2019, a századik évforduló óta újra érdeklődés övezi a magyarországi Szovjet, vagyis a Tanácsköztársaság történetét, a vörös-, fehér-, és a mindkettőt felülmúló fekete terror eseményeit. De mi volt a helyzet a franciákkal?
A Károlyi Mihályék által 1918. november 13-án megkötött belgrádi egyezmény lehetővé tette az antant erők számára a stratégiai szempontból fontosnak tartott pontok megszállását. Franchet d’Espèrey balkáni antant-főparancsnok Szeged, Temesvár és Arad városokba irányított francia csapatokat. Szegedre december 30-án érkezett egy gyalogezred közel 50 tisztje és 600 katonája, néhány hét múlva pedig további egységek csatlakoztak hozzájuk. De nem csak a franciák voltak jelen, ugyanis a Tisza bal partján fekvő Újszeged már november végén szerb megszállás alá került. Franchet d’Espèrey tábornok terve egyértelműen Magyarország teljes francia megszállása volt, amit a realista Clemenceau tett félre, nem utolsósorban a cseh és a román tiltakozás hatására. Mindenesetre decemberben még Budapestre is érkezett néhány száz francia gyarmati harcos, akik rövid vendégszereplés után kivonultak.
Maradt tehát az említett három város. Szegedre nem véletlenül jöttek a franciák, hisz a fegyverszüneti egyezmény által létrehozott demarkációs vonalon belül a második legnagyobb város volt, kulturális központ, szárazföldi és víziutak, valamint fontos vasútvonalak találkozásánál feküdt. Ráadásul a Temesvár, Arad, Szeged vonalon a magyar zsákmány felett egymásra acsarkodó román és szerb erőket is távol lehetett (volna) tartani egymástól. Végül Szeged francia megszállása játszotta a legnagyobb szerepet Magyarország életében.
Francia katonák fölvonulása 1919. július 4-én. (olvasat.hu)
A kommunisták hatalomátvételéig a francia csapatok nem avatkoztak be különösebben a város életébe, miután azonban március 22-én a kommunisták Szegeden is elkezdték a munkásság felfegyverzését, és az irányítást is egy háromtagú direktórium vette át, Szegedet egyszerűen blokád alá helyezték és elvágták a Tanácsköztársaság területeitől. Létrehozták továbbá az ún. városkormányzóságot – a direktóriumot elkergették, s a városvezetést koalíciós jellegű testületre bízták. A blokád alatt lévő, semleges zónához tartozó területnek nyilvánított Szegeden nehéz helyzet állt elő. Az élelmezés megszervezése érdekében a franciák utasították a szegedi kereskedőket, hogy a szerbek által megszállt területeken, elsősorban Szabadkán és környékén igyekezzenek élelmiszereket beszerezni. Mivel ez sem volt elég, kénytelenek voltak saját készleteik egy részét is a lakosság élelmezésére fordítani.
A következő hetekben folyamatosan érkeztek Szegedre az ellenforradalmárok, többek között Gömbös Gyula, Zsilinszky Endre, Magasházy László (Horthy Miklós szárnysegédje 1920 és 1929 között), valamint a későbbi belügyminiszter és az MTI vezetője, Kozma Miklós is. Utóbbi kénytelen volt egy Tisza partján hagyott üres hadihajó kabinjába beköltözni, olyannyira nem lehetett szállást találni a nyüzsgő városban.
Gömbösék, a „szegedi kapitányok” csoportja abban bízott, hogy olyan bázist tudnak kialakítani itt, hogy rövid időn belül képesek lesznek Budapestre indulni „Kun Béláék vörös internacionális uralmának” megdöntésére. Annyiban volt alapja ennek az elgondolásnak, hogy a francia tisztek egy ideig erőteljesen támogatták őket a szervezkedésben, és Párizsból sem jöttek elítélő táviratok. Csakhogy a Nemzeti Hadsereg önálló katonai akcióra és az ország területi épségének megőrzésére való törekvése már egyáltalán nem egyezett a francia politikai célokkal.
Arab-berber gyalogság Szegeden (sagv.gyakg.u-szeged.hu)
De térjünk vissza a megszállás alatt levő dél-alföldi város kusza helyzetéhez. Aradról kalandos körülmények között Szegedre érkezett a Károlyi Gyula-féle, igen heterogén összetételű kormány, majd Horthy Miklós is. Szüntelen szervezkedés, politikai harcok és pozíciókért való küzdelem jellemezte ezeket az időket. A helyiek életét, hétköznapjait ugyanakkor a francia megszálló csapatok határozták meg elsősorban.
