944. december 30-án Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal – aki december 23-ától a hadseregcsoport új parancsnoka volt –, hogy a támadás 1945. január 1-jén este északon indul „Konrad” fedőnévvel.
Wöhler december 31-én este a Balck-seregcsoportnak küldött táviratában a seregcsoport által végrehajtandó Konrad-hadművelet céljaként elsősorban a Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálását és megsemmisítését, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtését jelölte meg.
A támadásban részt vevő német csapatok szállítmányai igen vontatottan érkeztek be. A támadás kezdő napjáig (január 1.) a IV. SS-páncéloshadtest 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztályának 66%-a (a harcoló részek, kevés ellátó csapatrész), az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztályának 32%-a (egy páncélgránátos-ezred, a páncélosezred és a tüzérezred részei stb.), valamint a 96. gyaloghadosztály 43%-a (egy teljes gránátosezred, a többi gránátosezred és a tüzérezred részei) érkezett meg.
A „Konrad” erőviszonyainak kérdése érdekes probléma. Mind ez ideig – főként szovjet hadtörténeti feldolgozásokra és visszaemlékezésekre alapozva – a szakirodalomban tartotta magát a nézet, hogy a „Konrad”-hadműveletek idején a támadó német csapatok páncélosok tekintetében fölényben voltak a szovjet 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregével szemben. Ez azonban nem állja meg a helyét. Egy szovjet levéltári források felhasználásával készült orosz kiadvány segítségével lehetőség kínálkozik a valós erőviszonyok felvázolására.
A támadás napján, annak megindítása előtt a német III. páncéloshadtest 1. páncéloshadosztályának páncélozott harccsoportja megtévesztő céllal Székesfehérvártól 22 kilométerre nyugatra támadást indított Ösi elfoglalására, de a bevett helységet hamarosan fel kellett adniuk. A szovjet felderítés nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg arcvonalának melyik szakaszán készülnek támadni, de leginkább Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek.
A IV. SS-páncéloshadtest – az addig beérkezett erőivel – 1945. január 1-jén este 19 óra 30 perckor indította meg támadását. A balszárnyon a 3. SS-páncéloshadosztály, attól délre az 5. SS-páncéloshadosztály támadott. A jobbszárnyat a Pape-hadosztálycsoport fedezte. A 96. gyaloghadosztály ezrednyi erővel hídfőt létesített Mócstól délre és Nyergesújfalunál. Azonban a kezdeti sikerek ellenére öt napi szakadatlan, igen heves helységharcokkal súlyosbított támadás után a mintegy 28-37 kilométert előrenyomult páncéloshadtest arcvonala még csak Bicske nyugat-északnyugat 3 kilométer—Bicske északkelet 3 kilométer erdő délkeleti széle—Csabdi nyugat-északnyugat—Mány északnyugat 2 kilométer és északkelet 3 kilométerre lévő magaslat—Szomor délkelet 1 kilométere lévő magaslat, Kirva nyugat 2 kilométerre lévő magaslat—Epöl kelet-délkelet 1 kilométerre lévő magaslat—Dág északnyugat 1 kilométerre lévő magaslat—Csolnok nyugati és északnyugati széle—Esztergom vonalon húzódott. Esztergomot a német 711. gyaloghadosztály január 6-án visszafoglalta. Bicske és Zsámbék körzetében azonban a szovjet csapatok megállították a német támadást, mivel annak lassú üteme lehetőséget kínált a szovjet tartalékok átcsoportosítására és azok segítségével új védelmi vonal kiépítésére.
Január 6-án a 2. Ukrán Front 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege a Garam menti állásaiból támadást indított Komárom irányába. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélosütközet. A támadás céljaként a szovjet szakirodalom (s ennek nyomán a magyar hadtörténészek zöme is) a 4. gárdahadsereg tehermentesítését, illetve a Balck-seregcsoport (benne a IV. SS-páncéloshadtest) hátának veszélyeztetését jelöli meg.
A szovjetek azonban – ahogy néhány nappal korábban a németek is – alábecsülték ellenfelük képességeit. A mintegy 162 harckocsival és rohamlöveggel indított szovjet kísérlet az LVII. páncéloshadtest szívós védekezése és a Lévától átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály január 10-i ellenlökése következtében megrekedt. Sőt, a szovjet csapatokat vissza is szorították – anélkül, hogy a Dunától délre lévő csoportosítást a németek jelentősen meggyengítették volna.
