Nemigen lehet megnevezni olyan nemzetet, amelynek a történelmi hadviseléséhez olyan szorosan hozzátartoztak a páncélosok, mint Németországhoz. A második világháború ikonikus fegyvernemét annak ellenére köti az emlékezet a német hadsereghez, hogy annak kifejlesztése az ellenük harcoló antant hatalmakhoz köthető. Az első világháború során ugyanis a britek úgy vélték, hogy megtalálták azt az eszközt, amelynek segítségével eldönthetik az állóháborút, és térdre kényszeríthetik Németországot. A német hadsereg korántsem volt ilyen jó véleménnyel a páncélosok bevetéséről, de az számukra is egyértelművé vált, hogy valamit tenni kell ellenük.
1916-ban az első világháború már két éve folyt szakadatlanul, és a szembenálló felek minden lehetőséget megragadtak, hogy valamiképp kierőszakolják a döntést a frontokon. A britek a háború korai évei alatt felvetették, hogy szükségük van egyfajta szárazföldi csatahajó szerepét betöltő harci járműre.
Léteztek ugyan páncélozott járművek már az első világháború előtt is, ám ezek alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy a lövészárkokkal szaggatott terepen érdemi műveleteket hajtsanak végre. A britek ezért 1915. február 20-án létrehozták a Landship Committee (Szárazföldi Hajók Bizottsága) nevű szervezetet, hogy páncélozott harci járműveket fejlesszenek ki. Alapítója a későbbi miniszterelnök, Winston Churchill volt.
Az első ígéretesnek tűnő jármű, amelyet a bizottság égisze alatt komolyabb teszteknek vetettek alá, a „Little Willie” kódnevű tank lett. A fejlesztője, Sir William Tritton, egy mezőgazdasági gépeket gyártó vállalat igazgatójaként tevékenykedett a háború előtt. A kapcsolódás nem véletlen: az első harckocsikat traktorokból építették át, miután azok rendelkeztek megfelelő motorral ahhoz, hogy leküzdjék a kihívásokat. Ez a típus azonban sokat szenvedett a lánctalpak meghibásodásától.
A Mark I-es tank viszont már sikeresebb fejlesztésnek bizonyult. Rombusz alakúra tervezték, hogy az alacsony súlypont lehetővé tegye a terepen való közlekedést, és hogy megelőzzék a lánctalpak gyors tönkremenetelét. A típust nagyobb tételben rendelte meg a brit hadsereg, így az 1916. július 1-jén induló Somme-i csatában már bevethették őket.
Brit katona vezényel át egy harckocsit egy lövészárkon a cambrai-i csata idején, 1917.
A tankokat a gyalogsági támadás előtt ékként alkalmazták, mivel úgy alakították ki őket, hogy leküzdjék a szögesdrótok és a géppuskák jelentette akadályokat. A támadásban résztvevő katonák pedig a páncélosok fedezékében nyomultak előre az ellenséges vonalakig.
A flers-courcelette-i csatában, amely a Somme-i csata egyik nagyobb ütközete volt, már nagyobb számban tűntek fel a tankok. Működésük azonban igencsak problémásnak bizonyult. A csatában résztvevő 19 éves Bert Chaney jelzőtiszt például azt írta, hogy a hozzájuk rendelt három brit tank az ő állásaikat kezdte el lőni. Felettese, egy ezredes először háborgott ezen, majd az életét kockáztatva rohant oda a tankokhoz, hogy az oldalukat verve hívja fel a figyelmüket a tévesen kivitelezett támadásra.
Egy idő után a páncélosok legénysége is érzékelte a problémát, bár nem az ezredes jelzésére, ugyanis a motor nem különült el a legénységtől, a tank belseje hangos és füsttel teli, rendkívül egészségtelen hely maradt. A visszaemlékezésben említett három tank közül végül az egyik egy farönkön akadt fent, egy másik találatot kapott, ám a harmadik teljesítette a feladatát, és átvágott a német vonalakon.
Egy Mark IV típusú brit harckocsi szögesdrótos akadályokon gázol át
1917. november 20-án a cambrai-i ütközetben a britek már tömegesen vetették be a tankokat. A 476 páncélozott jármű tüzérségi előkészítés nélkül, ám légi és tüzérségi támogatással végezte el a támadást, ami azt eredményezte, hogy a német vonalakat 6-8 km-rel hátrébb lökték alig néhány óra leforgása alatt. A tankok közül 140 darab veszett oda, ám elsősorban műszaki hiba, és nem az ellenséges tűz miatt. A német hadvezetés tudta, hogy lépnie kell valamit az új találmány ellen.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
