A rendszer neve: nárcizmus

A nárcizmus jelszava a „Mutass meg minél többet, hogy elrejtsd a semmit!” Ismerőseink minden lépésükről tudunk, mindent látunk az életükről, legalábbis ezt hisszük.

Az életünk szakaszokra van osztva, és ami nagyon hiányzik az a folytonosság. Sok szakaszban élünk, a 4-es metrós szakasz kezd lezárulni, most éppen a választás utáni ünnepi/gyászolós szakaszt éljük, utána a fesztiválos-nyaralósat, aztán a nyárbúcsúztatósat, majd az ünnepi vásárlósat, évzárósat, azután az újévit, majd az adóbevallósat. És ezeken belül pici alszakaszokat. A melózósat, a bevásárlósat, a sportolósat, a házimunkásat, az olvasós-tévénézőset. És mindig más és más területre koncentrálunk, és szeretnénk eredményeket produkálni, mindig várunk valamit, mindig szeretnénk nagyon jók, nagyon kiugrók lenni. A legjobban teljesítők, hogy minél többet keressünk, a legjobb alakú, legjobb állóképességűek, a legmenőbb otthon tulajdonosai, a legolvasottabbak, a mindenhez értők, a mindent tudók, a mindenben az abszolút legjobbak. De erre még visszatérünk. Nézzük, miért lehet ez!

Mint minden, a tömegmanipuláció is csodálatosan fejlődik, és most kezd igazán kivirágozni. A történelem kezdetétől zajlik a tömegek manipulálása, ebben nincsen semmi újdonság. A felvonulások, szónoklatok, kenyérosztás, látszatintézkedések, a röplapok, újságok, rádió, TV, mozi, internet, és a vég nélküli információáramlás. Mindegyik eszköz arra hivatott, hogy befolyásoljon, irányítson minket. De ne higgyük, hogy olyan befolyásolásról van szó, ami meg akar győzni minket valamiről, hogy bízzunk valamiben, hogy szerezzünk meg valamit, hogy megvegyünk valamit! Nem. Ez már rég több ennél, nem a befolyásolás eszközeinek hatására tesszük pusztán ezeket, hanem saját magunktól, egymásból váltjuk ki. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint a jelenleg uralkodó rendszernek, a nárcizmusnak.

„Mutass meg minél többet, hogy elrejtsd a semmit!”

A liberalizmus, szocializmus, kapitalizmus letűnt dolgok, csak egy ideológia, egy rendszer. A jelenleg uralkodó nárcizmus zsenialitása abban rejlik, hogy észre sem vesszük, hogy létezik, az adja fennmaradása kulcsát, hogy ahhoz, hogy kilépjünk belőle, be kellene előbb ismerni, hogy létezik, és azt, hogy a rabjai vagyunk. Mint tudjuk minden függőségnél a felismerés a legnehezebb lépés. Beismerni önmagunknak, hogy rossz úton járunk, hogy mi hibáztunk, hogy a kialakult helyzetről csak mi tehetünk, nem a körülmények. Amíg ez nem történik meg, a nárcizmus irányít. Ez nem egy eszme, nem egy vallás, ez egy életforma, mely függővé tesz.

A mindennapjaink része, nem e szerint élünk, hanem ezek vagyunk. A napi tevékenységeink arról szólnak, hogy megmutassuk magunkat. Erre hív fel minden körülöttünk: „Mutasd meg magad!” „Légy a legjobb!”, de a kedvencem az „Add önmagad!”. Most hülyéskedsz? Önmagam? Persze, mikor mindenki azt várja, hogy minden legyek csak az ne! Ha önmagam adnám, akkor nem én lennék a tökéletes munkaerő, a tökéletes sportoló, a tökéletes társ, a tökéletes barát, a tökéletes ember. És milyen is lenne az?

A nárcizmus jelszava a „Mutass meg minél többet, hogy elrejtsd a semmit!” A mindennapi információ özön óriási, más se történik, mint ismerőseink kiírásait bámuljuk a közösségi oldalakon, hol voltak, mit ettek, mit ittak, mit éreznek, mit gondolnak, mit szeretnének. Minden lépésükről tudunk, mindent látunk az életükről, legalábbis ezt hisszük! Millió lényegtelen, teljességgel jelentéktelen dolgot látunk. Ha visszaemlékszünk az internet és a közösségi média térhódítása előtti időkre, el tudunk képzelni egy olyan beszélgetést, ahol arról beszélünk, hogy valaki szörnyen érzi magát, mert 2 percet késett a busz, vagy, hogy valaki megivott valahol egy csésze kávét? Persze beszéltünk ezekről is, de pár percnél többet nem érdemelt a téma, most órákig beszélünk róla, vicces megjegyzéseket teszünk, reagálunk a reakció reakciójára. Már nem is azért járunk kávézni, mert szeretünk kávézni, hanem mert meg kell mutatnunk, hogy nekünk milyen jó, hogy kávézunk! De tényleg jó? Tényleg szeretjük? Vagy inkább azt szeretjük, és attól jövünk izgalomba, hogy közzé tesszük, és várjuk a reakciókat? A kedveset, a mosolygósat, az irigykedőset. A cselekvés sok esetben nem is a cselekvést kiváltó jó érzésért, az élmény megszerzéséért történik, legalábbis nem azért az élményért, hanem a megosztást követőért, a figyelemért.

