Igazság szerint már több napja törtem rajta a fejem, idén milyen gondolatokat osszak meg a kedves olvasóinkkal Adolf Hitler születésnapja alkalmából. Néha a bőség zavarával küzdöttem, néha pedig gondolatínség környékezett meg. Meggyőződésem, hogy történelemmel kapcsolatos írásokat akkor érdemes megosztani szélesebb közönséggel, ha az ismeretterjesztő jellegén túl felhívja a figyelmet összefüggésekre, ám nem csak történelmi távlatokban, hanem úgy, hogy akár összeköti azokat a jelenünkkel. "Historia est magistra vitae" – vagyis a történelem az élet tanítómestere.
Egy évszázad a legtöbb tudomány szempontjából elhanyagolható idő, ez alól pedig a történettudomány sem kivétel. Adolf Hitler tényleges hatalomátvétele óta – amikor érvényre vihette programját – még ennyi idő sem telt el. Nem meglepő tehát, hogy a problémák, amelyeket az NSDAP akkoriban felvetett, még most is aktuálisak, a kor elkerülhetetlen változásai mellett is, nem beszélve az örökérvényű tételekről. Az egyszerűség kedvéért mondhatjuk úgy is, hogy Adolf Hitler politikai víziója "remekül öregedett", hiszen csak azok számítanak idézőjelesen "elavultnak", ahol a világunk visszafordíthatatlanul megváltozott (itt főként egyes gazdasági tényezőkre gondolok). Érdekes továbbá az is, hogy amennyire újszerű, a szó jó értelmében "forradalmi" gondolat volt a nemzetiszocializmus és a fasizmus a XX. század első felében, innen, 2021-ből nézve sok gondolatuk már inkább számít konzervatívnak (itt természetesen nem a manapság divatos neokonzervatív, "zsidó-keresztény" vonalra gondolok).
Adolf Hitler politikai pályafutása akkor kezdődött, amikor a legnagyobb szükség volt olyan karakterrel rendelkező férfiakra, mint amilyen ő. Persze ennek messze több oka van, minthogy materiális síkon elintézhessük a "jókor volt jó helyen" kifejezéssel, ezen ténynek köszönhetően pedig már pontosan tudtam, ezúttal mire szeretném helyezni a hangsúlyt.
Aki párhuzamokat szeretne keresni a XX. század húszas éveivel, illetőleg a XXI. század jelenével, az bizony fog találni. Bőven. A különbség "csak" annyi, hogy Európának hiányoznak azok a tartalékai, amelyek 100 évvel ezelőtt még megvoltak. Hiányzik az a sajátos társadalmi-kulturális légkör, az a közeg, amelyben az előző évszázad nagy gondolkodói, politikusai, harcosai szocializálódtak. Ebbe a "közegbe" paradox módon még az I. világháborút is beleértem, hiszen Mussolini szavaival élve a "lövészárok arisztokráciája" ott nyert igazán öntudatot, ott döbbent rá, mi történik Európában. Ez a későbbi "arisztokrácia" adta a nemzetiszocialista és fasiszta mozgalmak alapját és lelkét, nélkülük nem lett volna – beszéljünk akármilyen tehetséges politikusokról – semmilyen hatalomátvétel egyetlen országban sem.
Németországban Adolf Hitler szolgáltatta a politikai víziót és a Mein Kampf "személyében" a tényleges, megvalósítandó programot és szellemi alaptőkét, de a párt és a mozgalom lelkét az erős és öntudatos tagság adta. E kettő, illetőleg a történelmi helyzet, valamint a korszellem szolgáltatta azt az erőt és mítoszt, ami a Führernek és pártjának robbanásszerű népszerűségét, majd hatalomra jutását okozta. Egy az egyben persze botorság lenne számonkérni, hogy manapság miért vagyunk olyan mélyen, ahol, hiszen jelenünk Európáját soha nem látott mértékben szállta meg – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt – a temérdek ellenség. Amíg száz évvel ezelőtt a kontinens immunrendszere működött annyira, hogy még egyszer – reméljük, nem utoljára – kitermelje a réteget, amely a tengely oldalán megvívja a II. világszabadságharcot, erre ma már láthatóan nem képes. Egyszerűbben szólva a beteg Európa már nem tudja teljesíteni a feladatot, hogy megfelelő szintű és erejű "ellenanyagot" nyerjen ki magából, még akkor sem, ha erre talán nagyobb szükség lenne, mint bármikor eddig. Így már nem "csak" megvédeni kell, hanem kvázi feléleszteni a klinikai halál állapotából.
