Nyolcvanhárom évvel ezelőtt egyfajta csoda történt Magyarországon. Azért nevezem csodának, mert az akkori világeseménynek olyan ereje volt, hogy a háború és a kommunizmus sem tudta elmosni az egyházunkat és a magyarok hitét. Úgy érzem, a kongresszus a legmegfelelőbb esemény arra, hogy a tiszteletünket és hálánkat kifejezhessük a hőseink felé – vallja Zsuffa Tünde író.
„A fájdalmakat el kell siratni, aztán új lappal kezdhetünk” – vallja Zsuffa Tünde író. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnökével a katolikus világeseményen túl családi gyökerekről, hivatásának felismeréséről, a szenvedés értelméről és az Istenbe vetett bizalomról beszélgettünk.
– Egy kis településen, Pusztaszabolcson nevelkedett. A vidéki miliő hogyan formálta a gyermekéveit?
– Nagyon. Még kislány voltam, amikor kijelentettem, ha felnövök, író leszek. A szüleim hittek bennem, az iskolában kinevettek, hiszen ez nem volt egy „megszokott” szakma, életforma. Egy falusi közegben az számított munkának, amit az ember két kézzel elvégzett. Ülni és írni? Nem passzolt bele abba a világba, ahol én felnőttem. Apám viszont azt mondta, ha nem csupán álmodozom, hanem ez a küldetésem, író leszek egyszer, de nehéz út vár rám. Akkoriban még nem értettem a szavait… Sokat utazom vidékre, és az a hangulat mostanában egyre gyakrabban megidézi a gyermekkoromat. Pusztaszabolcs, egy vasutas falu, itt éltem egészen az érettségiig. Fiatalként nem kedveltem az engem körülvevő környezetet, különc gyerek is voltam, barátok nélkül. Talán ez abból is fakadt, hogy sokszor éreztem magam meg nem értettnek. Ki akartam tűnni a tömegből, nem akartam „csak” a falusi hentes lánya lenni. Felnőttként aztán elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy a szüleim mindent megtettek értem és a testvéreimért. Zongorát vettek nekünk, lovas iskolába járhattunk, nyelveket tanulhattunk.
– Ez sem volt elegendő?
– De, ezt értékeltem, mert a tudás birtokában kitörhettem ebből a közegből. Édesanyám boltot vezetett, s láttam, hogy mennyi munka van benne. Én azonban a fizikai munka helyett szellemi kihívásokra vágytam, amihez egy széles skálán mozgó, mély érzelmi világ párosult. Nyílt világképembe színe volt a szónak. Kicsi korom óta színekben látom a világot, s ez a mai napig megmaradt bennem.
– A szülőfaluját milyen színűnek látta?
– Szürkének. Nem tetszett, ahogy sötétedéskor lehúzták a redőnyöket, s ezzel megállt az élet. Ezzel szemben a fővárosban, ahová a nagynéném által gyakran ellátogattam, minden világított, s éltek az utcák. Inkább ide vágyódtam, de az élet súlyos keresztje mindent felülírt. Tizenhat évesen egyik percről a másikra az onkológiára kerültem egy nagyon súlyos betegséggel. Harmadikos gimnazistaként, amikor az osztálytársaim az első szerelmüket élték, koncertre és kirándulni jártak, én az életemért küzdöttem a kórházban. Akkor megfogadtam, ha meggyógyulok, Istennek szánom az életemet és apáca leszek.
– A szerzetesi hivatás iránti vágy hogyan lobban lángra a szívében?
– A kolostorok különös és misztikus világa kisgyermekkorom óta bennem élt. Mikor a testvéreimmel kiküldtek minket kapálni, én a kukoricaföld túloldalán, ahol már senki sem látott, heverészve könyveket bújtam. Nem is tudom, hányszor olvastam el Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger, Gárdonyi Géza: Isten rabjai és Berkesi András: Szerelem három tételben c. művét. Ezekben a történetekben éltem, s ezek az olvasmányélmények a későbbi írói pályámat is meghatározták. Az öreg halász és a tenger a küzdelemről szól, az Isten rabjai a kolostorról, a Szerelem három tételben pedig a háborúról, kémekről és politikáról. Egyszóval, ami tizenévesként a kukoricaföldön a könyvek által belém ivódott, az évtizedekkel később megtörtént velem.
– A könyvek életre szólóan befolyásolták az útját. Örökérvényű maradt a fogadalomtétele is?