És itt a lényeg. A figyelem. A nárcizmus elhiteti veled, hogy fontos vagy, hogy fontos a véleményed, hogy fontos, hogy megossz mindent az életedből a többi emberrel. Ezért blogol már lassan mindenki, aki tud írni és olvasni, oszt meg véleményt, képet, videót. De vajon ki olvassa ezeket? Sok millióan? Francokat! Jó esetben a barátok, vagy senki. De mindenki figyelmet igényel, mindenki azt szeretné, ha meghallgatnák, ha megértenék. Ha elmondhatná a véleményét, politikáról, kultúráról, egy étteremről, bármiről. Nem is az számít, hogy mit mond, csak elmondhassa. De mivel nem a tartalom a lényeg, hanem pusztán a közlés, így a vélemény teljesen súlytalan, nem befolyásol senkit és semmit. Ami a nárcizmus mögött van, így az a nagy büdös semmi.

Hírdetés

Fel kell ismerni tehát, hogy a nárcizmus által létrejött világ nem rejt semmit. Hány ismerősöd van a Facebook-on? 1500? Klassz, ebből mennyivel találkozol személyesen? Ha bajba lennél, ki segítene, ki hallgatna meg? Fontos a véleményem, ezért nyitok egy blogot, posztolok valamit, hogy elmondjam világmegváltó gondolataimat. Szuper, előtted ezt nem tette meg csak másik egymilliárd ember. De persze „minden vélemény számít!”, mert ezt akarják elhitetni, és el is hisszük.

A kapcsolatok redukálása, és az ideiglenesség.

A nárcizmus egyik hatása a személyes találkozások redukálása. Ez egy paradox dolgot szül: egyrészt nem találkozol közvetlenül emberekkel, csak virtuálisan, és ott osztasz meg privát dolgokat, másrészt személyesen találkozol rengeteg emberrel, hatalmas közösségi térben vagy, de semmit nem osztasz meg, teljesen felszínesen viselkedsz. Ezzel, évek alatt kiválóan le lehet építeni minden értéket az emberekben, és később ezt a viselkedésformát adják tovább gyermekeiknek, hiszen ez válik természetessé. Így nem érzi magát senki egyedül, hiszen virtuálisan kiteríti az életét, de személyes kapcsolatokat, szoros kötelékeket nem tudnak kiépíteni. Nem alakul ki kötődés, nincs állandósság, nincs folytonosság. Szakaszok vannak, időszakok.

Ahogy jönnek az információk, úgy mennek. Nem is használjuk fel őket, nem kezdünk velük semmit, csak átfutnak rajtunk. Reggel jön egy hír, de a nap végén már nem is emlékszünk rá. Elmondunk valamit, de holnap már nincs jelentősége. Lefotózunk valamit, de nem azért, hogy később visszanézzük, vagy valaki más visszanézze, és emlékeket idézzen fel. Nem. Pusztán a fotózás miatt a nárcizmus miatt tesszük ezt.

Nem azért kellett kipróbálni 500 ezer embernek a négyes metrót fél napon belül, mert kíváncsi volt, rá mert érdekelte, hanem, hogy tudassa, akivel csak lehet, hogy ő ott volt. Ő az elsők között volt. Ő már látta, Te még nem. Ő megelőzött, ő menőbb ezáltal. De a négyes metrót nem egy hétvégére nyitották meg a közönség előtt, aztán soha többet nem lehet utazni rajta. Ez bizony hosszú évekig itt lesz, és használhatjuk akár tetszik, akár nem. Akkor mi szerepe van itt annak, hogy gyorsabbak legyünk, hogy megelőzzünk másokat, hogy elsők között legyünk? Miért kéne azt éreznünk, hogy ha nem nézzük meg már az első hétvégén, és nem készítünk erről dokumentációt, akkor lemaradunk valamiről? Mivel minden, ami körülöttünk zajlik, minden információ, minden élmény ideiglenes, így szinte furcsa, hogy a metró nem ideiglenes dolog, hanem nagyon is állandó, egy statikus dolog, ami ugyanolyan lesz 10-20 év múlva is, mint most. De ez nem is fontos. Hiszen nem a metró a lényeg, hanem ismét a nárcizmus maga. Nem a metróról készültek a képek, hanem a nárcizmus lett fotózva, de nem az örökkévalóságnak, hanem a pillanatnak, az ideiglenesnek.

Lezárult egy szakasz, a 4-es metróé, lezárult a választásé, de holnap már egy újabb szakasz köszönt be, egy újabb botrány, egy újabb kávé, egy újabb vacsora.

Leírhattam volna ezt három mondatban is, de a nárcizmus ezt is uralja. Benne van, hogy meg akarom mondani, hogy mindenkivel meg akarom értetni, benne van az egóm és a magamutogatásom. De talán benne van egy felismerés kezdete is…

Szigúr


Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »