Göbbels ezt a beszédét 1928. január 9-én mondta el. Ez a legterjedelmesebb fejtegetése a propaganda természetéről. Annál érdekesebb, mert korai időpontban hangzott el.
Ezen az estén olyan témáról szólok, amellyel kapcsolatban heves viták vannak. Tudatában vagyok annak, hogy az én nézőpontom szubjektív. Nincs sok értelme a propagandáról folytatott vitának. Ez gyakorlati dolog. Nem lehet elméletileg eldönteni, hogy egy bizonyos propaganda jobb-e, mint a másik, hanem az a jó, amely eléri a kívánt eredményeket, és az a rossz, amely nem vezet a kívánt eredményekhez.
Nem számít, ha ez utóbbi intelligens propaganda, mivel a feladata nem az, hogy intelligens, hanem az, hogy sikeres legyen. Ezért elkerülöm az elméleti vitákat a propagandával kapcsolatban, mivel ennek nincs értelme. A propaganda azzal mutatja meg, hogy jó, ha bizonyos időszakon belül meg tudja nyerni a népet és izzó lelkesedést tud benne kelteni egy eszme iránt. Ha nem sikerül ezt megtennie, rossz propaganda. Ha meg tudja szerezni a népnek, amit az meg akar szerezni, feltehetőleg jó, ha nem, feltehetőleg rossz. Senki nem mondhatja, hogy az Önök propagandája túlságosan nyers, alacsony színvonalú, vagy brutális, mivel ezek nem lényeges kritériumok. A propaganda célja nem az, hogy illendő, nemes, gyengéd, vagy mérsékelt legyen, hanem az, hogy sikeres legyen. Ez az oka annak, amiért szándékosan azt választottam, hogy a propagandát egy másik témával, a felismeréssel együtt tárgyalom. Máskülönben a ma esti fejtegetésünk értéktelen lenne. Nem azért gyûltünk össze, hogy tetszetős elméleteket vitassunk meg, hanem azért, hogy megtaláljuk az útjait az együttes gyakorlati munkának, annak érdekében, hogy megbirkózzunk mindennapi kihívásainkkal.
Mi a propaganda, és mi a szerepe a politikai életben? Ez a legérdekesebb kérdés a számunkra. Hogyan kell a propagandának kinéznie, és mi a szerepe a mi mozgalmunkban? Öncélú-e, vagy csak eszköz egy célra? Ezt kell megvizsgálnunk, de ezt csak úgy tehetjük meg, ha a propaganda forrásával, vagyis az eszmével kezdjük, és azután térünk rá a propaganda céljára, vagyis a népre.
Az eszmék önmagukban időtlenek. Nincsenek kötve egyénekhez, sokkal kevésbé egy néphez. Igaz, a népben rejlenek, és a magatartását érintik. A nép azt mondja, hogy az eszmék a fellegekben vannak. Amikor eljön egy olyan valaki, aki képes szavakba foglalni, amit mindenki a szívében érez, mindenki így érzi: ” Igen! Ez az, amire mindig vágytam és reméltem.” Ez történik, amikor valaki első alkalommal hallgatja Hitler valamelyik nagyobb beszédét. Találkoztam olyan emberekkel, akik először voltak jelen egy Hitler-gyûlésen, és a végén ezt mondták: „Ez az ember szavakba foglalja mindazt, amit hosszú éveken át kerestem, mivel első ízben adott valaki formát annak, ami után vágytam.” Mások elvesztek a zûrzavarban, de hirtelen valaki feláll és azt szavakba foglalja. Goethe szavai valósággá váltak: ” Elvesztem a csendes nyomorúságban; Isten adott valakit kifejezni a szenvedésemet.”