– Igen, de másképp. Meggyógyultam és a kórházból egy újabb zárt közösségbe kerültem. Pontosan abban az időszakomban, mikor végre élni akartam. Rossz döntést hoztam és megsínylettem. Már akkor érződött, hogy életrevalóságom nem e helyre való, ezért az idős nővérek Ausztriába küldtek gondolkodni. Így kerültem Mayerlingbe, a híres karmelita kolostorba. Az apátnő rávilágított, hogy az Istennek szentelt élet számomra nem a kolostor falait jelenti. Arra biztatott, hogy menjek ki a világba és ott tegyek tanúságot Istenről.
– Ezután Bécsben teológia-történelem szakon, és első – akkoriban egyetlen – nőként az 1133-ban alapított heiligenkreuzi apátság filozófiai-teológiai főiskoláján teológiát tanult. Több száz év után első volt abban is, hogy nőként ott szerezte meg a diplomáját. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Ezek voltak életem legszebb évei. A lexikális tudás mellett tapasztalati felismeréseket is szereztem. Ott döbbentem rá, mennyire fontosak a gyökerek, vagyis a közeg, ahonnan indultál és azok az emberek, akik útra eresztettek. Egy brazil évfolyamtársam, Noel, aki igazi egyéniség volt közöttünk, elmesélte, hogy egy több mint tíztestvéres családból származik, és a dzsungelben nevelkedett. Hol van az őserdő az én szülőfalumhoz képest? Ennek ellenére olyan tisztelettel és szeretettel beszélt a szüleiről, akik írástudatlanok voltak, hogy ezzel örök tanulságot adott nekem. Rájöttem, hogy a nagyravágyás és azok a rangok, amelyekre gyermekként vágytam, csak elválasztják az embereket egymástól. Mikor hazamegyek Pusztaszabolcsra, még mindig egymásra tudunk mosolyogni az ott élőkkel, s úgy gondolom, nincs ennél fontosabb. Ettől függetlenül az életem más színtereken zajlik, de értem a vidéki ember nyelvét, s mivel sok helyen megfordulok, ez különösen is fontos kapocs. Azt szoktam mondani: egy vagyok közületek, ugyanaz a cserfes lány, aki gyerekkora óta mezítláb szeret rohangálni.
– Az egyetem befejeztével hazaköltözött, nyelviskolát alapított, ami rövidesen országos hírűvé vált, majd férjhez ment és megszületett a fia. Ekkor még mindig csak huszonéves. Itt vége is lehetne a történetnek de…
– Igen, ez így nagyon szép lett volna, de a drámák és a tragédiák csak ezután következtek igazán. Férjem és a legkisebb húgom elárultak, s új életet kezdtek együtt, míg én egyedül maradtam egy újszülött kisfiúval. Szüleim mindent megtettek értünk, de a segítség ellenére is menekülni akartam az egész közegtől és helyzettől, így ismét Ausztriába költöztünk. A lelki sebek nehezen gyógyultak, s még a mai napig sem forrtak be teljesen… Nehezen, de újra talpra álltam. Már mondhatni egyenesbe került az életem, mikor meghalt az apám.
– Szavaiból, s ahogy a történetét hallgatom, egy különleges apa-lánya viszonyt érzek…
– Igen, egy láthatatlan kötelék volt közöttünk. Beleláttunk egymás gondolatába. A halála után nőttem fel, az elvesztése kellett ahhoz, hogy önállóan gondolkodó ember válhasson belőlem. A halálos ágyán megmondta, hogy ezután leszek író. Pontosan így történt: az elmúlt kilenc évben hat regényem és két rádiójátékom született. És sok-sok év után újra itthon élek a fiammal. Az életünk egy körforgás: ugyanoda tértem vissza, ahonnan elindultam, az Egyház kötelékébe.
– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) sajtófőnökeként hogyan készül a szeptember 5–12. között rendezett katolikus világeseményre?
– Élő közösséget szeretnék látni. A programokon túl az összefogást tartom a legfontosabbnak. Ezt a mai világ mentalitásából nagyon hiányolom. Természetesen közrejátszik ebben a pandémiás időszak is, ami sokaknak okozott fájdalmat és elszigeteltséget. Éppen ezért nekünk kell kimenni és elmondani az embereknek, hogy szükségünk van rájuk. A NEK hírnökeivel országjárásba kezdtünk. Bárhova megyünk, teltházas közönség fogad bennünket. Mosoly, könnyek, nagy ölelések, őszinte szavak, hála. Ez nekünk, tanúságtevőknek a legnagyobb ajándék.
