„Bizánc. Fényűző pompa, sötét ármányok, vérre menő teológiai viták, kifinomult művészet: egy birodalom ezeréves története sűrűsödik össze ebben a szóban.” Így kezdődik B. Szabó János és Somogyi Győző közös kötete a magyar és bizánci csatározásokról. Jelen írásunkban nem őseink és Konstantinápoly küzdelmeiről lesz szó, hanem a manzikerti csatáról, a XI. század utolsó harmadából, a szeldzsuk törökök és Bizánc harcáról.
A kilencedik század második felében került a bizánci trónra I. Baszileiosz, a makedón dinasztia megalapítója. Uralkodása jelentette a birodalom fénykorát, bár nem terjedt ki akkora területre, mint Justinianus idejében. Bizánc a XI. század elején, II. Baszileiosz uralkodásakor, ereje teljében volt, határai a Kaukázustól az Adriáig, az Eufrátesztől a Dunáig terjedtek. Baszileosz halála után azonban gyengekezű uralkodók jöttek, a birodalom ereje hanyatlani kezdett. Ahogy az lenni szokott, ha egy birodalom meggyengül, rögtön akadnak jelentkezők a területeire.
Előbb a normannok kezdték el kiszorítani Dél-Itáliából a bizánciakat, északról besenyő támadásoktól kellett tartani, kelet felől, Közép-Ázsia térségéből pedig megjelentek a szeldzsuk törökök.
Az ezredfordulón Bizáncé volt az egyik legerősebb, legnagyobb létszámú haderő a világon, jóval meghaladva a százezer főt. Két részből állt, a themákból, vagyis a tartományi erőkből, illetve a fővárosban és környékén tartózkodó gárdahadtestből. A sereg etnikailag épp oly sokszínű volt, mint maga a birodalom. A gazdasági helyzet lehetővé tette azt is, hogy egyre nagyobb létszámú zsoldos csapatokat alkalmazzanak. A fő csapásmérő erő a nehézlovasság, amelyet pikkelypáncél és sisak védett, támadófegyverük lándzsa és kard volt. A nehézgyalogságnak általában a zárt védekezés volt a feladata, fő fegyverük a csatabárd és a kerek pajzs, testüket pikkelypáncél és sisak takarta. A hadsereg taktikája a különböző fegyvernemek együttműködésén alapult. II. Niképhorosz Phókasz császár hozta létre az úgynevezett szuper nehézlovasságot, melyet egy tömbben az ellenséges arcvonal gyenge pontjai, vagy a vezérük tartózkodási helye ellen, szoktak bevetni.
Ezt a csapásmérő erőt lovasíjászok segítették, akik a támadás alatt puhították a kiszemelt támadási felületet. A derékhadban helyezkedett el a nehézgyalogság, melyre támaszkodhattak a szárnyakon elhelyezkedő lovasok.
A Szeldzsuk-dinasztia egy, az oguzokból kivált törzs(szövetség) vezető családja volt, róluk kapta a nép a nevét. A szeldzsuk török törzsek a XI. század derekán jelentek meg a Bizánci Birodalom keleti határainál, és megkaparintották a császárság határszéli erődjeit, majd a bizánci hatalom gyengülésével párhuzamosan meghódíthatták Örményországot. 1068-ban aztán IV. Romanosz lépett a császárság trónjára, az előző uralkodó özvegye feleségül ment az ifjú hadvezérhez, aki komoly reformokba kezdett, hogy visszavegye a pogányok által elfoglalt területeket. A felkészülés nem ment egyik napról a másikra, ezért időnyerés céljából kétszer is békét kötött a törökökkel.
Végül 1071 tavaszán a bizánci reguláris egységekből, valamint varég (viking), besenyő, német, francia zsoldosokból álló 50 000 fős had megindult kelet felé. Hatalmas tömeg búcsúztatta az induló uralkodót, óriási pompával köszöntek el tőle.
Az örmény területeken lévő erődök visszafoglalására óriási méretű ostromgépeket vonultattak fel. A hadjárat viszontagságainak enyhítésére, a császár személyes dolgait málhás öszvérek tucatjai vitték. Már a Boszporuszon való átkeléskor sokan baljós érzéseket tápláltak, ezt tovább erősítette, hogy egy szürke galamb szállt Romanosz kezére, ami köztudomásúlag rosszat jelent. A sereg útvonala keresztülvezetett egy korábbi vereség helyszínén, az elesett bajtársak emléke, csontjai sokáig kísértették a harcosokat. A vezérkarban sem voltak túl rózsás viszonyok, a császár alvezérének Dukász Andronikoszt tette meg, aki nem a lojalitásáról volt híres.
Alvezérei tanácsa ellenére kettéosztotta seregét, az egyik felével Manzikert városa ellen indult.
Abban bízott, hogy a törökök nem tudnak időben fellépni ellene, mivel az egyiptomi hadjáratukra készülődtek. Sikerült is bevennie a várost, de a török sereg mozgékonyságát lebecsülte, Alp Arszlán szultán ugyanis viharos gyorsasággal megjelent csapataival a helyszínen. Felderítői össze is csaptak a bizánciakkal, akik megfutottak előlük, ráadásul az erősítésül küldött csapatokkal is elbántak a szélvész gyors török lovasok. A kezdeti kudarcok hatására egyes zsoldosalakulatok gyorsan oldalt is váltottak és a törökök mellé álltak. A két főerő még meg sem ütközött, mikor a bizánciak már érzékeny veszteségeket szenvedtek. Romanosz hiú ábrándjait az esélyeiről tovább erősítette, hogy Alp Arszlán követeket küldött, hogy a békéről tárgyaljanak. A császár az örmény területek feladását követelte ellenfelétől, aki természetesen nemet mondott.
1071. augusztus 26-án a két sereg összecsapott.
A bizánciak szélesen elnyújtott két vonalban sorakoztak fel. Mindkét vonal több soros mélységű volt, a tartalék csapatokat, vagyis a második vonalat, a már említett Dukasz Andronikosz vezette. Ő Dukasz Jánosnak a fia volt, Dukasz János volt az özvegy császárné sógora, akit Romanosz száműzött. Így aztán a remek hadvezér gyűlölte Romanosz császárt, és csak az alkalmat leste, hogy elégtételt vegyen rajta apja elűzése miatt. A csatát a bizánci nehézlovasság kezdte, a törökök kilőtték rájuk a nyilaikat, majd színlelt visszavonulásba kezdtek. A támadás során a folyamatos nyílzápor megtizedelte a bizánciak sorait, miközben a félkör alakba rendeződött szeldzsuk könnyűlovasok becsalták a hegyek közé őket. Harcérintkezés szinte nem is volt a felek között, a török nyilak távolról csapódtak be. A bizánci csapatok az estére elérték az elhagyott török tábort, Romanosz ekkor parancsot adott a megállásra, és elrendelte a visszavonulást a saját táborába. Az ekkora már több kilométernyi hosszan elnyúlt arcvonalon a csapatok megzavarodtak, voltak, akik a vereségről kezdtek ordibálni. Alp Arszlán ezt a zűrzavart kihasználva minden erejét csatába küldte.
Ez volt az a pillanat, amikor Dukasz Andronikosz vezette második vonalnak harcba kellett volna avatkoznia, ő azonban kéjes örömmel figyelte Romanosz szorult helyzetét, és csapatait kivonta a csatatérről.
A szeldzsukok így könnyűszerrel bekerítették a császár vezette derékhadat, amit néhány órás elkeseredett küzdelmet követően felmorzsoltak, és a császárt is fogságba vetették. A császár varég gárdája az utolsó leheletéig harcolt, fogságba csak kevesen estek közülük.
Romanoszt rangjához méltó bánásmódban részesítették Alp Arszlán udvarában, rövidesen békét is kötöttek. Bizánc trónjára VII. Mihály (ur. 1071-1078) került, akinek uralkodása válságokkal teli időszakot hozott, a szeldzsuk törökök ellenállás nélkül elfoglalhatták Kis-Ázsia nagy részét. Manzikerti vereség az 1095-ben meginduló keresztes háborúk egyik legfőbb előzménye lett, a török törzsek pedig ezen győzelmüknek köszönhetően telepedhettek le mai hazájukban, Anatóliában. S hogy mi lett Romanosz sorsa? Alp Arszlán szabadon engedte, a Dukasz család azonban nem bánt olyan kesztyűs kézzel vele, mint ő bánt velük, amikor uralmon volt. Elfogták és izzó vassal megvakították, 1072-ben halt meg.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
