Szilvay Gergővel, a Mandiner újságírójával korábban az amerikai elnökválasztás kapcsán készítettünk interjút, most a Magyarországon újra fellángolt gendervitáról kérdeztük őt. Beszélgetésünk legfontosabb tanulságát érdemes a bevezetőben külön is kiemelni: a megértés és az elfogadás nem azonos az egyetértéssel, az LMBTQ-mozgalom viszont ezt a kettőt egybemossa, mintha ezek nem létezhetnének egymás nélkül. .
Követted az Eb-t?
Igen, a németek elleni meccset például a Millenárison néztem.
Ott volt szivárványos zászló?
Nem, én legalábbis nem láttam. Anyázást mondjuk hallottam, a német arrogancia nagyon nem fekszik a magyaroknak. Milyen szép lett volna, ha még meg is verjük a németeket!
Mi, magyarok miért nem lobogtatunk szivárványos zászlókat a meccseken? Mi a különbség oka? A lemaradás előnye?
A magyar emberek nagy részét ez az egész egyszerűen nem érdekli. Nálunk ez nem téma, annak ellenére sem, hogy ősz óta tart a legújabb érzékenyítő kampány. A huszonöt évnél fiatalabbak körében kicsit már más a helyzet, de még mindig nem tartunk a nyugati szinten. Szeretném leszögezni,
a személyes elfogadás fontos, az embert nem a szexuális irányultsága alapján ítéljük meg, hanem a jelleme és tettei alapján.
Ez azonban azt is jelenti, hogy nem a nemiség határozza meg az ember egészét, és így aztán vitázni is lehet nemi irányultságokról. Fontos, a megértés és elfogadás nem azonos az egyetértéssel. Az LMBTQ-mozgalom a kettőt egybemossa.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Magyarországon sincs kevesebb homoszexuális, mint mondjuk Németországban vagy az Egyesült Államokban, ott mégis napirenden van a kérdés.
Ennek részben a nyugati ember énképéhez van köze, ez egy ötszázéves folyamat eredménye. Másrészt pedig beérett az LMBTQ-mozgalom hatvanas évek óta tartó mozgalmi munkája, ráadásul a korszellem is efelé tereli az embereket, a politikusok és a nagy cégek pedig nem mernek ezzel szembe menni.
Ők alkalmazkodnának a lakossági igényekhez? Nem fordítva?
Ez egy tyúk vagy tojás kérdés. A kétezres években készített felmérések alapján Amerikában például a lakosság 30-40 százaléka támogatta a melegházasságot, most 60-70 százalék. Ehhez az aktivisták részéről kellett pár évtizednyi kemény munka. A nagy cégek valószínűleg úgy gondolják, erre van lakossági igény, ha meg nincs, hát majd csinálnak. Persze, hogy senki nem akar ezzel szembeszállni, nem merik vállalni a szociális öngyilkosságot.
A mozgalom egészen kiváló abban, hogy a velük egyet nem értőket radikális, agresszív szélsőségnek állítsa be, nem lehet velük érdemben vitatkozni.
Így van ez a legelejétől? A hatvanas éveket emlegetted origóként.
Nem, talán nem. De a nyolcvanas években már jelent meg olyan könyv, amely leírta, hogyan kell ellehetetleníteni, szélsőségnek beállítani a melegmozgalommal egyet nem értőket. Ezt látjuk most, hisz rég megvan hozzá a sorvezető. Az elfogadás nem egyenlő azzal, hogy az LMBTQ-mozgalom ideológiáját is átvesszük, lehet úgy vitatkozni az LMBTQ-mozgalommal, hogy közben nem gyűlölőd őket.
Szerintük viszont csak az a megoldás, ha úgy alakítják át a társadalmat, a kanti örökbéke jegyében, hogy soha többé egyetlen kellemetlenség, egyetlen beszólás se érje őket. Ez egy utópikus törekvés. Körülbelül olyan, mintha a keresztények azt mondanák, aki nem hiszi a keresztény teológiát, az egyenesen keresztényellenes.
Az előbb a nyugati önkép kapcsán ötszázéves folyamatokról beszéltél, helyezd ezt kérlek kontextusba!
Rousseau-val elkezdődik a nyugati ember befelé fordulása. Szent Ágoston még arról beszél, hogy a lopás az ember bűne, Rousseau szerint viszont már a társadalomé, az kényszeríti az embert a rosszra. Ebből kifolyólag, nagyjából a huszadik századig megfigyelhető egy folyamat, mely a belső én abszolutizálásához vezet. A belső én először okkal-ok nélkül egyes társadalmi normák ellen fordul, mára viszont ott tartunk, hogy gyakorlatilag saját biológiája ellen is.
Marx az elnyomók és elnyomottak harcáról beszél, Freud a szexualitás fontosságát, identitásformáló erejét hangsúlyozza, majd jön a posztmodern és meg is érkeztünk az LMBTQ-mozgalom eszmei alapjaihoz.
Fejezd ki, ami benned van, éld meg a vágyaidat, bontakoztasd ki magad – mondja a modernitás, részben tulajdonképpen érthetően és támogathatóan, csakhogy a meleg-, illetve különösen a transzmozgalom, Marx és Freud érveivel alátámasztva, a szélsőségig viszi ezt a filozófiát. Charles Taylor expresszív individualizmusnak nevezi ezt a felfogást. Persze nem jó, ha az ember elnyomja a saját érzéseit, de az érzéseink is lehetnek tévesek, nem szabad, hogy saját valónkat rombolják le.
Tudományosan lemeccselték valaha ezeket a kérdéseket? Született például konszenzus arról, hogy a transzneműség pusztán önkifejezési forma, nem mentális zavar?
Nem igazán, nem lehetett, holott tényszerűen nem igaz, hogy a biológiai nemtől lenne független, veleszületett énünk. Azt sem bírják elfogadni, hogy a nemváltó műtét tulajdonképpen esztétikai beavatkozás, testünk biológiáját nem változtatja meg. Olyan felszíni, esztétikai beavatkozás, amely agresszív, fájdalmas, drága és mentális problémákat okoz. A transzmozgalom ebben másolja a melegmozgalmat, azt mondják, amíg „medikalizálva” vannak, azaz orvosi, pszichológiai esetként kezeljük őket, nem tudnak a jogaikért küzdeni.
Szerintük az emberi jogokért úgy lehet küzdeni, ha nem vagy pszichológiai eset.
Alaposan meg is dolgozták a tudományt, ma ott tartunk, hogy az Egyesült Államok orvosainak, pszichológusainak nagy része nem meri még csak részben sem mentális zavarként kezelni a transzszexualitást. Holott eleve abszurd a felvetés, hogy a nemünk lehet ellentétes a testünk nemével.
Meghajolnak a nyomás alatt?
Tulajdonképpen igen. Csak egy példa: Kenneth Zucker Kanadában genderklinikát vezetett, nemváltó műtéteket végzett, csakhogy nem volt hajlandó gyerekeket átműteni. A transzmozgalom emiatt addig vegzálta, aktivistáik addig jártak a döntéshozók nyakára, amíg be nem zárták a klinikáját. Később kapott egy hatalmas kártérítést, de ez mit sem változtatott a dolgon.
Azt a klinikát, ahol egyébként nemváltó műtétet lehetett kérni.
Igen, de nem gyerekeken. Ez volt a bajuk.
Maradva a transzmozgalomnál, hogy tudott ennyire megerősödni egy, a szexuális kisebbségek között is marginális közösség?
Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Ráéreztek a korszellemre, ráadásul kellően agresszívak és manipulatívak voltak, a tudományos, oktatási, gazdasági elit pedig meghátrált. Vegyük észre, hogy mennyire manipulatív például, mikor az elfogadást az öngyilkossággal állítják szembe. Ha a szülő nem enged a gyerekének, az azonnal öngyilkos lesz, holott erről szó sincs. A belső, mentális problémákat a műtét nem kezeli, az érzelmi zsarolásnak nem szabad bedőlni.