„A francia katonaság ünnepségei a szerda estivel nem fejeződtek be. Csütörtökön délelőtt a repülőtéren díszszemle volt. A francia, a marokkói, a néger lovas és gyalogos katonák fölvonulása ismét színes, mozgalmas, festői kép volt. Franchet d’Espérey tábornok előtt elvonultak a csapatok, majd a főbb útvonalakon harsány zeneszóval tértek vissza a városba. Az utca naiv tetszését most is a marokkói lovasok vívták ki érdekes viseletükkel, pompás lovaikkal”– tájékoztatott a Délmagyarország, az egyik legpatinásabb vidéki napilap. És valóban, a szegediek körében igazi látványosságnak számítottak az addig csak a szépirodalom világából ismert francia gyarmati hadsereg „színes” tagjai. A marokkói, algériai, szenegáli és vietnámi (indokínai) katonák nagy számban voltak jelen, kávéházakban múlatták az időt, fürdőztek a Tiszában, őgyelegtek az utcákon és tereken – állandó témát szolgáltatva ezzel a leleményes újságíróknak. A zsurnaliszták ekkor még hírből sem ismerték a politikai korrektség kacifántos nyelvezetét: „A négerek táncba fogtak, furcsa, egyhangú, szenvedélyes ritmusú táncba. Fehér ruhájuk és fekete arcuk érdekes ellentéte a Manet-képek erős impresszióit ébresztette. Rogyásig táncoltak a forró Afrika fiai, közben a világító rakéták tűzijátéka puffogott, a dobok tamtamja morajlott, késő este lett, mire véget ért a különös katonai játék.”
Korabeli tudósítás (filmarchiv.hu)
A magyar tisztek elismeréssel adóztak a francia katonáknak, azok ugyanis többnyire jó benyomást tettek rájuk. „Az 1870-71-i német-francia háború után nálunk is, mint náluk [a németeknél], elterjedt az a felfogás, hogy a francia nem jó katona és a francia nemzet degenerált. (…) Hát az lehet, hogy a párizsi és az egyéb nagyvárosi francia elem hitvány és degenerált, de azok a franciák, akiket itt látok, pedig négy éves világháború mögöttük, és így az emberanyag már biztosan nem a nemzet java; erős derék legények, akik a degeneráltságnak környékén sem jártak. Színeseik pedig, akár a szpáhikat, akár a négereket nézem, olyan született harcosok, akikkel könnyű lehet háborút viselni”– állapította meg naplójába Kozma Miklós százados.
Lóról szállt algériai szpáhik a nyugati fronton (Wikimedia)
Ha komolyabb konfliktusok nem is, de kisebb összetűzések azért előfordultak helybeliek és „egzotikus” megszállóik között. Kocsmai verekedések és pár részeges randalírozás mellett egészen szürreális esetek is megörökítésre kerültek. Az egyik konfliktust az okozta, hogy egy esti órákban korzózó úriasszony alaposan végignézte (mondhatni megbámulta) az utca sarkán pihenő szpáhit, aki félreértvén a kíváncsiságot, rögtön a nyomába eredt. A szinte megvadult katona a saját nyelvén beszélt hozzá, majd rávetette magát és elkezdte letépni ruháit. Többen is a sikoltozó hölgy segítségére siettek, s a helyszínre érkezett egy francia lovastiszt is, aki „úgy vagdalt az afrikai arcába, hogy csak úgy patakzott belőle a vér, de az még így is csak akkor tért magához és eresztette el az asszonyt, mikor már tízen is fogták és verték”. Ugyanakkor a beszámolók szerint a „fehér francia legénység” is előszeretettel szemtelenkedett nőkkel, ám „tisztjeik igyekeznek őket rendben tartani”.
Szenegáli lövészek (a kép 1900 és 1905 között készülhetett, Wikimedia)
A másik esetben egy beszökött „vörös agitátor” járt igencsak pórul, amikor dolga végeztével megpróbálta elhagyni Szegedet, ám épp azon a ponton próbálkozott, ahol a gyarmati hadsereg katonái álltak kordont. „A bolsit a kilenc feketével történt egészen szokatlan találkozása után lepedőben vitték a kórházba, kevésbé élő, mint inkább holt állapotában. Aligha fog többé agitálni és beszökni próbálkozni” – jegyezte meg epésen Kozma. A Szegeden nyakon csípett kommunista küldöttek jobban jártak, ha francia hadbíróság elé állították őket, mint ha a Prónay-különítmény fogta őket vallatóra. Utóbbi esetben előfordult, hogy súlyos kényszervallatás, kínzás után a Tiszába vezetett az útjuk, előbbi esetben pedig néha „csak” Francia Guyana fegyenctelepeire kerültek.
A franciák végül meglehetősen sokáig maradtak Szegeden. Ugyan 1919 őszén csapataik jelentős részét kivonták a térségből, itt megtartottak egy kisebb egységet azért, hogy a románok ne tudják megszállni és kifosztani a várost. Tournadre tábornok, a kinevezett városkormányzó még 1920. március elsejéig élvezte a szegediek kényszerű vendégszeretetét. A franciák 60 (többségében muszlim) hadisírt hagytak maguk után, de katonáik földi maradványait 1923 tavaszán hazaszállították.
Horváth Angelus
történész
Felhasznált irodalom: Ormos Mária: Padovától Trianonig, Kozma Miklós: Az összeomlás 1918–1919-ben, Nagy Miklós: Szeged francia megszállása és az antant-intervenciós tervek, Bene Krisztián: A francia megszálló hadsereg szerepe a magyar határváltozásokban 1918-1920 során, illetve Az Est napilap.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