Ennek ellenére csüggedhet-e a magunkfajta ember egy percig is? Aligha, maximum akkor, ha baráti társaságunk egy-egy összejövetel alkalmával – jó pár sör után – górcső alá veszi a "progresszív világ" történéseit. Egyéb más esetekben inkább tekintsünk mindent egy nehéz, megoldandó feladatnak, ahogy röpke 80-100 évvel ezelőtt is tették. Elvégre a történelem ciklikus jellegéből adódóan mindig lehet kiút. A mérgező behatásról pedig, amelyek a nemzeti erők destrukcióját tűzték ki célnak, a Führer is többször írt. Engedjék meg, hogy egy ilyet idézzek a Mein Kampf című könyvéből:
Nálunk 1915-ben kezdte meg az ellenséges propaganda a működését, 1916 óta egyre erősbödött, hogy végül 1918 elején valóságos áradattá duzzadjon. Akkor már lassanként, lépésről lépésre haladva fel lehetett ismerni ennek a lelki csapdának a hatásait. A hadsereg mindinkább úgy kezdett gondolkodni, ahogyan azt az ellenség akarta.
A német ellenhatás azonban teljesen csődöt mondott.
A hadsereg akkori erős akaratú szellemi vezetőiben valóban megvolt az a szándék és elhatározás, hogy az ellenséggel szemben ezen a téren is felvegyék a harcot, csak hiányzott hozzá az az eszköz, amelyre szükségük lett volna.
Hogy mindenki el tudja helyezni, a Führer gondolatai eredetileg arra a liberális-zsidó destrukcióra utalnak, amely a központi hatalmak (jelen esetben Németország) első világháborús szerepvállalását igyekezte rombolni, a harci morált megtörni (erről részletesen egy korábbi munkámban olvashat). A konkrét történelmi helyzeten túl viszont minden hasonló szituációra alkalmas jellemzés, ahogy maga Adolf Hitler is többször írt hasonlókról.
A Führert egy-két üdítő példától eltekintve ma kizárólag mocskolni szokták, esetleg nevetséges színben feltüntetni, mintha valami őrült víziók által meggyötört sülbolond lett volna. Paradox módon pontosan innen tudhatjuk, hogy nem volt így, hiszen akit ez a minden mocsoktól bűzlő, szuicid hajlamú európai légkör egyöntetűen gyűlöl, az a legnagyobb valószínűség szerint jó úton jár, vagy ez esetben járt (a félreértések elkerülése végett ebbe az úgynevezett "légkörbe" a "politikailag beteges módon korrekt" szalonjobboldalt ugyanúgy beleértem, mint a balliberális politikai-hatalmi "elitet").
A valóság ezzel szemben az, amit nem győzök elmondani, akárhányszor előkerül hasonló téma, vagy éppen a német politikus személye: Európa itt utoljára a XX. század első felében látott a kontinens örökségéhez méltó vezetőket, ezeknek egyikét pedig a Braunau am Innben született Adolf Hitlernek hívják. Máskülönben miért gyűlölnék ilyen izzó módon, miért foglalkoznának vele annyit?
A jelenség legfőbb érdekessége pedig pontosan az, hogy a jelenkor bábfiguráiként funkcionáló, lázas megfelelési kényszertől szenvedő politikai "elit" tagjaira már nem lesz élő ember, aki emlékezzen, de Adolf Hitler személyéről még mindig rendszeresen beszélni fognak. Elvégre – kiváló írónk, Fekete István szavaival élve:
Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »