Az első bemutatón két művész alkotott egy Istvánt, de csak az egyikből lett a nemzet Istvánja. Vele, Varga Miklóssal beszélgettünk az ünnep alkalmából. Mit gondolnak, tetszett neki a regös szerep is 2013-ban az Alföldi-rendezés során, s vajon hány „István, a király” platinalemez díszíti már az otthonai falát? Egy? Kettő? Négy? Vagy egy sem?
Augusztus huszadika önnek egyet jelent az „István, a királlyal”?
Egy kicsit igen, s nem is tudnám megmondani, hányszor léptem már fel ilyenkor Istvánként. Legutóbb Kisvárdán egy-két hete, most pedig augusztus 19-re megint a Kisvárdai Doktorok Társulattal állítjuk színpadra a rockoperát. Már 31 éve annak, hogy én játszom Istvánt, mert az 1983-as ősbemutatón – s egészen 1990-ig – csak a hangomat adhattam hozzá. Szerencsére nem panaszkodhatom, mert ilyentájt sokasodnak a szólófellépés iránti igények, korábban túlvállaltam magam, de most már vigyázok. Legfeljebb három felkérésre mondok igent, nem tehetem meg a közönséggel, és magammal sem, hogy az utolsó helyszínen egy emberi roncsot lássanak. Több idő kell a hangszálaimnak a regenerálódáshoz, mint régen.
Nem én hoztam szóba a hatvanöt évet. Istvánnak van korhatára?
Abból a szempontból igen, hogy szerepe szerint István a húszas éveiben járhatott. Viszont ha ezt túl szigorúan kéne venni, akkor már 1990-ben sem játszhattam volna el harmincnégy esztendősen. Csakhogy ez színpad, és Istvánról nem a kora jut az emberek eszébe, mint mondjuk Rómeónál. Természetesen aggastyánként, botra támaszkodva nem játszom el, de amíg el tudom énekelni úgy, ahogy van, addig úgy érzem, hogy a hitelességgel nem lesz probléma. A másik dolog, hogy bár nagyon sokan játszották már ezt a szerepet, a nagyközönség azért hozzám köti, s olykor el is várja, hogy engem lásson István szerepében.
Gondolta ezelőtt harmincnyolc évvel, hogy ön lesz a „nemzet Istvánja”?
Eszembe sem jutott.
A rockopera állandó producere nyilatkozta 2015-ben: nagy elégtétel lesz önnek, hogy a Királydombon állhat ki Istvánként, ahol 1983-ban csak a hangját adta. Megkapta az elégtételt?
Máriának (Rosta Mária, a Zikkurat Produkciós Iroda vezetője – a szerk.) igaza van abban, hogy ez egy grandiózus és emblematikus helyszín, csodálatos érzés volt itt játszani. Az eredeti hangulat persze már visszahozhatatlan, a szereplők közül sokan kicserélődtek. De az elégtételt, ha annak nevezzük, már 1990-ben megkaptam a Népstadionban.
Koltay Gábor rendező hajdani döntésével kapcsolatban hogyan érzett? Hiszen ő volt az, aki egy életre Istvánt csinált önből, s egyben az is, aki a szereplés dicsőségétől akkor megfosztotta.
Igen, ez ellentmondás. Szörényi is, Bródy is, Boldizsár Miki is azt szerette volna, ha én játszom Istvánt, de Koltay így döntött. Különös játéka a sorsnak, hogy pont az a Koltay Gábor nem bízott még akkor bennem, mivel nem ismert személyesen, akivel később évtizedeken át tartó jó barátságba kerültünk. S a legtöbb zenés produkciójában rám osztotta a főszerepet, amik engem a zenész világban ismertté és elfogadottá tettek.
S nyolcvanháromban érzett azért csalódást vagy haragot?
Haragot semmiképpen. Csalódást. Nyilván még boldogabb lettem volna, ha teljes valómban ott állhatok a Királydombon, de azért nekem ez így is nagyon nagy lehetőséget jelentett. A pályám elején lévő énekes voltam, akit a rockot kedvelők már ismertek, de a nagyközönség még nem tudta, ki vagyok. S egyszer csak bekerültem egy ilyen produkcióba a sztárokkal, akiket hallatlanul nagyra tartottam: Deák Bill-lel, Vikidállal, Nagy Feróval, Sebestyén Mártával és a színészekkel: Berek Katival, Szakácsi Sanyival, Sörös Sanyival. Szenzációs volt. Eszem ágában nem lett volna lázadozni, tudomásul vettem, hogy én most itt tartok. S közben pedig mindegyik királydombi előadáson ott kellett lennem, mert a végén meghajoltam Pelsőczy Lászlóval együtt, aki Istvánt alakította.