Bizonyos fajta eszme minden politikai mozgalom kezdetéhez tartozik. Nem szükségképpen foglalják azt egy vastag könyvbe, és nem is ölt politikai formát száz hosszú paragrafusban. A történelem azt bizonyítja, hogy a világméretû, legnagyobb mozgalmak mindig akkor alakultak ki, amikor a vezetőik tudták, hogyan kell egyesíteni a követőiket egy röviden, világosan kifejezett eszme jegyében. Ez világosan kitûnik a francia forradalomról, Cromwell mozgalmáról, a buddhizmusról, az iszlámról, vagy a kereszténységről. Krisztus célja világos volt és egyszerû: ” Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” ő összegyûjtötte követőit e lényegre törő felszólítás mögé. Mivel ez a tanítás egyszerû, élesen körvonalazott, világos és érthető volt, képessé tette a széles tömegeket, hogy mögéje álljanak, és végül meghódította a világot. Azután egy egész gondolati rendszert építenek egy ilyen röviden, élesen körvonalazott módon megfogalmazott eszmére. Az eszme nem marad erre az egyszerû felszólításra korlátozva, hanem alkalmazzák a mindennapi élet minden vonatkozására, és vezérfonalává válik minden emberi tevékenységnek – politikának, kultúrának, a gazdasági életnek, az emberi magatartás minden területének. Világnézetté válik.
Ezt látjuk minden nagy forradalmi mozgalomban, amely egy világos, élesen körvonalazott, érthető, mindenre kiterjedő eszmével kezdődik. Ezek a mozgalmak egyre jobban elterjedtek és az élet olyan tükrévé váltak, amely az emberek minden tevékenységét valójában a maga sajátságos módján tükrözi. Majd azt mondhatjuk, hogy egy személynek világnézete van – nem azért, mert sokat tud, vagy sokat olvasott –, hanem mert az élet egészét egy szempontból látja, és mindent egy bizonyos mércével mér. Én keresztény vagyok, ha azt hiszem, hogy az életem értelme az a súlyos kötelesség, hogy a felebarátomat úgy szeressem, mint magamat. Kant egy alkalommal ezt mondta: ” Tégy úgy, hogy életed elve egész néped elve lehessen.” Nemzetiszocialista nem akkor vagyok, ha ezt vagy azt kívánom a politikától, hanem amikor a mindennapi élet minden vonatkozását vizsgálom. Minden vonatkozásban úgy kell cselekednem, hogy az egész javát a magam személyes java fölé, az állam javát a magam személyes java fölé helyezzem. De akkor én is garanciát nyerek arra, hogy egy ilyen állam képes lesz megvédeni a személyes életemet. Nemzetiszocialista akkor vagyok, ha a politikában, kultúrában és a gazdasági életben mindent ebből a szempontból látok. Ezért nem abból a szempontból értékelem a színházat, hogy az elegáns-e, szórakoztató-e, hanem azt kérdezem: hasznos-e a népem számára, erősíti-e a közösséget? Ha igen, ennek viszonzásaként a közösség jót tehet nekem, támogathat és erősíthet. A közgazdaságot nem a pénzcsinálás bizonyos fajtájának látom, hanem olyan közgazdaság után vágyok, amely megerősíti, egészségessé és hatalmassá teszi népemet. Azután én is várhatom, hogy ez a nép támogatni és fenntartani fog engem. Ha a dolgokat ilyen módon látom, a közgazdaságot nemzetiszocialista kategóriákban szemlélem.
Ha ezt az élesen körvonalazott, világos eszmét olyan gondolatrendszerré fejlesztem, amely magában foglalja az összes emberi késztetéseket, vágyakat és cselekvéseket, világnézettel rendelkezem.
Ha egy eszme világnézetté fejlődik, a cél az állam. A megismerés nem marad egy bizonyos csoport tulajdona, hanem harcol a hatalomért. A nép körében nemcsak néhány ember elképzelése, hanem a vezetők eszméjévé válik, olyan körök eszméjévé, amelyeknek hatalmuk van. A meglátás nem csak szónokol, hanem a gyakorlatban is megvalósul. Akkor az eszme az állam világnézetévé válik. A világnézet akkor válik kormányzati organizmussá, amikor hatalomra kerül és befolyásolni tudja az életet, nemcsak elméletben, hanem a mindennapi gyakorlati életben is.
Most azt kell megvizsgálnunk, ki a hordozója, közvetítője, őre az ilyen eszméknek. Egy eszme mindig egyénekben él. Egy egyént keres a maga nagy intellektuális erejének közvetítésére. Élővé egy agyba válik, és kiutat a szájon keresztül keres. Az eszmét egyének hirdetik, olyan egyének, akik sohasem elégednek meg azzal, hogy amit felismernek, egyedül az övék maradjon. Amikor az ember felismer valamit, nem tartja elrejtve, mint egy elásott kincset, hanem keres másokat, akiknek elmondhatja. Az ember olyan emberek után kutat, akiknek fel kell ismerniük ugyanazt. Úgy érzi, hogy mindenki másnak éppen úgy fel kell ismerni, mivel egyedül érzi magát, ha senki más nem ismeri fel; ha látok egy gyönyörû festményt egy képzőmûvészeti galériában, szükségét érzem, hogy elmondjam másoknak. Találkozom egy barátommal és azt mondom neki: „Találtam egy gyönyörû festményt. Megmutatom neked.” Ugyanez érvényes az eszmékre is. Ha egy eszme él egy egyénben, késztetést érez, hogy elmondja másoknak. Van egy bizonyos titokzatos erő bennünk, ami arra késztet minket, hogy elmondjuk másoknak. Minél nagyobb és egyszerûbb az eszme, minél több köze van a mindennapi élethez, annál nagyobb az ember vágya, hogy beszéljen róla mindenkinek.
Ha hiszek abban az elvben, hogy a közjó megelőzi az egyén javát, el akarom mondani azoknak, akikre vonatkozik. Mihelyt tudatára ébredek, hogy ez az elv nemcsak transzcendentális természetû, hanem érvényes a mindennapi életre, szükségét érzem, hogy elmondjam a gazdasági világban élőknek. És ha látom, hogy a kultúrára éppen úgy vonatkozik, szükségét érzem, hogy elmondjam azoknak az embereknek, akik kulturális tevékenységeket folytatnak. A nagy tömegeket sohasem fogja meggyőzni egyszerûen egy ilyen vélemény; árnyékának rá kell vetődnie az emberi élet minden területére.
Látják tehát, hogyan terjed egy eszme és válik világnézetté, és hordozója, az egyén, hogyan jut el addig, hogy közösséget formáljon; és egy szervezet, majd egy mozgalom hogyan nő ki az egyénből. Az eszme nincs már eltemetve az egyén szívében és értelmében. Most már vannak négyen, öten, tízen, húszan, harmincan, ötvenen, nyolcvanan, százan, egyre többen. Ez az eszmék titka; a futótûzhöz hasonlók, amiket nem lehet megfékezni. Olyanok, mint a gáz, amely átszivárog mindenen. Ahol bemenetet talál egy eszme, oda behatol, és nemsokára az a személy másokat befolyásol. A többiek nem állíthatják meg azt. Lehet, hogy azt hiszik, a tüzet erővel megállíthatják. Lehet, hogy képesek ezt megtenni kettő, tíz, húsz, vagy ötven évig. De ez jelentéktelen a világtörténelem hosszabb időszakát tekintve. Jelentéktelen, ha történik valami ma, vagy holnap, sőt akár a következő években.
Lehetséges lelassítani egy eszme terjedését erővel egy bizonyos ideig. Mindazonáltal a valóságban ez előreviszi az eszmét, mert azt ûzi el az erő, ami gyenge. A valójában oda nem illő elemek összeomlanak.
Az egyénből hirtelen közösség, mozgalom, vagy – ha tetszik – párt lesz.
Minden mozgalom pártként indul. Ez nem jelenti azt, hogy követnie kell a parlamenti pártok módszereit. Mi a pártot a nép egy részének látjuk. Mihelyt egy eszme elterjed, világnézetté válva, amely közösségivé válik, a közösség kívánni fogja, hogy az eszmének gyakorlati formát adjon. A párt érzi majd, hogy szükséges szervezkedni. Valakinek hirtelen ilyen gondolata támad: ” Önök olyan módon gondolkodnak, mint én. Önök ott dolgoznak, én itt, és nem tudunk egymásról semmit sem. Ez képtelenség. Nem lenne jobb, ha együtt dolgoznánk, ha már megtettem a magam részét, és önök is a magukét? Nem lenne jó, ha minden hónapban találkoznánk és beszélgetnénk?” Ez már szervezés. Fokozatosan kialakul egy erős organizmus, egy párt, amely kész harcolni az eszméiért.
