Nem lehet megállni, hogy ne vitatkozzunk Soókyval. László, mi van, hát karóval jössz ránk? Ráadásul rögtön a nagy felvidéki magyar rengeteg erdőben kivágott fából gatterelt karókkal meg majomkenyérfából készült, idegenszívű karókkal?
És tényleg, megint arról beszélünk, hogy a felvidéki magyar politikusok mást sem tettek, csak tülekedtek a vályú (vagy hogy pontosabban idézzünk: az államalkotó nemzet kukája) körül? Ráadásul még pirospozsgásak is?
Mi az, hogy a katalánokhoz meg a baszkokhoz hasonlítgatsz minket? Hát persze, hogy nem vagyunk olyanok! Hogy is lehetnénk? És hogy félünk? Komolyan azt kéred számon rajtunk, miért nem feküdtünk mindannyian keresztbe az úton, amikor jöttek, hoztak-vittek, vettek, akármi…? Epét hányni könnyű. Megmondani a vulgártutit. Egyszerűsítve kinyilatkoztatgatni. Csak hát: a realitás.
Perlekednénk Soókyval, de nem nagyon lehet. Egyrészt, mert a szerző jó másfél évvel ezelőtt itt hagyott minket – meg ezt a szöveget. Ezt a vélhetően-tudhatóan utolsó, színpadra szánt szöveget, amely Assziszi Szent címmel a Dialóg nonprofit szervezet produkciójában került színre, és most (időnként) a Komáromi Jókai Színház Benkő Géza Stúdiószínpadán látható. Érezhetően, tételezetten összegzés, utószó, búcsúzás a darab. A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd, az Egy disznótor pontos leírása és A nagy (cseh)szlovákiai magyar forradalmi gulyásparti alkotta monodráma-trilógia után Soóky László búcsúja tőlünk, és a mi búcsúnk Soókytól. Már csak ezért is illik meghallgatni, meghallani a szavait.
Másrészt pedig – illik, nem illik ide vagy oda –, egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy nincs vitázhatnékunk a szerzővel. Mert Soóky egyes tételeibe ugyan bele lehet kötni, de az az összkép, amit tükörként az arcunkba tol, az bizony éles és pontos. Hála az égnek, hogy a rendezőnek és a szereplőknek köszönhetően hol önfeledten, hol kissé feszengve, de könnyezve röhöghetünk a saját nyomorunkon. Ha úgy tetszik, annak a közösségnek az állapotán, amely végletes aránytévesztésben él és szemléli önmagát: miközben bokrétának véli magát a világ kalapján, a fennmaradás elemi feltételeinek sem tesz eleget.
Soóky persze keserű, ironikus, vicces, keserűbb, szarkasztikus, még keserűbb – Telihay Péter, az előadás rendezője viszont talált egy remek, működő formát, hogy mindezt ne maró lúgként küldje le a torkunkon. A tér, ahova bevezet bennünket, egyszerre idézi a polgári kabarék, a kortárs stand-upok meg az örök érvényű dáridók miliőjét, az előadás pedig mindegyik műfaj eszköztárából szuverén módon kölcsönöz is ezt-azt. Ez itt a szlovákiai magyar vircsaft. A nagy (ejtsd: kis) szlovákiai magyar hakni. Ahol, ha klasszikusan értelmezzük a nézői szerepünket, helyet foglalhatunk a széksorokban, de ha bátrabbak vagyunk, a színpad előterében elhelyezett kis asztaloknál is letelepedhetünk. Bor, szódavíz ingyen; a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy nekünk szegezik a kérdést, ugyan, ismerjük-e a felvidéki magyar himnuszt. Ahol Klaudia, a főszereplő asszisztense (Molnár Xénia) leharcolt dizőzöket és szlovmagy kultúrfelelős asszonyságokat egyszerre megidéző bájjal tesz eleget a feladatainak. Ahol az összetákolt pódiumon Assziszi Szentünk (Culka Ottó) – úgy is mint megélhetési szent, a Jednotában csak művész úr – zúgó géptapsra jelenik meg. Aztán ripacskodik egy kicsit, meg elkomolyodik, ki- és beszól, kérdésekkel jön, hol válaszol, hol elhallgat, rárippant egyet, kikacsint, aztán énekel, imitál, karikíroz, parodizál, figuráról figurára vált… Hangsúlyozottan produkciót nézünk, amely hangnemből hangnembe csúszik; mire elmélyül, már jön is egy fricska: nem kell ezt vérkomolyan venni, csak tréfálkozunk itt, egymás között. Így könnyebb, nem igaz?
Szokás mondani, hogy a színház az élet tükre. Az Assziszi Szent Telihay Péter rendezésében kivételesen pontos tükre a szlovmagy létezésnek. Összejövünk, összehajolunk, értjük egymást, értjük a bennfentes poénokat. Egy bő órán át együtt, egy hullámhosszon vagyunk. Egyfajta öröm, valami jó érzés is bimbózni kezd bennünk: van itt minden, kérem, szlovákiai magyar kabaré, szlovákiai magyar dáridó, még David Attenborough is beszél rólunk. Ez nem semmi. Ez valami. Vagyunk. Aztán persze ennek is vége, leoltódnak a fények. Elhallgatunk, hazamegyünk. Ki-ki hova.
Culka Ottónak azért járna az a lovagkereszt. A Kicsiny falum, ott születtem én… és a Kombiné, kombiné… példátlanul erős értelmezéséért és művészileg hiteles tolmácsolásáért.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
