Alig egy évtizede még csupán néhány akácfa állt azon a 750 éves temetőből kikanyarított füves területen, amelyen ma a dunakeszi görögkatolikus közösség Szent Péter és Pál-temploma magasodik. A gyarapodás azóta is tart. Hamarosan felépül a görögkatolikus óvoda, ahová hetvenöt gyerek fog járni. Bubrik Miklós parókusnál jártunk.
2012-ben tizennégy ember megváltotta a sírhelyét a tervezett templomba. Ez lett az a pénzalap, amely önrészként szolgált a folytatáshoz. Az emberek hittek abban, hogy itt templom fog épülni, és akkora volt a hitük, hogy ki merték mondani: ebben a templomban szeretnének majd nyugodni a haláluk után. 2016-ban már a szentelést ünnepelték, 2019-ben pedig parókiai rangot kaptak.
– emlékszik vissza Bubrik Miklós arra, honnan indult a közösség, amely mára az egész templomot megtölti. 2010-ben kapta a kinevezését, azóta ő ennek a Váci Egyházmegyében élő, de a Hajdúdorogi Főegyházmegyéhez tartozó szórványnak a lelkipásztora.
Egymástól távol, széttöredezve éltek és élnek a közösséghez tartozó hívek, beágyazódva a római katolikus többségbe, de mégsem asszimilálódtak. „Az egyik képviselő-testületi tagunk a római katolikus templomban sekrestyés” – említ egy jellemző példát a parókus, akihez Nógrád megye százötvennyolc településének lelkipásztori ellátása is tartozik. „A budapesti helynökségben szolgáló paptestvéreimmel nagy területeket, sokszor egész megyéket fedünk le.
Nincs módom arra, hogy folyamatosan járjam a területet, látogassam a híveket, de ha szükség van rám, ha feladat van – például keresztelő, temetés –, mindenhol ott tudok lenni. Egyházunk azért küld a szórványba is papokat, hogy akik elszármaznak a keleti országrészből, az új helyükön is találjanak lelki központokat, mert ezek hiányában a hívek könnyen eltűnnek – mutatja be Bubrik Miklós a szórványlét nehézségeit.
A templom ezért szakrális és kulturális központ egyszerre. Olyan gyülekezési hely, ahol találkozni tudnak azok az emberek, akik szétszórva élnek. Az eltelt éveket a növekedésért folytatott küzdelemként írja le a parókus.
Nehéz, sokszor lelket próbáló feladat volt ez, de a felépült templom átmelegítette az emberek szívét, és egyre többen lettek, akik jól érezték magukat itt. Ma már évente legalább tízszer van olyan közösségi alkalmunk, amikor nem elég a száz szék.
Miközben Miklós atya mesél, egyre inkább az az érzésem, hogy az emberek itt nagyon jól érezhetik magukat a vasárnapi szent liturgiákon. Mindenkit számontartanak, az újonnan érkezőket rögtön megkérik, hogy mutatkozzanak be a többieknek. „Elszármazottak közössége vagyunk, ezért az újakat megszólítjuk, hogy ők is ugyanúgy a magukénak érezhessék a közösség biztonságot adó erejét, mint mi, akik régebb óta itt vagyunk. Feltehetően a szórványlétből is fakad, hogy az emberek próbálnak belekapaszkodni mindenbe, ami segít, hogy otthon érezzék magukat, így igazi szeretettel vannak jelen a közösségben és a liturgiákon.”
A nagyböjtben voltak négyórás szertartások is, de itt nincs semmiféle szigor, lehet később érkezni, és korábban távozni – mondja Bubrik Miklós. Három gyereke is a közösség aktív tagja. Az érettségire készülő nagyobbik fia a főkántor, a tizenhat éves öccse az alkántor. Ők vasárnaponta három szertartást is végigénekelnek, és a barátaik is szívesen bekapcsolódnak a szolgálatba. Bubrik Miklós szerint a kulcs, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat a templomban. Az ő gyerekei itt nőttek fel, és a felnőttek példáját látva fokozatosan megtanulták, hogyan kell viselkedni. A parókus szerint a pap feladata, hogy mindig elérhető, megtalálható legyen. Vallja, abban kell segítenie az embereknek, hogy rátaláljanak a Jóistenre, bele tudjanak kapaszkodni, és a hívek egymást segítve, együtt járhassák az üdvösség útját.
A hétköznapok és az ünnepnapok egyre inkább közösséggé formálták őket. Bubrik Miklós hitvallása, hogy az imádságos közösség atyai házat teremt, ahol otthonra lehet lelni, és ahová mindig vissza lehet térni. Az imádságos alkalmak mellett sok programot is szerveznek a közösségben. Miklós atya felesége ikonfestő kört vezet, de mesélő kör is működik, és rendszeresen szerveznek előadásokat, bálokat, boresteket is. A parókus szomorúan mondja: sajnos, a Covid-járvány mindent leépített.
