Visvaldas Kulbokas érsek mérleget von a háború négy évéről: nőtt az áldozatok száma, és most már mindenkit elérnek támadások, beleértve az orvosokat és a mentőalakulatokat is. Hálásak a segítségért, és bíznak a pozitív jelekben, mert „Isten akkor is munkálkodik, amikor az emberek nem építik a békét”.
„Minél közelebb van valaki a fronthoz, annál inkább arra kényszerül, hogy „körülbelül öt-hat méter mélyre ásson a föld alá, hogy ne érjék el a folyamatos dróntámadások” – már ebből az egyetlen leírásból is megérthetjük, mennyire sebezhető ez az ország: Ukrajna négy évnyi háború után – miközben rakéta- és dróntámadások sújtják – mindennap és minden méteren küzd, hogy a létbizonytalanságnak ebben az állapotában egy kis biztonsághoz, élethez jusson. Visvaldas Kulbokas érsek, apostoli nuncius azonban másról is beszél. Olyan emberekről, akik igyekeznek nem csak a szenvedésre fókuszálni, hanem őrzik a „remény csíráit”, amelyek a béketárgyalásokban megmutatkoznak. Szívükben összhangban vannak XIV. Leó pápával: „nem maradunk a hamuban, hanem felállunk és újjáépítünk”.
– Érsek úr úr, négy év telt el az Ukrajnát sújtó teljes körű orosz invázió óta…
– Négy év egy ilyen méretű háborúban nagyon sok idő. És a háború intenzitása folyamatosan nő. Néztem a statisztikákat is: a négy évvel korábbihoz képest az ukrán területen állomásozó orosz katonai erők száma körülbelül a négyszeresére nőtt. A rakéta- és dróntámadások száma is három-négyszeresére emelkedett ezekben az években. Az ENSZ és más szervezetek jelentései részletesen leírják, hogy a civil lakosság körében is nő az áldozatok száma.
– Tehát támadások történnek a frontvonaltól távol is …
– Igen, a legtöbb áldozatot követelő bombázás tavaly Ternopilban történt, egy olyan városban, amely nagyon messze van a fronttól. Tavaly a fővárosban, Kijevben is sok civil áldozat volt. Több mint húsz nagykövetség szenvedett kisebb-nagyobb károkat. Az apostoli nunciatúra tavaly júliusban szenvedett kisebb károkat, de például Azerbajdzsán nagykövetségéből szinte semmi sem maradt, mert három támadás is érte, annak ellenére, hogy Alijev elnök pontosan jelezte az orosz hatóságoknak a nagykövetség helyét.
– Hogyan tudnak segíteni az egészségügyi dolgozók ilyen intenzív bombázások közepette?
– Néhány napja beszélgettem egy orvossal, aki az életét a frontvonal közelében a sebesültek mentésének szenteli. Azt mondta, hogy a háború elején, 2022-2023-ban még tudtak elsősegélynyújtó helyeket kialakítani alagsorokban, házak és épületek alsó szintjein. Most – mondja – ez már nem lehetséges, mert minden épületet támadnak. Ahogy egyre közelebb érnek a frontvonalhoz, ott kénytelenek körülbelül öt-hat méter mélyre ásni a föld alá, hogy ne érjék el őket a folyamatos dróntámadások. Emellett a sebesültek kimenekítése is nagyon nehéz. Mesélte, hogy néha akár hét napot is kell várni egy sebesült evakuálásával. És nagyon hideg van: a hőmérséklet mínusz húsz fok alá süllyedt, aminek súlyos következményei vannak.
– Ilyen körülmények között célba érnek a humanitárius segélyek?
– Megkérdeztem a Nemzetközi Vöröskereszt egyik vezetőjét, hogy tudnak-e még humanitárius segélyt juttatni a frontvonal közelébe, és azt mondta, hogy sajnos kénytelenek voltak jelentősen csökkenteni a segítséget, mert
– Mit lehet tenni?
– Ismétlem, sok imára van szükségünk. De ne felejtsük el, hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, és felelőssége a béke és az igazságosság előmozdítása. Emlékezzünk az 1994-ben aláírt Budapesti Memorandumra is: Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság garanciákat ígért Ukrajnának szuverenitására és területi integritására. Aztán ott van a 2003-as szerződés Oroszország és Ukrajna között a határok kölcsönös elismeréséről, nem is beszélve a Minszki Megállapodásokról. Ezért is értem nehezen, hogyan lehetne lehet véget vetni ennek az erőszaknak, amely úgy tűnik, csak nő és erősödik. Pontosan emiatt az érzés miatt hagyatkozom annyira az imára.
