Ez már az, ez már háború. Vasárnap délig puskalövés ugyan még nem dördült, de orosz csapatok szállták meg az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és az ukrán vezetésnek semmilyen befolyása nincs emiatt a Krímben történtekre. Indokuk persze van: a Krím lakosságának túlnyomó többsége orosz nemzetiségű, és Putyin szerint az ő védelmük indokolja az inváziót, bár senki nem fenyegette őket eddig. Látszik, hogy ha találnak valakit, aki behívja őket, a dél-oszét hadurat, Kádár Jánost vagy most a krími kormányzót, ők mennek. Találnak egy spájzot, és már ott is vannak. Néhány történelmi párhuzamot azonban érdemes áttekintenünk, kicsit hasonlóan a dotoho blog legfrissebb cikkéhez. Mi 1853-56, 1938 és 1939 példáit elevenítjük fel, és megnézzük, hogy a NATO most is zajló tanácskozásán milyen lépésekről is dönthetnek, illetve milyen veszélyekkel számolhatunk. (Aki nem akar sokat olvasni a történelemről, a következő három bekezdést a képig átugorhatja).
1938 a szudétanémet válság éve. Az év elején Németország annektálja Ausztriát, így – tekintve hogy ekkor Szilézia is német terület – a szlovák határtól egész Ostraváig határos lesz a cseh területekkel, amelyen kb. harmada tömbszerűen németek lakta vidék. Ez Szudétaföld, amelynek Németországhoz csatolását követeli Hitler, és ezt támogatja belülről a Henlein által vezetett szudétanémet párt is. „Ez az utolsó kifejezetten területi jellegű igényem” – mondja Hitler (hogy aztán egy év múlva lecsapja Litvániától Memelt majd Danzig kapcsán kirobbantsa a második világháborút). Ha nem kapja meg, támad. Itt szúrjuk közbe azt is, hogy ez a támadás akkor sem biztos, hogy sétagalopp lett volna, ha a nyugati hatalmak hasonló tutyimutyisággal reagálnak, mint egy év múlva a Lengyelország elleni támadásra. A csehszlovák hadsereg a kor színvonalán felszerelt, jelentős hadiipar támogatta, kiépített határ menti erődlánccal, komoly sorkatonasággal állhatott volna ellen. Ezzel szemben Németország alig pár éve mondta fel a versailles-i békében rákényszerített fegyverkezési korlátozásokat, és bár emiatt a legkorszerűbb fegyverekkel szerelték fel, kiképzett létszáma még messze nem érte el a lehetségest. A Nyugat azonban nem akart háborút. Tudták hogy elkerülhetetlen, de közvéleményükben túl élénken élt még az 1914-18-as lövészárokharc. Ahogy mi is szívesebben nézzük a krími videókat a tévében egy kólával, ők is megvoltak a kávéházukban, nem készültek fel rá, hogy holmi Karlsbadért vagy Leitmeritzért lövöldözzenek. Chamberlain és Daladier tehát megadták a németeknek a zöld lámpát, megkapták azt a területet, amelyet harcban korántsem biztos, hogy el tudtak volna foglalni, védképtelenné téve a maradék cseh területeket, amelyeket aztán fél év múlva gond nélkül lenyelt Hitler állama. Egy évvel München után pedig Anglia és Franciaország a lengyel konfliktus miatt hadat üzent, de viszonylag erős szövetségesük, Csehszlovákia már sehol nem volt, hadiipara a németeknek gyártotta a tankokat, amelyek Dunquerque-ig elmentek.
Ebben a játékban oldalvizen mi, magyarok (és másik oldalról a lengyelek) is érintettek voltunk. A Felvidék déli peremén több mint egymillió magyar került Trianon után Csehszlovákiához és pár tízezer lengyellel ők is érdekeltek voltak Teschennél (oppardon: Cieszin-nél). A lengyelek szépen bevonultak oda, mi kivártuk, amíg a müncheni négyek közül kettő kinyilvánította érdektelenségét, a másik kettő pedig eldöntötte, hogy elmehetünk a nyelvhatárig. A hasonlóság megvan? Ahogy 38-ban Hitler, most Putyin mondja, hogy kérem, a néptársaim védelmére erre a területre igényt tartok. És Beregszásznál ugyanúgy érdekeltek lehetünk mi is a másik oldalról épp megcsonkított szomszédban.
1939-ben a lengyel inváziót megelőzte Molotov és Ribbentrop, a szovjet és a német külügyminiszterek paktuma. Ez biztosította Németországot, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be Lengyelország oldalán. Később kiderült, hogy ennél jóval többről volt szó:meghúzták a szovjet és a német érdekszféra határát: Kelet-Lengyelországot ugyanúgy megszállták az oroszok mint Besszarábiát és Észak-Bukovinát Romániától, a balti államokat és Finnország határvidékét. Az ezzel való hasonlóság nem biztos, hogy valós, de nem is zárható ki.
Mit is tehet most a NATO, amelynek két vezető hatalma az 1994-es budapesti memorandumban gyakorlatilag szavatolta Ukrajna területi épségét – az akkori határain belül, tehát a Krím hovatartozásával együtt? Ahogy 1938-ban a francia kávéházi kisemberek, úgy a NATO polgárai is nehezen tudják elképzelni, hogy fegyvert fogjanak Feodosziáért vagy Jaltáért, pláne egy atomhatalom ellen. Valamit azonban lépni kell, ilyen agressziót a memorandum aláírói nem hagyhatnak annyiban. A diplomáciai tiltakozások (jegyzékváltás, követek visszarendelése, kapcsolati szint lejjebb szállítása) kockázatmentes, de hatás és következmény nélküli lépések. A gazdasági ügyek már más tészta, bár mint látjuk, itt az oroszok is vissza tudnak lőni, még ha ezzel hosszú távon túl sokat bukhatnak is. A katonai jelenlét Ukrajna más részein szóba jöhet, de kizárólag az ukrán kormánnyal kötött megállapodás alapján.
És tudunk egy olyan NATO-tagállamot, amely elég közel is van, elég nagy és jól felfegyverzett szárazföldi hadereje is van, elég harcias és hagyománya is van ott az oroszokkal szembenállásnak? Hát persze! És már ott is vagyunk az 1853-as párhuzamnál, a (most már első) krími háborúnál. Török, angol, francia és szárd (északolasz) csapatok az oroszok ellen. Persze az is lehet, hogy már leboltolt a Nyugat Putyinnal, meddig mehet el. Nem tartom ugyan túl valószínűnek (és ez esetben Obama se blamálta volna magát a tegnapi telefonjával), de akár az 1939-es párhuzam is megállhat.
Ezzel kapcsolatban egy kifejezetten minket és egy majd’ egész Európát érintő gondolat: (1) bármi offenzívat lép a NATO, azt egyhangú döntéssel teszi. Köztudott, hogy ezekben az ügyekben vétójoga van a tagállamoknak. Ha ilyen lépésre kerül a sor, Putyin ugyanúgy tudni fogja, hogy azt Magyarország is támogatta, ahogy Milosevics is tudhatta 1999-ben, hogy a két hete NATO-tag Magyarország a Jugoszlávia elleni légiháborúra szavazott. Nem valószínű ugyan, hogy ezután az oroszok mondják fel a paksi paktumot, de azért nem is abszolút lehetetlenség. Ha viszont ezt szem előtt tartva a NATO-ban kezdjük el a kettős játékot, elég gyorsan kigolyózzuk magunkat a klubból. Az, hogy orosz függésbe kerültünk-e a paksi paktummal, az most fog először kiderülni.
Európának pedig arra kell figyelnie, hogy ha úgy adódik, az oroszok bizony ki fogják játszani a gázfegyvert. Még jó, hogy tavasz elejét írjuk (lehet, hogy nem véletlen: hogy a Nyugat pont így taktikázott?). Ezt a bő fél évet azonban a tartalékolással és a felkészüléssel kell tölteni. Ha az EU úgy dönt, hogy a fejlesztési forrásait ezekben a hónapokban a belső gázhálózat kiépítésére és tározók, terminálok építésére fordítja, annak bizony lenne értelme. Fellendítheti ez az alternatív energiafelhasználás szándékát és forrásait is. És persze a gázfegyver kétélű: ha Európa máshonnan kell beszerezze a gázt, másnak fog fizetni. Amíg az oroszok nem találnak alternatív piacot (Kína az egyértelmű lehetőség) és nem épül ki oda a szállítókapacitás, addig a bevételei nagy részének annyi.
Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:
Forrás:kard.blog.hu
Tovább a cikkre »
