Sanyi, a béranya

Sanyi, a béranya

Határ menti magyar kisváros főutcáján sétálunk, élvezve az ideiglenes szabadságot, amikor egyszer csak rám kiált valaki. Jé, a Sanyi! Nem láttam már vagy másfél éve.

De hát sok mindenkit nem láttam már vagy másfél éve, és így vagyunk ezzel több százezren. Egyszerre sok lett az elmagányosodott, önhibáján kívül zárkózott ember. Most úgy lézengünk, mint a kimenőt kapott újoncok, vagy a rabok a délutáni séta közben, fél füllel figyelve, mikor hangzik fel a füttyszó: vissza a cellába!

Sanyiból dőlnek a kérdések. Hogyan tudna Magyarországról Pozsonyba jönni? Csehországba is indulna. Meg Komáromba.

Mi kell ahhoz, hogy utazhasson? Kérdem, be van-e oltva. Nincs. Nem is lesz. Akkor hogyan akarsz utazni? A miértre kinyitja Pandora szelencéjét a vakcina mellékhatásairól, az emberiség elleni összeesküvésről meg a génmanipulációról. Mintha a kacsacsőrű emlős túlélési esélyeiről adna elő az eszkimóknak. A végső konklúzió: ő bizony erősen bízik az immunrendszerében. Ő nem lesz beteg. Sokan voltak így ezzel, válaszolom, és egyszer csak meghaltak. Géza sem hitt a vírusban, az meg elvitte. Meg Lacit is, meg Pistát is. Meg azokat a pozsonyi szülőket is, akiket az árváik siratnak.

Mi szerencsések vagyunk, kiböjtöltük a határzárat, és kivártuk az oltást. Egy évig nem ölelhettük meg az unokáinkat, de tudtuk, ez az ára, hogy megússzuk.

Szinte látom, hogyan peregnek le róla az érveim. Mint egy láthatatlan buborékban, áll az utca közepén, és fújja a magáét. Például a meddőségről. Hány éves is vagy, Sanyi? Hatvan fölött jársz, ha jól tudom. Szülni készülsz? Béranya akarsz lenni, vagy mi a szösz? Mesélem neki volt kollégám kínjait, aki négykézláb járt a klotyóra egy hétig, és csak ülve tudott aludni, mert fektében egész éjjel ugatott, és attól rettegett, hogy beszakad a mellkasa. Életerős fiatalember, az immunrendszere jobb volt a tiédnél. Megkérdezted azt a tömeget, Sanyikám, amely a betegség utóhatásaival küszködik, hogyan érzi magát?

Hírdetés

Mint egy Ionesco-darabban, állunk az utcán, és beszélgetünk. Pontosabban elbeszélünk egymás mellett, mert lassan már nincs mondanivalónk egymásnak.

Azelőtt volt, most egy láthatatlan fal emelkedik köztünk. Ez már nem a két régi ismerős diskurzusa, hanem ki-ki mondja a magáét. Az egyik buborék mondja a monológját a másiknak, miközben idegen buborékok mászkálnak körülöttünk. Ha már a tonnányi kultúrszenny, ami a tévéből meg a netről ránk zuhog naponta, a hazug hírek áradata, a legagyafúrtabb manipulációk tömkelege, az egyenes adásban a képünkbe tolt erőszak minden mennyisége kevés volt ahhoz, hogy végleg elidegenedjünk egymástól, most megkapjuk. Vírustagadó vagy, vagy vírusigenlő.

Kimész az utcára ordibálni, hogy nincs is vírus, vagy megpróbálsz civilizált emberhez méltóan viselkedni, aki nemcsak önmagáért felelős, hanem a többiekért is.

Innentől kezdve tulajdonképpen mindegy, hogy denevérszárnyon érkezett, vagy a világ gonosz urai küldték ránk a kórt, a lényeg, hogy hiszek benne vagy nem hiszek. Zugportálok zughíreinek hiszek, vagy a tudománynak, amelynek sikerült legyőznie a pestist, a fekete himlőt és a spanyolnáthát. És a Karikó Katalinoknak köszönhetően előbb-utóbb ezt is sikerül legyőzni.

Na de sebaj, Sanyikám! Brüsszelben már kiadták a legújabb jelszót: vesszen a levendula! Hogy miért, annak csak a jóisten a megmondhatója, meg néhány agyalágyult, aki jó dolgában már azt sem tudja, mihez kezdjen.

Állítólag veszélyes növény. Igaz, ezzel harmincezer francia veszítheti el a megélhetését – hogy hány magyar, arról nem szólnak a hírek –, de hát kit érdekelnek ilyen apróságok. A levendulatagadók és a levendulahívők pedig majd szépen besorakoznak abba a kultúrharcba, ami a szobordöntögetéssel kezdődött, és az emberi jogok még nagyobb dicsőségére fog egyre magasabb fordulatra kapcsolni. A vírus meg ősszel ismét röhögve szedi majd az áldozatait. Sanyikám.

Megjelent a Magyar7 2021/31. számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »