Egy dobos néhány nap leforgása alatt elveszíti a hallását. Döntenie kell: vagy teljesen új életet kezd egy siket közösségben, vagy drága műtéttel visszavásárolja a régit.
A Sound of Metal pazar rendezői debütálás az eddig forgatókönyvírással foglalkozó Darius Mardentől: a filmet hat Oscar-díjra jelölték, annak ellenére, hogy nincsenek benne „díjhajhász” megoldások. Pedig a téma vonzza ezeket a kliséket. Sok film siklott félre, csúszott bohózatba, vagy vérzett el az erőltetett politikai korrektség miatt, szóval fogyatékkal élőket nem könnyű hitelesen ábrázolni.
Az elengedhetetlen tartalomismertetésből tudjuk, miről lesz szó, de olyan gyomrost kapunk, amire nem számítunk. Nemcsak a történet szintjén, képekben elmesélve követhetjük Ruben (Riz Ahmed) karakterfejlődését, hanem vele együtt élhetjük át, milyen az, amikor az ember elveszíti a hallását. Rögtön az első percekben belecsöppenünk egy underground metál-duó koncertjébe. A lány (Olivia Cooke) gitárt zúz és üvölt a mikrofonba, a srác dobol, a maroknyi közönség megtapsolja őket. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy valami egészen szokatlan dolog vár ránk, hiszen ez a zene kompromisszumok nélküli, vad és szabad, sosem kerül be a rádiókba. Ahogy a filmre is teljes mértékben érvényes a „független” jelző.
Aztán kiderül, hogy ők ketten egy párt alkotnak, lakóbusszal járják az Egyesült Államokat, minden este más lebujban lépnek fel, ebből éldegélnek, nem túl nagy lábon, de boldogan. Vagyis amikor Rubennél jelentkeznek az első tünetek, világos, hogy ennek az idillnek vége.
A dobhártyaszakadás tünetei eléggé riasztók. Az első napokban az ember néhány percig tompán hallja a beszédet és a zörejeket, mintha picit elcsavarnánk a rádió keresőjét. (Ruben ekkor még nem közli párjával, mi zajlik, csak csodálkozva vakarássza a fülét). Aztán olyan, mintha befogott füllel, vagy a víz alól hallaná(nk) a külvilág zajait. Ezek a periódusok egyre gyakrabban és hosszabban ismétlődnek, a vége pedig a teljes hallásvesztés. Ezt már az orvos közli Rubennel, hozzátéve, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, de egy hallójáratba applikált készülékkel vissza lehet hozni a hallást. A költséges műtétet azonban nem fedezi a biztosító.
A fiatalember eleinte rossz álomnak fogja fel az egészet, szeretne minél hamarabb felébredni, de nincs pénze a műtétre. Ráadásul volt drogfüggő, aki csupán négy éve tiszta, és aki számára a dobolás terápia is. A filmben végig ott lebeg a visszaesés veszélye.
Találnak egy siket közösséget, ahol tünetmentes szenvedélybetegek élnek. Vezetőjük egy vietnámi veterán, aki úgy siketült meg, hogy felrobbant mellette egy bomba. Aztán alkoholista lett, emiatt elveszítette a családját. A szerepre kiválasztott Paul Raci siket szülők gyermeke, úgyhogy sokat tud erről a világról, jól ismeri a jelnyelvet, és egészen döbbenetes alakítást nyújt. Jelölték is Oscarra a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában. Az általa játszott karakter azt vallja, hogy hangok nélkül is lehet teljes életet élni, mert a siketség nem fogyaték, hanem csupán egy új létállapot. Erre tanítja a közösség tagjait (igazi halláskárosultak játsszák a kisebb szerepeket), és Rubent is megpróbálja meggyőzni a műtét feleslegességéről. Nem árulom el, sikerül-e neki, nézzék meg a filmet. (Az Amazon Prime vásárolta meg, de a YouTube-on is „kölcsönözhető” magyar felirattal, egy mozijegy áráért.)
Tudom, hogy kritikaírás előtt nem ér utánaolvasni a témának, de a végeredmény szempontjából fontosnak tartom, hogy a Sound of Metalt az alacsony költségvetés miatt négy hét alatt forgatták le. Egy-egy snittet kétszer ismételhettek meg. Talán pont ettől lett szinte dokumentum-filmszerűen eszköztelen és spontán hatású, miközben tudjuk (hiszen olvastuk), hogy Riz Ahmed előtte hét hónapon át tanult dobolni, hogy hiteles legyen abban a két koncertjelenetben, illetve rengeteg gyakorlással elsajátította a jelnyelvet. És azt is elmondta egy interjúban, hogy a forgatás óta nagyon vigyáz a fülére, nem bömbölteti egész nap a zenét ész nélkül. Az általa megformált karakter inkább passzív, mint tevékeny – megtörténnek vele a dolgok. Színészi szempontól ez a legnehezebb feladat, hiszen lelkiállapotokat, érzéseket, gondolatokat kell megjeleníteni úgy, hogy a karakternek nincs erre megfelelő szókincse. De vajon melyikünknek lenne? A sokdiplomás értelmiségiek is csak szentségelnének, ha egyik napról a másikra elveszítenék alapképességeik egyikét, amelyet addig természetesnek tekintettek. Riz Ahmed úgy ránt be minket a siketek világába, hogy közben befogja a fülünket, és nincs esélyünk menekülésre. A barátnőjét alakító Olivia Cooke pedig a külső szemlélőt képviseli, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy inkább kimenekül belőle.
A film a napokban kapott BAFTA-díjat a hangkeverésért, lekörözve néhány nagy költségvetésű blockbustert. Kívánunk neki minél több Oscar-szobrocskát is április 25-én. Hogy mást nem mondjak: Riz Ahmed az első muszlim színész, akit jelöltek a díjra.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