Vele amúgy jóban volt?
Persze, jó barátok voltunk, főleg eleinte. A viszonyunk később sem romlott meg, csak a pályánk elsodort minket egymástól.
Meg tudja mondani, miért maradt ennyire sikeres és első számú ez a darab? A mostani fiatalok is fújják a slágereit.
Nincs más magyarázata, mint az, hogy ez egy zseniális mű, amiben a zene és a szöveg csodálatos módon találkozik, s úgy írta be magát a zeneirodalomba, mint egy Mozart- vagy egy Verdi-mű, aminek nincs kora. Akkor persze a társadalmi közhangulat is közrejátszott, a közönségből az egészséges nemzettudat elemi erővel törhetett elő, amit a bemutatón használt nemzeti jelképek is elősegítettek. Talán Magyarország volt az a nemzet a keleti blokkban, ahol a leginkább elfojtották a nemzeti identitást – például Ceaușescu Romániájával ellentétben. Ez szerintem Trianonban gyökerezik.
Másképp szól az „István, a király” a határon kívül, mint Magyarországon?
Abszolút, és én ezt Dunaszerdahelyen tapasztaltam meg először, a kilencvenes években, amikor először játszottuk szomszédos országban. Elementáris volt a közönség reakciója, ahogy kétezerháromban Csíksomlyón is. Viszont meg kell mondani, hogy a sevillai világkiállításon is nagy sikere volt, ahol már különböző nációknak adtuk elő, s ez mutatja a darab nemzeteken felül álló zsenialitását.
A szólókoncertjein is mindig énekel a rockoperából. Melyik a közönség kedvenc dala?
Az „Oly távol vagy tőlem” címűt mindig el kell énekelnem, azt álmomból ébresztve is tudnám. Igaz, épp azzal fordult elő egyszer, még az első időben, hogy a két változatát, ami a darabban elhangzik, véletlenül összekevertem.
Egy interjúban azt mondta, hogy rácsodálkozik az eredeti előadására. Nem is szereti már a régit hallgatni?
Ezt így nem mondom, mert mégis az hozta meg az óriási sikert, s egyébként a legismertebb dalom, az „Európa” is olyan, hogy hiába csináltam meg sokkal jobban, rockosabb változatban 1990-ben. A rádiók a régit játsszák, s a közönség is azt szereti hallani, míg én elégedetlen vagyok az akkori teljesítményemmel. Amikor az „Istvánt” Csíksomlyón játszottuk, a szervezők külön kérése volt, hogy Vikidál Gyuszi és én vigyük a két főszerepet, viszont a technikai felszerelés nem volt megfelelő, s úgy döntöttek, hogy playbackről megy. Én azt mondtam a producernek, hogy a nyolcvanhármas hangomat nem vállalom, azzal úgyis lebukunk. Csak akkor állok színpadra, szögeztem le, ha előtte bemehetek a stúdióba, nyomunk az elején egy „rec”, a végén egy „stop” gombot, s az egészet felénekelhetem úgy, ahogy van. Az sem baj, ha javítások nélkül készül el, legalább élő hatása van. Hallani lehet a régi és az új közötti különbséget, arról nem is beszélve, hogy kétezerháromban már értelmezésben és előadásmódban is egészen más volt az Istvánom.
El tudná játszani Koppányt is?
Igen, el tudnám, s egyébként a Szörényi Levente ötvenedik születésnapján, a kilencvenes években tartottunk az „István, a király” szűk stábjával egy köszöntést. Úgy adtuk elő, hogy Pelsőczy Laci játszotta Istvánt, mert egyébként ő is tud énekelni, még ha nem is úgy, mint egy rockénekes, én pedig Koppány voltam. Ez Koltay Gábornak annyira megtetszett, hogy felvetette, legközelebb én legyek Koppány, mert akkorra Vikidál Gyuszinak már nem ment úgy a szerep, és „Koppány-hiány” fenyegette a produkciót. Levente viszont többedmagával lehűtötte Koltayt, azt mondták, ez nem megy, az István-szerep hozzám nőtt. Egyébként ma már sokkal közelebb állok életkorban Koppányhoz. De ha érkezne egy ilyen felkérés, én sem vagyok benne biztos, hogy igent mondanék.