Egy olyan párt, amely igazán nem azt kívánja, hogyfolytonosan hirdessék az eszméit, anélkül, hogy megvalósítanák azokat.
Egy újabb keletû példa segíthet. A mi mozgalmunkat gyakran vádolják, hogy elvesztette mozgalom-jellegét. Azzal vádolnak minket, hogy a népi mozgalom hatalmas, átfogó és mindig mozgó gondolatrendszerét egy Prokrusztész-ágyba erőltetjük. Állítólag le kellett vágnunk a mozgalom ágyon túlnyúló lábait, és ezáltal kiküszöböltük a népi eszme fontos részeit. Némelyek szerint a nemzetiszocializmus a valódi mozgalom számára csupán pótszer. Ténylegesen a népi mozgalom zátonyra futott ezzel a témával kapcsolatban. Mindenki a maga egyedi érdekét központi jelentőségûnek nyilvánítja a mozgalom számára, és mindenkit, aki nem osztja a nézetét, az ügy árulójának tekint. A népi mozgalom ezen az úton haladta háború előtt. Ha valaki képes lett volna felfogni ezt a nagy eszmét – és a népi eszme nagyobb volt, mint a marxista eszme – és kialakítani abból egy szoros fegyelem alatt álló politikai szervezetet, akkor nem a marxista eszme, hanem a népi eszme győzött volna [1918.] november 9-én. A marxizmus azért győzött, mivel jobban megértette a politikai feltételeket, mivel azt a kardot kovácsolta, amelyet később az állam meghódítására használt. Ha egy népi szervező megértette volna, hogyan kell alakítani egy nagy mozgalmat – ez élet-halál kérdés a mi népünk számára – nem a marxizmus győz, hanem a népi eszme. Ez világnézet volt, de nem értette meg, hogyan kell pártot alakítani, és hogyan kell egy éles kardot kovácsolni, amely alkalmassá tette volna az állam meghódítására.
Az államnak szüksége van világnézetre. A kereszténység is meghódította az államot, és abban a pillanatban, hogy meghódította, gyakorlati politikai tevékenységbe kezdett. Joggal mondhatják: ” Igen, de abban a pillanatban, hogy a kereszténység átvette az állam feletti hatalmat, kereszténytelenné kezdett válni.”
Ez a tragédiája minden nagy eszmének. Abban a pillanatban, amikor belépnek a bûnös élet területére, a túlságosan emberi területre, elhagyják a mennyet és elvesztik varázserejüket. Átlagos valamivé válnak. Mi nem folytatunk vitát arról, hogy változhat-e, vagy sem az élet természete. A dolgok ezen a módon történtek évmilliókon át, és ugyanígy fognak történni további évmilliókon keresztül. Egy magasabb hatalmat kell megkérdezniük, hogy miért van ez így. Abban a pillanatban, hogy egy eszme gyakorlati formát ölt, elveszti angyali szárnyait, elveszti a maga romantikus titokzatosságát. Ha valaki vette volna a bátorságot, hogy levetkőztesse a népi eszmét a maga romantikus titokzatosságából, ha számoltak volna a kemény tényekkel, nem nézett volna ki olyan romantikusnak, mint amilyennek napjainkban tûnik néhány álmodozó számára. De megmentette volna a német gyermekek millióit az éhezéstől. Számomra fontosabb, hogy egy nemzet éljen, mint az, hogy egy eszme, mint puszta lehetőség megmaradjon néhány álmodozó fejében.
Láthatják, hogy egy mozgalomnak szüksége van szervezetre, ha meg akarja hódítani az államot – és meg kell hódítania azt, ha pozitív és történelmi jelentőségû valamit akar tenni. Gyakran találkoztam a vándorló apostolok azon fajtájával, akik azt mondják:
„Nos, mindaz, amit tesznek, szép, de valójában a német nyelvben található idegen szavak ellen is állást kell foglalniuk.” És egy másik ezzel állít be: ” Nos, minden, amit mondanak, jó, de kell lennie a programjukban egy pontnak, amely kimondja, hogy az allopátia (= az ellenszenvi gyógymód) veszélyes, és a homeopátiát (=a rokonszenvi gyógymódot) kell támogatniuk. Ha a mozgalmat ilyen apostolok vezetnék, végül a zsidók kerülnének vezető posztra. A zsidók mindig találnának valami újat, amit el kell hagyni, és a végén semmi sem maradna. Nem az a feladata egy forradalmi, harcos mozgalomnak, hogy eldöntse a vitát az allopátia és a homeopátia között, hanem az, hogy átvegye a hatalmat. A mozgalomnak olyan legyen a programja, hogy minden tisztességes harcos támogathassa. Nos, biztosan igaz, hogy a modern német kulturális vezetőréteg mindenfajta képtelenségeket produkál. Tudom, hogy ez a képtelenség mérgezi a német nemzeti szellemet. Vannak, akik azt mondják: „Valaminek történnie kell. Tenniük kell valamit. Ha küzdeni akarnak a filmipar ellen, meg kell építeniük a maguk színházát, még ha kezdetben a legprimitívebb lesz is a berendezése. És ha azt látják, hogy a gyermekeket mérgezi, amit az iskolában olvasnak, meg kell nyerniük a gyermekek lelkét, és ellenmérget kell adniuk nekik.” Az én válaszom egyszerû: adhatnak tíz éven át ellenmérget ama méreg ellen, amelyet egy rosszul vezetett kulturális irányító réteg gyártott, de a Kulturális Minisztériumnak egyetlen rendelete lerombolhatja az egész munkájukat. Ha Önök tíz évet azzal töltenek el, hogy a harcosokat meggyőzik a mozgalomnak, a mozgalom meg fogja hódítani a Kulturális Minisztériumot! Minden más rabszolgamunka.
Ha egy mozgalom politikai hatalomra tesz szert, csakis akkor teheti meg azokat a pozitív dolgokat, amiket meg akar tenni. Csak akkor van hatalma arra, hogy megvédje a teljesítményeit. Abban a pillanatban, amikor egy mozgalom, vagy párt elnyeri az állam irányítása feletti hatalmat, a világnézete állammá, és a pártja nemzetté válik. A nemzet nem az a 60 millió ember aki itt él. Ez zavaros keverék. Az egyik ember igent mond, a másik nemet. Ez nem nemzet. Egy nemzetet a tudatosság jellemez. Csak ha tudom, hogy a nemzet egyik tagja vagyok, ha tudatosan német vagyok, akkor tartozom a német néphez. A Nagy Választófejedelem nem azt mondta: „Gondolj és emlékezz arra, hogy német vagy”, hanem azt mondta: „fontold meg jól, hogy német vagy” (Nagy Frigyesre utal). A megfontolás üti meg a tudatosság szintjét. Az ilyen tudatosság az egész nemzet kötelessége. Adolf Hitler helyesen válaszolt a müncheni bíróságon, amikor azt kérdezték tőle: „Hogyan gondolhatta, hogy diktatúrát gyakorol 60 millió ember fölött ilyen vékony kisebbséggel?” Ezt válaszolta: „Ha egy egész nemzet gyávává vált, és csak ezer ember maradt, akik valami nagyot akarnak, és akiknek erejük van az állam átalakítására, akkor ez az ezer ember a nemzet.” Ha a többiek hagyják, hogy egy kisebbség meghódítsa az államot, akkor el kell fogadniuk a tényt, hogy mi diktatúrát fogunk gyakorolni. Ugyanez igaz egy mozgalomra. Ha egy mozgalomnak van ereje, hogy átvegye a hatalmat az állam fölött, akkor hatalma van az állam átalakítására. Én vagyok az utolsó, aki azt panaszolnám, hogy jelenleg a marxisták uralnak minket. Amíg nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megbirkózzunk velük, addig politikai joguk van arra, hogy uralkodjanak felettünk.
Azon csodálkozom, hogy mily kevéssé élnek ezzel a joggal. Én másképpen tennék. Ez a saját világnézetük tragikus félreértése. Én nem azt panaszolom, hogy a Berlini Rendőrség úriemberei élnek a hatalmukkal ellenünk, hanem csak azt, hogy ők demokratának nevezik magukat, és azt állítják, hogy gondolat- és szólásszabadságot engedélyeznek. Ez abszurdum. Hazug képmutatás, mivel valójában ezek az urak diktátorok. Ha egy mozgalomnak ereje van arra, hogy átvegye a kormányzói hatalmat, akkor joga van arra, hogy olyan kormányt alakítson, amilyet akar. Mindaz, aki nem ért egyet ezzel, ostoba, elméleti ember. A politikát nem erkölcsi elvek kormányozzák, hanem a hatalom. Ha egy mozgalom meghódítja az államot, joga van átformálni azt. Láthatják, hogy ez a három öszszekapcsolja az eszméket és a személyiségeket. Az eszme eredményezi a világnézetet, a világnézet az államot. Az egyén párttá, a párt pedig nemzetté válik.
Nem az a fontos, hogyan találjak olyan népet, amely egyetért velem, hanem az, hogy találjak olyan népet, amely hajlandó harcolni velem együtt egy világnézetért. A nép meggyőzését valamiről, amit igaznak ismertem fel, propagandának nevezzük. Kezdetben adott a felismerés; az felhasználja a propagandát, hogy megtalálja azt az erőt, amely át fogja alakítani a politikai megismerést. A propaganda az eszme és a világnézet között, az egyén és a párt között, a párt és a nemzet között közbülső helyet foglal el. Abban a pillanatban, amikor felismerek valamit, mint fontosat, és elkezdek beszélni róla a villamoson, propagandát kezdek csinálni. Ugyanebben a pillanatban kutatni kezdek más emberek után, akik csatlakozhatnak hozzám. A propaganda az egy és a sok között, az eszme és a világnézet között áll. A propaganda semmi más, mint a szervezés előfutára. Mihelyt elérte a szervezési célt, feladata az irányítás. Mindig eszköz egy cél elérése. Noha rendíthetetlenül és változhatatlanul ragaszkodnom kell az eszméhez, a propaganda alkalmazkodik az adott feltételekhez. A propaganda mindig hajlékony. Más dolgokat mond itt, mint ott. Nem lehet csillogó, bonyolult és nagyképû, hanem az egy és sok között kell helyet foglalnia. Máshogy beszélek a villamoson a kalauzzal, mint egy üzletemberrel. Ha nem így teszek, az üzletember ostobának fog tartani, és a villamoson a kalauz nem fog megérteni. Ez azt jelenti, hogy a propaganda nem lehet korlátok közé szorított. Annak megfelelően változik, hogy kit akarok elérni. Hadd mondjak el egy anekdotát egy berlini párttagról, aki l919. óta a nemzetiszocialista eszme híve. Elsőként ment fejjel annak a falnak, amelyet mi el akarunk kerülni. Azzal kezdte, hogy a legvadabb antiszemita irományokat terjesztette az utcán. Tudta, hogy rossz anyag, de nem volt jobb, ezért ezeket a könyveket, illetve újságokat olvasta a földalattin. Mindenki láthatta, hogy ártalmatlan, hóbortos ember, és amikor felállt, és a padon hagyta az újságjait, rendszerint valaki ezt mondta: „Uram, vigye magával az újságját.” ő dühösen felvette azt, és a kalauznál hagyta, mondván: „Itt van, német testvér.” És a kalauz biztosan azt gondolta, hogy ő a bolondok házából jött. Fokozatosan ébredt tudatára, hogy azok a módszerek, amelyek beválnak barátokkal és néptársakkal, nem válnak be idegenekkel.
Más szóval: a propagandának nincs ABC-je. Van, aki propagandista lehet, van, aki nem. A propaganda mûvészet. Minden eszes, normális személy egy bizonyos fokig megtanulhat hegedülni, de azután a tanár ezt fogja mondani: „Ez a határ. Csak egy zseni képes a továbbiakat megtanulni. Ön nem zseni, ezért elégedjen meg azzal, amit megtanult.” Én biztosan meg tudok tanítani minden értelmes embert a propaganda abszolút alapjaira. De tüstént felismerem a korlátokat. Valaki vagy propagandista, vagy nem. Tévedés lenézni egy propagandistát. Vannak, akik azt mondják: a propagandista csupán jó dobos. Ez bizonyos irigységet és tehetségtelenséget mutat. Többnyire középszerû filozófusok azok, akiket a tömegek nem ismernek. Önök elég gyakran tapasztalták, hogy a mi mozgalmunknak jó szónokai vannak. Ezt senki sem tagadhatja. Mivel ellenfeleinknek nincsenek jó szónokaik, ezt mondják: ” Nos, ők csak jó dobosok.” Hitlert öt éven át a ” Nemzeti Egység Dobosának” nevezték. Amikor tudatára ébredtek, hogy ennek a dobosnak olyan eszméi vannak, amelyek nem illenek az ő gondolkodásmódjukba, ő azonnal ” őrült politikus” lett, akivel foglalkozni kell. Ostobaság lenézni a propagandistát. Meghatározott szerepe van a párton belül. Jó dolog a fiatal mozgalmunk számára, hogy fiatalok vagyunk, kevés igazán nagy vezetőnk van – persze természetesen, nem más pártokhoz viszonyítva. A mi nagy vezetőink nem lehetnek egy konkrét területhez kötve. Nekik propagandistáknak, szervezőknek, szónokoknak, íróknak stb. kell lenniük. Boldogulniuk kell az emberekkel, pénzt kell keresniük, cikkeket kell írniuk, és sok más teendőjük van. Ezért tévedés azt mondani, hogy Hitler csupán dobos. Az ő nagysága, ami megkülönbözteti mindenkitől, az, hogy politikus és propagandista is, míg a többi pártok vezérei nem értenek sem a politikához, sem a propagandához. Láthatják, hogy viszonyul a propaganda a világnézethez és a szervezéshez. Miután elvégeztük az eszme és a világnézet eljuttatásának kemény munkáját az egyénektől a tömegekhez, a propaganda feladata a tömegeket tájékoztatni és képessé tenni az állam feletti hatalom átvételére.
Hadd mondjak egy példát.
Mi haszna lenne azt tenni, ha mindaz, amit mi igaznak ismerünk, megmaradna néhányunk fejében. Ezek a kevesek kételkednének az eszme helyességében, mivel azt látnák, hogy senki sem csatlakozik hozzájuk. És ha nem lenne miénk a nép – a legalacsonyabb rangú SA-embertől, aki újságot terjeszt, a legjobb szónokig, illetve a párt vezéréig, az egész felismerésünk, ami számunkra oly kedves, haszontalan lenne, mivel csak mi rendelkeznénk azzal a tudással.
A többiek folytatnák a maguk képtelenségeit, és a német nép végül elpusztulna. A propaganda abszolút szükséges, még ha csupán eszköz is a célra. Máskülönben az eszme sohasem kerítené hatalmába az államot. Képesnek kell lennem elérni, hogy amit fontosnak gondolok, visszhangra találjon sok embernél. Egy tehetséges propagandista feladata, hogy magáévá tegye, amit sokan gondoltak, és azt oly módon fejezze ki, hogy elérjen mindenkit az iskolázott embertől az átlagemberig. Önök valamennyien elfogadják ezt tőlem, és további bizonyítékként felidézhetek egy jénai Hitler-beszédet. A hallgatóság fele marxista, a másik fele egyetemi profeszszor és hallgató volt. Tapasztalhattam, hogy mind az egyetemi tanár, mind az átlagember megértette, amit Hitler mondott. Ez a nagysága a mi mozgalmunknak, hogy olyan nyelvezetet használ, ami széles tömegeket elér. Természetesen, a stílus szónokonként más és más lesz. Nagy tévedés lenne elvárni, hogy mindenki ugyanolyan módon tárgyalja az eszmét, mivel amilyen nagy az eszme, olyan különbözők a személyek, akiket általa el kell érnünk. Biztosan hallani fognak olyan embereket, akik azt mondják, hogy ők az egyik szónokot szeretik, ezzel szemben mások egy másikat részesítenek előnyben. Hiba lenne megkísérelni a puhán beszélő szónokból mennydörgő szónokot, vagy egy mennydörgő szónokból puhán beszélő fickót faragni. Egyikük sem teljesítene semmit sem. A puhán beszélő szónok sohasem jutna el szavaival az emberek szívéig, akármilyen kemény próbál is lenni, és a mennydörgő szónoknak sem sikerülne nyugodtan beszélni. Mindenki elégedetlenül menne haza. Minél nagyobb lesz a mozgalmunk, annál többfajta ember talál otthonra nálunk, és mindegyikük a mozgalmat fogja tükrözni némileg különböző módon. Isten világában nincs két egyforma lény. Minden lény egy kicsit különbözik egymástól. Így az egyik ember másképpen tükrözi a dolgokat, mint a másik. Mivel a propaganda egyre több követőt vonz az eszméhez, az eszme szélesedik, hajlékonyabbá válik.
