Tegnap este elszabadult a pokol Kijevben. A tüntetők és a rendfenntartó alakulatok ismét összecsaptak, ám ezúttal minden eddiginél véresebb küzdelem bontakozott ki. Követni is nehéz a veszteségeket, szinte óránként meghal valaki a lángba borult ukrán fővárosban. Az ellenzék keménymagja már szó szerint fegyverbe szólította híveit, a kormány pedig 500 ejtőernyőst irányít Kijevbe. Ezeket az elit alakulatokat rendszerint csak akkor vetik be, amikor a hatalom már a legkeményebb eszközök használatára készül. A hadügyminiszter kitérő választ adott arra, hogy lőni fognak-e a zavargásokban részt vevőkre. Vagyis: fognak. És innentől kezdve már világos, hogy sem konszolidáció, sem forradalom nem lesz – polgárháború lesz.
Kárpátaljai ismerőseimtől tudom: a fiatal magyar férfiaknak már elkezdték kézbesíteni a behívókat. A délszláv háború iszonyatos emléke kísért: magyarok vérezhetnek egy olyan háborúban, amelyhez az égvilágon semmi közük, amelynek érintettjeivé is csak a trianoni téboly tette őket. Ez az a pont, ahol mindazt, amit eddig gondoltunk az ukrán helyzetről, el kell felejtenünk. Hetek óta fotelből figyeljük az eseményeket és politikai vagy egyéb szimpátiánk alapján szurkolunk a „nyugatbarát, demokrata” tüntetőknek, vagy a „Brüsszelnek beintő, tökös Putyinnak” és haverjának, Janukovics elnöknek. Mostantól ez már mind lényegtelen. Engem mától nem érdekel a Majdan, nem érdekel az ukrán demokrácia, de teszek Moszkvára, Brüsszelre, Washingtonra és a Nyugat vs. Kelet évszázados szkander meccs újabb fejezetére is. Engem most csak és kizárólag Kárpátalja érdekel, semmi más.
Ahol 150.000 testvérünk retteg a holnapért. 150.000 magyar figyel összeszorult szívvel, görcsbe rándult gyomorral Kijev felé – és tekint várakozással, reménykedéssel Budapestre. Nekik csak mi maradtunk. Ez nem az ő küzdelmük, számukra idegen a kormánypártok korrupt, rothadt bizáncisága, az ellenzék ukrán sovinizmusa pedig egyenesen életveszélyes. És ha ezek az erők fegyveresen is egymásnak esnek, akkor ők az üllő és a kalapács közé kerülnek majd. Ha kifejezetten nem is lesznek célkeresztben, a számukra teljesen értelmetlen vérontásban való részvétel kényszerétől így is tömegesen menekülhetnek át a határon. És éppen Délvidék szörnyű példája bizonyítja: akit elüldöznek a szülőföldjéről, annak a nagy része sosem tér vissza. Több tízezer életerős, fiatal férfiember eltűnése halálos sebet ejthet a Trianont, a csehszlovák elnyomást és a kommunista terrort is átvészelő kárpátaljai magyarságon.
És ezt nem engedhetjük. Mától a trafikmutyi, Paks, Simon 200 milliója és az egész választási kampánycirkusz harmadrendű kérdés csupán. Most csak Kárpátalja létezik, semmi más. Most mindenkinek a lehető legnagyobb alázattal kell szolgálnia ezt az ügyet. Félre kell tenni az Euromajdanért való hippi rajongást, a Putyin cár iránti jobbos rokonszenveket, de a kardcsörtető irredenta hangoskodást is. Itt és most nem Kárpátalja visszacsatolása a cél – hanem a megvédése. Az viszont elemi kötelességünk. És aki ez alól bármilyen kifogással, bármilyen reálpolitikusi érvelésbe csomagolt restséggel vagy gyávasággal takarózva kibújik, az szar ember.
Nem lapul zsebemben a bölcsek köve, én magam sem tudom pontosan, mi lenne most a leghatásosabb fellépés. De ha van értelme adóforintjainkból fizetni a kormányzatot és politikusainkat, akkor az az, hogy ilyen helyzetekben minden hatalomfétist és minden egymás közti utálkozást félre téve ezen dolgozzanak 0-24-ben. Ha pedig van értelme magyarnak lenni, akkor az az, hogy erre minden erőnkkel rászorítsuk őket.
Eddig mindig homokba dugtuk a fejünket. Kussoltunk a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején, nem tettünk semmit Csehszlovákia és a Szovjetunió széthullása idején, és a„béke és stabilitás szigetének” hazug, gyáva illúziójával lőttük be magunkat akkor is, amikor Szentlászlót pusztították a csetnik hordák. Kiragaszthatjuk a nagymaós matricát az autóra, osztogathatjuk a pénzeket határon túli haverjainknak és üzlettársainknak, beleugathatunk Pestről, hogyan kell ott magyarnak lenni – de ha ilyen helyzetekben cserben hagyjuk a saját véreinket, akkor nem érdemeljük meg az anyaország nevet.
Balogh Gábor
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