Azzal együtt sem, hogy az LMBTQ-mozgalomnak vannak jogos követelései, ezekkel foglalkozni kell, és persze nem szabad senkit diszkriminálni, mert mondjuk a saját neméhez vonzódik.
Az ugyanakkor, hogy válogatás nélkül elfogadunk mindent, amit mondanak, rendkívül veszélyes. Úgy tesznek, mintha még mindig nagyon-nagyon el lennének nyomva, pedig erről szó sincs.
Magyarországon sem?
Nem, nyilván nem tudom, mit élnek át ők személyesen, s mit tapasztalnak a saját környezetükben, de a törvényi keretek megfelelőek ahhoz, hogy a jogos követeléseiket megkapják, a diszkrimináció és kirekesztés ellen pedig speciális, frissen feltalált LMBTQ-jogok nélkül is lehet küzdeni. Az természetesen fontos, hogy az elfogadásra neveljünk, és a társadalom is, mi, emberek is elfogadóak legyünk, de
az LMBTQ-mozgalom ennek ürügyén sokkal tovább megy, és egy különbejáratú emberképet, ideológiát akar elfogadtatni, mintha ez lenne a problémák végső megoldásának záloga.
Folyton az jár a fejemben, mi lehet a következő támadási felület, amit a mozgalmárok megtalálnak maguknak? Hol húzzák majd meg az új frontvonalat?
Jó kérdés. Egy amerikai ismerősöm nemrég arról beszélt, és látszik is ilyesmi, hogy ha mindent megkapnának, amit most követelnek, akkor kitalálnának valami újat. Mindig mozgásban kell lenni, a mozgalom és progresszió a minden, sosem érünk célba.
Ha egy férfi nőnek képzeli magát, azt ma már gond nélkül elfogadjuk, de, ha azt képzeli, hogy a testén több személyiség osztozik, gyógyszert írnak fel neki személyiséghasadás miatt. Eljutunk oda, hogy a társadalom nem szólhat bele abba, ha valaki hol 15 éves gyereknek, hol 80 éves aggastyánnak érzi magát?
Erre nem gondoltam még, de ez egy jó felvetés. Mondanám, hogy tetszik, de nem. (nevet) Nemzetközi konferenciákon már előfordul, hogy a nem rubrikájánál meg lehet adni egyfajta az indián kultúrából jövő „kétlelkűséget” – two spirited. Mindenre rá lehet majd húzni a medikalizációt. Az interszexualitás kérdése jó példa erre.
A transzmozgalom felhasználta a hermafroditizmussal járó születési rendellenességeket arra, hogy bizonyítsák, kettőnél több nem létezik.
Szerintük a bináris nemi kategóriákba, a férfi-női kettősségbe akarjuk kényszeríteni az embert, s aki nem illik bele ezekbe a kategóriákba, azt az elnyomók orvosi esetnek kiáltják ki. Ez egy óriási érvelési hiba szerintem, mert a dolgoknak, ahogy az emberi testnek is, van egy normális működése. Ha veszel egy gyári hibás mosógépet, az nem annak bizonyítéka, hogy a mosógép máshogy is működhet. Az egyszerűen rossz, meg kell javítani. Szerintük viszont abból, ahogy a mosógép össze van rakva, még nem következik az, hogyan kellene működnie. Az interszex emberek nem alkotnak harmadik nemet, és főleg nincs köze az állapotuknak a transzneműséghez. Többségük neme pedig egyértelmű. A nemet a reproduktív rendszer határozza meg elsősorban, és azt is tudjuk, hogy miként működik jól az ember. Így az orvosi beavatkozás teljesen indokolt az esetükben, lehetőleg még születés után. A felnőtt interszexek döntési szabadságát azonban tiszteletben kell tartanunk, segítenünk kell őket, bizonyára nem könnyű a többségüknek.