– A legutóbbi, 1938-ban rendezett budapesti Eucharisztikus Világkongresszus emlékére egy tízrészes hangjátékot is írt, A reménység oszlopa címmel.
– Nyolcvanhárom évvel ezelőtt egyfajta csoda történt Magyarországon. Azért nevezem csodának, mert az akkori világeseménynek olyan ereje volt, hogy a háború és a kommunizmus sem tudta elmosni az egyházunkat és a magyarok hitét. Úgy érzem, a kongresszus a legmegfelelőbb esemény arra, hogy a tiszteletünket és hálánkat kifejezhessük a hőseink felé. 2021 szeptemberében, amikor elmegyünk valamelyik előadásra, egy ünnepi szentmisére vagy a gyertyás körmenetre, ez jusson eszünkbe. Ez a láng, ez a mécses lobogjon bennünk. A hit leginkább a tetteinkben kell, hogy megmutatkozzon. Az Ég tartja a földet c. regényem, amit Szent Erzsébetről írtam, pontosan erről szól. Ennek a különleges nőnek a szavaiban és a mozdulataiban is ott élt Jézus, aki a jóság és a szeretet. Ő az, aki minden sebet begyógyít.
Zsuffa Tünde
– Az Ön sebei begyógyultak?
– Igen. Hegek, azonban maradtak. Ám jól van ez így: a fájdalmakat el kell siratni és új lapot nyitni. Így történt ez az életem minden drámai szakasza után. Azonban az igazi szívből jövő fájdalom nemcsak úgy szakad ki az emberből. Mindennek rendelt ideje van, és ezt a gyászidőszakokban értettem meg. Apámat például nem a temetésén sirattam el, hanem évekkel később. Íróként éjszaka alkotok, s ahogy egyedül a sötétben ültem, egyszer csak ránéztem a kezemre, és felidéződött bennem egy kép, az utolsó együtt töltött karácsonyunkról. Akkor már tudtam, hogy nem lesz több közös szentesténk, ezért szerettem volna egy olyan ajándékot adni, amit magával vihet az örök hazába. Írtam apámnak egy mesét, ami így kezdődött: Volt egyszer egy ember, aki egy álmot kergetett, kergette egy életen át, egyszer lent, egyszer fent… Ebben a történetben vallottam be neki, hogy a sok viszontagság ellenére hálás vagyok mindenért, amit értem tett. Értjük az üzenetét, s mindig emlékezni fogunk a végtelen nagy szívére. Folytatom az örökségét, s egyszer én is továbbadom a tőle kapott álmot. Így az utódok is elmondhatják majd a mesét, hogy volt egyszer egy ember… vagyis ő. Apám nem szólt egy szót sem, miután elolvasta a történetet, csak sírt. Éreztem a könnyeit a kézfejemen. Utólag értettem meg, hogy a könnyei jelentették az atyai áldást az írói munkásságomra. Azóta tudom, hogy az a kéz, amelyik a sokadik regényét írja, sosincs egyedül.
– Megtalálta a békéjét?
– Én mindig nyugtalan vagyok, de közben tudom, hogy egész életemet végigkíséri az isteni gondviselés jelenléte. Ez olyan bizonyság, amivel a nehézségek legyőzhetők és adva van a talpra állás lehetősége is.
– A tizenhét éves fia válogatott magyar műkorcsolyázó. Neki is átadja ősei örökségét, a hitet?
– Pepe minden versenye után az égre mutat fel. Ő is tudja, hogy nincs egyedül. Sokáig sikertörténetet írt, egyik győzelmet zsebelte be a másik után, aztán jött egy hullámvölgy az életében. Kemény küzdelmek: megviselte az országváltás, hiszen Ausztriában nőtt fel, maga mögött hagyott mindent és mindenkit egyik napról a másikra, csak mert a nagyapja halálos ágyánál megesküdött, hogy magyar mezt húz magára. Mire „hazaszokott”, jött egy sérülés, műtéttel, majd a karantén és a növés. Szó szerint óriássá nőtt, ami ebben a sportágban nem éppen előny. De most végre magára talált. Tudja már, ha Jézust beengedi az életébe, olyan lesz, mint az a madár, aki alól, ha kivágják a fát, nem zuhan le, hanem még magasabbra repül. Meg is szeretné mutatni a mostani, 2021/22-es szezonban, ki állt mellette az elmúlt három nehéz évben is: Mel Gibson Passiójának filmzenéjére futja a kűrt. Jézus szenvedése, kereszthalála és feltámadása közel négy percben. Ez lesz Pepe tanúságtétele.
Lonkay Márta
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