Január 7-én a Breith-hadtestcsoport Székesfehérvár északnyugati körzetéből, súlypontban a német I. lovashadtest (4. lovasdandár, 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja) erőivel Csákvár irányába indított támadást, hogy az elakadt IV. SS-páncéloshadtest előtt harcoló szovjet csapatok utánpótlási vonalait elvágja és a páncéloshadtest Budapest felé történő további előrenyomulását elősegítse. Ennek nyomán az itt védelemben lévő szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött tartalékban álló 7. gépesített hadtest részei, majd az 1. gárda-gépesítetthadtest ellenlökései miatt Székesfehérvár térségében újabb – a második – páncélosütközet alakult ki. Ezen igen súlyos harcok közepette a németek csupán csekély területnyereséget értek el, de lekötötték a szovjetek jelentős páncéloserejét, és súlyos veszteséget okoztak nekik.
Január 9-én az I. lovashadtest tovább támadott. Ez volt a „Konrad 2”-hadművelet első csatanapja. A német lovas- és páncéloscsapatok csupán a Zámolynál kibontakozó páncélosütközetben 74 szovjet páncélost lőttek ki. Magát Zámolyt január 11-én foglalták el. Január 9-ére virradó éjszaka a IV. SS-páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A 10. „Westland” SS-páncélgránátos-ezred (5. SS-páncéloshadosztály) megerősített ezredcsoportját Esztergomtól délre gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel.
A 96. gyaloghadosztály által Esztergomtól keletre birtokba vett terepszakaszról a Dél Hadseregcsoport egy merész, de kockázatos vállalkozást készített elő. A súlyos budapesti ellátási helyzet javítása céljából egy körülbelül 200 tonna ellátmányt szállító konvojt akartak bejuttattni a bekerített magyar fővárosba. Ezt úgy képzelték, hogy miután Philipp ezredes harccsoportja áttörte a szovjet biztosító vonalat és a Duna partján vezető úton előretörve elérte Budapestet, a konvoj a harccsoportot követve jutott volna át a gyűrűn. A végül január 10-én megindult akció 11-én nehézkesen eljutott ugyan Pilismaróttól 3 kilométernyire északnyugatra, de ott az északi partról érkező harckocsiágyú- és páncéltörőágyú-tűz lehetetlenné tette a továbbjutást. A 711. gyaloghadosztály is csak nagyon lassan nyert tért, amint az Esztergom—Budapest irányban heves erdei harcok sorát vívta. A támadási ütem fokozására bevetett megerősített „Westland”-ezredcsoport mozgását az időjárás akadályozta.
Január 11-én a „Westland”-ezredcsoport a magyar 1. SS-rohamvadászezred részeivel közösen támadva betört Pilisszentkeresztre, és másnap el is foglalta. Azonban ekkorra már Hitler nem bízott a támadás sikerében, és még 11-én döntés született arról, hogy a támadást ebben a térségben leállítják, s a IV. SS-páncéloshadtestet Székesfehérvártól délnyugatra gyülekeztetik egy új támadás céljából, amely gyakorlatilag a „déli megoldás” céljait valósítaná meg. Gille mindent megpróbált a támadás folytatása érdekében, de végül engednie kellett, és megkezdődött az SS-páncéloshadosztályok átcsoportosítása. Noha a támadásban részt vevő SS-katonák – 21 kilométerre a fővárostól – már közel látták Budapest sikeres felmentését, s a támadás leállítását nem értették, a valóságban erejük csak a védőkhöz vezető folyosó létrehozásához lett volna elegendő, de megtartására már nem, és a Budapesttől 15 kilométerre északra csoportosuló szovjet 5. gárda-lovashadtest őket is könnyen bekeríthette volna.
Január 17-ig a IV. SS-páncéloshadtestet – a szovjetek megtévesztése végett Komáromon keresztül – új gyülekezési körletébe, Zirc térségébe szállították. Ebből a szovjetek azt a téves következtetést vonták le, hogy az SS-páncéloshadosztályokat elszállítják a magyarországi hadszíntérről. (Annyi ráció volt az elgondolásban, hogy január 12-én indult meg a szovjetek hatalmas offenzívája a berlini irányban, s ott valóban elkelt volna a segítség.)
A január 18-án reggel 05.00 órakor induló „Konrad 3”-hadművelet céljaként a következőket jelölték meg: előbb elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest felé, hogy a budapesti védőkkel a harcászati kapcsolatot újra megteremthessék. A súlyponti csoportosítás a 3. és 5. SS-páncéloshadosztályt, az 1. és 3. páncéloshadosztályt, illetve az 1. páncéloshadosztálynak alárendelt 509. nehézpáncélos-osztályt és a 24/I. páncélososztályt tömörítő IV. SS-páncéloshadtest volt.74 A támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt vettek. A támadás a harmadik székesfehérvári páncélosütközet nyitánya volt.
A támadás kezdetben – a szovjet védekezés ellenére – eredményes volt. Január 19-én reggel a 3. páncéloshadosztály Dunapentelénél elérte a Dunát, s a németek ezzel gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt kettévágták a 3. Ukrán Frontot. Az 1. páncéloshadosztály még aznap elvágta a Székesfehérvár—Seregélyes útvonalat, amely a szovjetek egyik legfontosabb utánpótlási vonala volt. Január 20-án a 3. páncéloshadosztály egy része észak felé fordult, de Adony előtt a szovjetek megállították.
Időközben a január 18-án Bicske térségéből átcsoportosított szovjet 18. harckocsihadtest korábban bekerített részei – elegendő bevethető német tartalék hiányában – kitörtek a bekerítésből és a német utánpótlási vonalakat fenyegették, így a 3. páncéloshadosztály kénytelen volt ismét dél felé fordulni.
Január 21-én megindult a Székesfehérvár elleni német támadás. A német 1. páncéloshadosztály, alárendeltségében Ney Károly SS-Sturmbannführer magyar legénységű SS-harccsoportjával, a német 23. páncéloshadosztály részeinek támogatásával súlyos helységharcban 22-én reggelre visszafoglalta a várost.
Január 25-ig a IV. SS-páncéloshadtest az Adony—Baracska terepszakaszt, nagyjából a Váli-víz mentén húzódó vonalat érte el, azonban a többszöri irányváltásokkal tarkított német páncélostámadásokat a szovjet páncélelhárító körletek és a beérkező szovjet harckocsizó és egyéb tartalékok e térségben lényegében feltartóztatták. Ezen a napon a IV. SS-páncéloshadtest – a 3. páncéloshadosztály állománya nélkül – már csak 50 bevethető páncélossal rendelkezett.
Ennek ellenére január 25-én este még egy utolsó kísérletet tettek a Velencei-tó és a Duna között időközben kiépített szovjet védelem áttörésére. A 3. SS-páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály részei Baracska és Pettend körzetéből északnyugati irányban támadást indítottak. Január 26-án délután, miután 16.00 óra tájban nagy nehézségek közepette átkeltek a Váli-vízen és az 1/I. és 24/I. páncélososztályok Pz.V Panther nehéz harckocsijai Gyúrói majortól 2 kilométerre nyugatra harcoltak, sikerült rádiókapcsolatba lépni a Budapesten harcoló Dörner-harccsoporttal. Azonban a csoportosítás egyik parancsnoki harckocsijában hamarosan vették a támadás beszüntetését és a harccsoport Vereb körüli gyülekezését elrendelő rádióparancsot is. Ekkor voltak a támadó német csapatok a legközelebb a bekerített magyar fővároshoz. A páncélosok azonban teljesítették a visszavonulási parancsot.
Jellemző, ahogyan a szovjet hadtörténeti irodalom vélekedik a „Konrad 3”-hadműveletről: „A Nagy Honvédő Háború folyamán az ellenséges ellencsapás gyakori jelenség volt. Ezt tapasztalhattuk a volgai csatában, az aktivkai és a begoduhovi ütközetekben, Korszuny-Sevcsenkovszkij körzetében, valamint a szovjet—német arcvonal más olyan szakaszain is, ahol a német fasiszta csapatok »katlanba« kerültek. De a legerősebb ellencsapást Budapest alatt mérték.”
Január 27-én megindult a 3. Ukrán Front már 25-26-ára tervezett ellencsapása a Velencei-tótól északra és délre. A front két csapásmérő csoportosításának (északon a 23. harckocsihadtesttel, az 5. gárda-lovashadtesttel és a 104. lövészhadtesttel, délen pedig a 18. harckocsihadtesttel, a 30. és a 133. lövészhadtestekkel) Sárosd irányába találkozó irányú csapást kellett mérni a német csoportosítás bekerítése és megsemmisítése céljából. Noha a szovjetek több helyen kisebb-nagyobb német harccsoportokat átmenetileg valóban elvágtak, a IV. SS-páncéloshadtestet nem sikerült bekeríteniük.
A visszavonulás során egymás után intézett német páncélos-ellenlökések igen súlyos veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek visszaszorították ugyan a németeket, azonban Székesfehérvárt nem tudták visszafoglalni. Sőt, a február 16-án megmerevedő arcvonalak mentén a németek némi csekély területnyereséget is elkönyvelhettek. Ennek a kiszögellésnek mintegy három hét múlva igen nagy jelentősége lett. Ugyanis március 6-án innen indult meg a második világháború utolsó nagyobb német támadó hadművelete „Tavasz ébredése” (Frühlingserwachen) fedőnéven.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