Michel Foucault, a posztmodern métely egyik főpapja, aki AIDS-ben halt meg, állítólag egyszer kijelentette, hogy a betegség csak egy szó, és a megoldás a dekonstrukciója. Foucault dekonstruálni akarta a betegség fogalmát, de végül Foucault-t dekonstruálta a betegség. Így találkozik a pécé a valósággal.
Lehet még kezdeni valamit ezzel az őrülettel, vagy már az utóvédharcainkat vívjuk?
Nehéz megmondani, attól függ, lesz-e valami trendforduló. A transzneműség a feministák egy jelentős részénél például kiütötte a biztosítékot.
A forradalom felfalja saját gyermekeit?
Akad néhány baloldali, feminista ismerősöm, aki csak négyszemközt meri bevallani, mit gondol. Attól félnek, hogy a mozgalom kiutálja őket, ha tiltakoznak a transzneműség térnyerése ellen. Azt mondják inkább, írjam meg én, a Mandinernél még lehet. Nekem nem egzisztenciális kérdés rámutatni a visszáságokra, nekik viszont igen.
Szerintem egyébként vissza fog ütni ez a nagy mozgalmi harc.
A hormonterápiát, nemváltást például elképesztő nehéz, néha nem is lehet visszacsinálni, egyre több fiatal fogja megbánni a tranzíciót. Tömegével lesznek ilyenek néhány éven belül, egy idő után a transzmozgalom sem tudja majd mindezt eltagadni. Lányos apukákat felhúzni amúgy sem jó ötlet, pedig most épp ez zajlik. A mozgalom ma már elment egy annyira radikális irányba, ahol előbb-utóbb falba kell ütközzön, és vissza kell, hogy pattanjon.
Azt kell megérteni, hogy nem a transznemű emberekkel van baj, csinálják csak, ha egy felnőtt ember valóban nemváltásra vágyik, hát legyen.
De előtte mondják el neki, hogy ez csak esztétikai beavatkozást, mivel jár, és mit nem old meg – lényegében semmit. Ne ez legyen az egyetlen lehetőség, ami felé terelik. A mozgalom céljaival, agresszivitásával viszont nehéz mit kezdeni. Amikor mi arról beszélünk, hogy a nemváltó műtétek előtt legyen szükség egy szigorú pszichológiai vizsgálatra, teljesüljenek bizonyos feltételek, akkor ők azt transzfób, transzellenes támadásként kezelik, holott éppen az ellenkezőjéről van szó, hiszen lehet, hogy megmenekül az illető egy durva, de eredménytelen és visszafordíthatatlan beavatkozás-sorozattól.
Tele van a szakirodalom olyanok történével, akik megbánták az elhamarkodott nemváltást, öngyilkosok lettek vagy egy életre megroppantak mentálisan.
Azt pedig egyszerűen nem lehet előre megmondani, hogy ki bánja meg és ki nem. Az LMBTQ-aktivisták szándékosan nem veszik ezt észre, hiszen alapjaiban kezdi ki az önképüket, a világlátásukat, akárcsak a reintegratív terápia, ami a rendes nemével, illetve a heteroszexualitással próbálja összhangba hozni az ént.
Van itt egy paradoxon: a lelket hozzáigazítani a testhez szerintük veszélyes próbálkozás, de a testet hozzátorzítani valóságtól elszakadt elképzelésekhez, az oké. Elképesztő.
A magyar mozgalmárok mennyiben térnek el a nyugati mintáktól?
Szerintem taktikai megfontolásból mérsékeltebbnek mutatkoznak. Mindig azzal jönnek, mit beszélnek itt a jobbosok transzmozgalomról, mikor itthon még egy csomó minden hiányzik, mennyivel hátrébb tartanak a melegjogok, mint Nyugaton. Magyarországon még a melegházasságért kell küzdeniük, bezzeg Amerikában. Ezzel csak az a gond, hogy a csomag ettől függetlenül ugyanaz, a végcélok azonosak.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
