Állandó szerzőnk, Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írását publikáljuk.
Európa-bajnokság idején, mozgáshiányos nemzedékek felnövekedése kapcsán, egy digitális tanév után, a nyár lehetőségeit mérlegelve, majd a következő tanév elfoglaltságait tervezgetve érdemes elgondolkoznunk arról, vajon mire való a sport. És mire nem.
Szent-Györgyi Albert szerint a sport – ha eszközként használjuk –
A játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a »fair play«, a nemes küzdelem szabályaira”.
Valóban.
A mozgás örömforrás és egyben az idegrendszer harmonikus fejlődésének feltétele. Aki rendszeresen mozog, annak az agya „szebb” világban él.
Az erőfeszítés forrása az önbecsülésnek, az önfegyelemnek, önmagunk felülmúlásának és kézben tartásának, a kompetenciaérzésnek. Aki nem tanulja meg az önfegyelmet, nem lesz képes élni a szabadságával.
A csapatsport igazi kapcsolati erőforrás, az összetartozás megerősítése. Az ember legfőbb biológiai motivációja ugyanis nem a versenyből, hanem az együttműködésből származik. Az egység részesévé válni még nézőként, szurkolóként is felemelő érzés, mert a csoportszinkron óriási erővel bír, valósággal felszorozza az egyéni élményt. Ilyenkor alapvetően nem az eredmény számít, hanem az összetartozás intenzív átélése. Jól megfigyelhető ez a sportesemények lelátóin.
A nemes versengés pedig az alázat iskolája. A sport az élet végső céljáért folyó küzdelem példája. Bátorság, sportszerűség, önuralom, segítőkészség, kitartás. A sport tehát testgyakorlás, jellemiskola és játék.
A testkultúra az egyetemes kultúra része. Hiszünk a test feltámadásában.
A sportban megnyilvánul az ember vágya a tökéletesebb test birtoklására. Ha nem válik a kultúra kultusszá, ha a test és a lélek egyensúlyban marad, akkor képes a testet egészségesen, erősen és tisztán tartani. Jó tükör, ami megmutatja, ki az úr a háznál.
Érdekes belegondolni abba is, hogy dédapáink életében vajon miért nem játszott olyan nagy szerepet a sport, mint napjainkban. Az egyik magyarázata ennek bizonyára az, hogy a mozgásszükségletet, az erőnlétet a munka és a hétköznapi élet bőven kielégítette. Gyalog jártak, kemény fizikai munkát végeztek, és rendszeresen táncoltak is. Mindebben erejükhöz mérten a serdülő gyerekek is részt vettek, a kisebbek pedig a szabadban játszottak. Nem volt szükség konditeremre, súlyzókra és futópadra. A játék mindig közösségi volt. Kedvtelésből, határaik megismeréséért, a kapcsolódás öröméért játszottak. A magyar népi játékok nem is ismerik a másikat ledöngölő versengést. Még a sportszerű métában is forgó csapatok játszanak, és más ügyességi játékokban is lehet például egymás helyett futni.
De minden, ami nincs a helyén, árt, mert nem tölti be a rendeltetését. „Ha a Mérték tönkrement, / Senki, semmi meg nem ment” (Mécs László). Ma sok tekintetben a mértéktelenség kultúráját éljük. Korunk embere szinte mindenben a túlhajszolt, mértéktelen lehetőséget keresi. A „giga-” teljesítmény, élvezet, gyönyör, juttatások, sebesség, testkultusz a cél, és mindenből lehet zsíros üzlet, jó pénz is.
Ebből aztán rendkívül káros aránytalanság keletkezik, egy olyan egészségtelen specializáció, ami az átlagos, a mértéktartó, az úgymond normális megvalósulást kiszorítja. A sportban is. Alig találunk gyermekeink számára olyan sportolási lehetőséget, ami „csak” a játékot, a mozgást és a közösséget, nem pedig a pontszerzést szolgálja.
Az együttműködés helyébe mások legázolása lép, a játék öröme helyébe a vetélkedésben való minden áron győzni akarás, a fair play helyébe a nemtelen eszközök ügyes alkalmazása, a közös öröm helyébe az egyéni sztárkultusz térnyerése, a kedvtelés célú közösségi lét és az öröm-mozgás helyébe pedig aránytalan jutalmazást ígérő megélhetési forrás és a teljesítményösztönző rendszer legalizálása lép.
A mindent leuraló versenyszellem együttműködési problémákat eredményez, amelyek nyomán szorongás, önértékelési zavarok keletkeznek. Carl Diem sportpszichológus professzor szerint a sport életünk kísérőzenéje legyen, és ne a célja. Fontos a küzdelem, az erőfeszítés, de egyetlen sport sem ér meg egyetlen óra betegséget sem – hangsúlyozza.
A versenyképes személyiség legnagyobb támasza a belső érzelmi biztonság. Ez pedig az együttműködésből fakad.
Benedek Tibor vízilabdázó a 2004-es olimpiai aranyérmet hozó szerb–magyar mérkőzés után ezt az értéket ragyogtatta föl egy beszélgetésben. Közvetlenül a győzelem után Kemény Dénes szövetségi kapitány azt kérdezte tőle, a csapatkapitánytól: „Inkább a szerbek vesztették el, vagy mi nyertük meg?” És ő így felelt: „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.”
Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita
Fotó (archív): Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