Dicséri a kapcsolatot Dunakeszi lelkészeivel, akikkel havonta találkoznak egy-egy délutánra. „Együtt sírunk, együtt nevetünk. Elbeszélgetünk egy-egy témáról, majd megosztjuk egymással az aktuális gondjainkat, örömeinket, és közösen imádkozunk.
Szerencsésnek mondja magát azért is, mert nagyon jó a kapcsolat a közösség és a települési önkormányzat között. „Mindenkinek ilyen jó városvezetést kívánok. Jelképes összegért kaptuk a telket, támogatták az építkezést is. Mindenki a maga helyén igyekszik tenni ugyanazért a célért: az emberért. És együtt, egymással összefogva többet érhetünk el.”
A Szent Péter és Pál-templom nyitva áll most, a járvány idején is, a parókus ajtaja szintén. „Csak a liturgiára jöhetünk össze, de bárki betérhet ide imádkozni, elcsendesedni.”
Az első görögkatolikusok az ötvenes években költöztek a főváros vonzáskörzetébe, a megélhetés miatt. A hatvanas évektől már források támasztják alá a jelenlétüket. A betelepedések ma is folyamatosak; a fiatalok, akik a keleti országrészből Budapestre jönnek tanulni, általában itt maradnak. A dunakeszi Szent Mihály-plébánia historia domusa 1968-ban említést tesz a szórványlelkészség felállításáról, és arról is, hogy az ide érkező görögkatolikus pap valamelyik római katolikus templomot fogja használni a liturgiák bemutatására. Kezdetben még csak öt-hat hívő vett részt a szertartásokon, de a számuk idővel egyre gyarapodott.
Az 1970-es évektől kezdve a II. vatikáni zsinat szellemiségének megfelelően nagyobb hangsúlyt esett a különböző katolikus közösségek hagyományainak tiszteletére, így a latin rítusú templomokban természetes módon helyet kaphatott a keleti liturgia is, és saját lelkipásztor szolgálhatta a görögkatolikus élő híveket
Magyar András hosszú ideig, 1978-tól 2002-ig vezette ezt az egyházközséget. Az ő szolgálata idején, 2001-ben vált önálló parókiává a váci egyházközség, amelynek illetékessége a váci és a dunakeszi római katolikus esperesi kerület határáig terjedt. Később az egyházközség tovább bővült, és Papp Miklós irányításával egy új templom építésének előkészületei is megkezdődhettek. A magvalósításhoz összefogott a hívő közösség, az Egyház, a kormány és Dunakeszi városa. Az önkormányzattól jelképes áron vásárolt telek volt az első lépés. Ezt az altemplom építése követte. 2013-ban Kocsis Fülöp érsek az antimenziont az oltárra helyezte, s ezzel az egyházközségi liturgiák helyévé vált. A szent liturgiára a hívek otthonról hozták magukkal a széket, amikor hideg volt, a pokrócot is. Már rögtön az első nyáron három esküvőt ünnepeltek itt: a pároknak fontos volt, hogy itt kössenek házasságot, nem mentek más templomba.
Bubrik Miklós kezdettől fogva kitartott amellett, hogy kétszintes templomot építsenek: „Legyen itt temetkezési hely is, hogy nyughelyre találhassanak azok az emberek, akik a közösséghez tartoztak, akik itt teremtettek egzisztenciát.” Négy év alatt épült fel a templom, két évre rá pedig kormányzati támogatással elkészült a parókia, ami lehetővé tette, hogy Bubrik Miklós és családja Dunakeszire költözzön. Idén szeptemberre befejeződnek a 75 férőhelyes óvoda munkálatai is. Már áll a két épület – mutatja a parókus, és azt is elmondja, hogy az egyikben a csoportszobák, a másikban pedig az irodák és a kiszolgálóhelyiségek kapnak helyet. Hátul nagy udvar található, ahol egy elkülönített részben kegyeleti emlékhelyet alakítanak ki, hiszen egy korábbi temető területén áll az épület.
A Szent Péter és Pál-templom tervezése 2002-ben vette kezdetét. Daragó László építész tervező igyekezett mindenben megfelelni a görögkatolikus felekezet közösségi igényeinek, emellett pedig Guzsik Tamás építészettörténész, a Budapesti Műszaki Egyetem legendás tanára emlékének is adózni szeretett volna. Az általa megálmodott templomterv egy örmény előképre, a Kr. u. 618-ban emelt ecsmiadzini Szent Hripszime-templomra tekint vissza, ami a keleti hagyományokhoz való visszatérés erősödő igényéből is fakad. A templomban hófehér az enteriőr, még nyoma sincs a bizánci pompának. A templom keletelt, a nyugati bejárat a keresztelő szertartások helye. Innen tekint a hívő a keleti apszisra, és indul el Krisztus felé. Nincs egyedül ezen az úton: kísérője a parókus és a hívő a közösség.
Szöveg: Trauttwein Éva
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 25-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