– Ebben a drámai helyzetben sok példát látni a kitartásra…
– Igen, például néhány héttel ezelőtt a Szentatyánál járt általános kihallgatáson egy felekezetközi szövetség nőkből álló csoportja, imádkoznak és humanitárius segítséget nyújtanak. Találkoztam ezekkel a nőkkel Rómából való visszatérésük után, és megérintett a gondolkodásmódjuk. Azt mondták: „Arra koncentrálunk, amit meg tudunk tenni. Jött egy sérült lány, protézist kerestünk neki, mert elvesztette a karját. Ugyanígy keresünk protézist sebesült katonának vagy gyerekeknek. És próbáljuk őket kijuttatni az országból, hogy pihenhessenek egy kicsit. Legalább éjszaka tudjanak aludni.” És hozzátették: „Felesleges most minden orosz embert vádolni, mert nem tudjuk, mi mit tennénk, ha ugyanabban a politikai valóságban élnénk, abban a propagandában.”
– Más emberek is reagálnak hasonlóan erre a pusztításra?
– A civilek körében is tapasztalom. Egy nagykövet mesélte nekem, hogy a sokadik kijevi éjszakai bombázás után lemondta minden délelőtti találkozóját. Általában a rakéta- és dróntámadások éjszaka történnek, mert akkor nehezebb bemérni őket, és a támadó abban reménykedik, hogy pusztítóbb hatást ér el. A nagykövet azonban reggel az ablakon kinézve azt látta, hogy az emberek már az utcán vannak, mennek dolgozni, ki autóval, ki gyalog. Azt mondta, nagy tanítás volt ez a számára. Az emberek próbálnak nem csak a szenvedésre fókuszálni. Sőt, hálát adnak Istennek azért, amijük van.
– Milyen felhívással szeretne az emberekhez fordulni?
– Szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy támogassa Ukrajnát, mindenekelőtt lelki értelemben. Ez imádságot, humanitárius jelenlétet, szolidaritást jelent, és azt, hogy a szívükben közel állnak. Néhány napja olvastam a Szentatya levelét a madridi érsekség papságához. Leó pápa a bonyolult helyzetekben arra hívott, hogy tanuljuk meg mélységében olvasni a pillanatot, amelyben élünk, a hit fényénél felismerve a kihívásokat és lehetőségeket, amelyeket az Úr megnyit előttünk.
Ugyancsak Leó pápa hamvazószerdán azt mondta, hogy „a ránk hintett hamuban érezhetjük a lángoló világ súlyát, egész városokét, melyeket a háború rombolt szét”, érezhetjük „a nemzetközi jog és a népek közötti igazságosság hamuját”, mintha nem lennének meg a közös együttélés alapjai. De
Így – mondta a pápa – képesek leszünk arra hogy „nem maradunk a hamuban, hanem felállunk és újjáépítünk”.
– Milyenek a kilátások ma, négy évvel az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió után?
– A mi feladatunk az, hogy most is észrevegyük a remény csíráit az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalásokban, amelyek az Egyesült Államok és más országok segítségével zajlanak, még ha ezek a tárgyalások nagyon korlátozottak is az óriási nehézségek miatt. Amikor jobban rábízzuk magunkat az Úrra, képessé válunk spirituális tekintettel meglátni a reménynek ezeket a jeleit, még a hamu, az emberi gonoszság, a tisztelet és a bizalom hiánya közepette is. Ebben az értelemben úgy vélem, a legnagyobb segítség, amit az Egyház az ukrán lakosságnak nyújthat, mindenekelőtt a spirituális segítség: segíteni mindenkinek – magamat is beleértve –, hogy ne csak a rosszra koncentráljunk, amit nap mint nap látunk és tapasztalunk, hanem őrizzük meg a reményteljes tekintetet. Minél több reményt közvetítünk imával, közelséggel, tanácsokkal, jelenléttel – ez nagyon fontos –, annál inkább válik az ajándékká. A saját szívünkben táplált reményt kell továbbadnunk. Ahogy a katonai lelkészek is mondják: „A mi feladatunk reményt vinni a katonáknak, mert a csatatéren gyakran nagyon kevés marad belőle.
Ezért, ismétlem, főként ezt a két dolgot kínálhatjuk: az imát és a spirituális reményt.
Az interjút Svitlana Dukhovych, a Vatican News ukrán nyelvű szerkesztőségének munkatársa készítette.
Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Fotó: Sant’Egidio Lviv
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