Ugyanakkor regösként visszatért 2013-ban Szegeden, az Alföldi-féle – új felfogású – „Istvánban”. Gondolkodott rajta, hogy nemet mondjon?
Amikor a Robi felkért, elmondta, hogy neki teljesen más elgondolása van a darabról, de szeretne tisztelegni az ősbemutató előtt az eredeti szereplők bevonásával. Vikidál Gyula rövid gondolkodás után nemet mondott, mi pedig a Feróval felhívtuk egymást telefonon, s megbeszéltük, hogy jópofa dolognak tartjuk, mondom, „figyelj, baj nem lesz belőle”, egy jót elhülyéskedünk, csináljuk! Az elképzelést az első próbákon ismertem meg.
S hogy tetszett a szokatlan koncepció, amit aztán sokan kritizáltak?
Alföldi Robi kiváló rendező, és lenyűgöztek az ötletei, de a koncepcióval én sem tudtam azonosulni. Komoly hiányérzetem volt, főleg a koronázás elmaradása miatt, mert azért ennyire nem lehet szerintem egy történetet megváltoztatni. De én nem az az előadó vagyok, aki ha egy felkérésre igent mondott, akkor félúton kiszáll. Amikor meg támadások érték a bemutatót, úgy gondoltam, hogy az ember vállalja azt, amihez a nevét adta. Az különös elégtétel volt, amikor a Feróval a Trabanton bepöfögtünk, és olyan ováció fogadott minket, hogy valósággal megállt az előadás.
Két év múlva biztosan megint lesz egy nagyobb durranás a darab negyvenéves évfordulóján. Vállalna benne szerepet?
Nem tudom, mire készül a producer az alkotókkal, de rajtam nem fog múlni, ha felkérés érkezik.
A híres dupla lemez majdnem minden háztartásban ott volt valaha. Önnek hány van belőle?
Egyetlen példányom van, de az igen becses emlék, mert a stáb nagy része aláírta. Azt viszont még elmondom, hogy bár millió felett járhat már az eladott példányszám, és a falamat számos egyéb arany- és platinalemez díszíti, sajnos az „István, a király” hiányzik róla. Úgy emlékszem, akkor százezer példány után járt az arany-, kétszázötvenezer után a platina- és ötszázezer felett a gyémántlemez. És mi, szereplők soha egyetlen darabot sem kaptunk a Hungarotontól, az alkotókkal és a közreműködő zenészekkel ellentétben. Ez komoly szívfájdalmam, s nemcsak nekem, hanem a többi szereplőnek is, mert ez még csak nem is pénzkérdés. Pár száz forintba kerül egy ilyen példány előállítása. Egyébként mi, akik sikerre vittük a darabot, részesedést sem kapunk az eladott példányszám után. Annak idején egyszeri alkalommal fizettek, s a legtöbb pénzt így is én kaptam, mert a szereplésemre eső idő után nekem járt a legmagasabb percdíj.
Nem titok, hogy mennyit kapott az „Istvánért”?
Úgy emlékszem, tíz-tizenkétezer forintot.
A gyerekei hallgatták otthon a dupla lemezt? Büszkék voltak, hogy István király az apjuk?
Hogyne, és betéve tudták, de ők legjobban a Megfeszített című rockoperát szerették, annak akkor volt a bemutatója, amikor ők három-négy évesek lehettek.
Ők az ön nyomdokaiba léptek. Adna nekik szerepet az „István, a királyban”?
Egyértelműen igen, és nem az elfogult apa beszél belőlem, hanem a szakmabéli. Mind a ketten őstehetségek, ami én nem voltam. Nekem évtizedekig tartott, hogy igazán profivá váljak, nekik meg elég volt ehhez pár év, s húszévesen hangilag kész vannak. Szabolcsra gondolkodás nélkül ráosztanám István szerepét, talán jobb lenne, mint én, Vivien pedig gyönyörű Réka volna.
Laczó Balázs
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