Nem marad már meg néhány fejben, hanem mindent magába akar foglalni. Ebben a pillanatban átfogó programmá válik. Boldogan láthatjuk, hogy ez a helyzet a mi mozgalmunk esetében. Sohasem fognak több millió embert találni, akik hajlandók lennének meghalni egy könyvért. De több millió ember hajlandó meghalni egy evangéliumért, és a mi mozgalmunk egyre inkább egyfajta evangéliummá válik. Mindaz, amit megismertünk egyéni életünkben, hozzájárul egy nagy hit kialakításához, ami rendíthetetlenül él a szívünkben. Mindegyikünk hajlandó, ha szükséges, mindenét odaadni érte. Egyikünk sem hajlandó meghalni a napi 8 órás munkaidőért. De emberek hajlandók meghalni azért, hogy Németország a németeké legyen. Amit Adolf Hitler prófétai módon meghirdetett 1919-ben, minden nappal világosabbá válik: „Szabadság és jólét!” A mozgalom egyre inkább megszabadul mindentől, ami túlságosan emberi, és hatalmas erővé válik. Eljön az idő, amikor az emberek nem azt fogják kérdezni tőlünk, hogy mit gondolunk a napi 8 órás munkaidőről, hanem amikor Németországot hatalmába keríti a kétségbeesés, ezt fogják kérdezni: „Vissza tudjátok adni a hitünket?” Ha egy mozgalom az eszmét az egyéntől kiindulva világnézetté tökéletesítette, és végül egy valóságos evangéliumot hirdetett meg, amelyért mindenki kész meghalni, ez a mozgalom közel van a győzelemhez. Ez nem a tanulmányok során megy végbe, hanem harcban, mindennapos keserû harcban az ellenséggel, megláttatva vele, hogy rossz úton vezette a nemzetet. Meg kell mondanom, hogy a legtöbbet a Berliner Tageblatt [egy a nemzetiszocialistákkal szemben ellenséges újság] olvasásából tanultam. Ez szép példája a funkcionáló zsidóknak. A zsidó álláspont szerint én sohasem írtam le egyetlen tévedést sem, míg a nacionalista újságok mindig sokat tévedtek.
Most szeretném körvonalazni a propaganda lényegi jellemzőit. Már megegyeztünk abban, hogy a propaganda nem öncél, hanem eszköz egy célra. Feladata a nemzetiszocializmus ismeretének terjesztése, a nép, illetve a nép egy része számára. Ha a propaganda ezt teszi, jó, ha nem ezt teszi, rossz. A német nacionalisták azt állították, hogy Hitler propagandája 1923. november 9. előtt túl zajos, túl lármás, túl populista volt. Hitler így válaszolt: „Münchennek nemzetiszocialistává kell válnia. Ha ezt elérem, akkor a propagandám jó volt. Ha Önöket boldoggá akartam volna tenni, a propagandám rossz lett volna.
De nem ez volt a szándékom.” Nem lehet kiértékelni a propagandát menet közben, hanem meg kell várni, hogy eléri-e a propagandista a célját. Nem lehet azt mondani, hogy a mi propagandánk rossz, mivel a kormány betiltotta. Ez tévedés. Zsidó rendőrségi hivatalnokok esetén akkor lenne rossz, ha nem tiltanák be, mert ez azt jelentené, hogy ártalmatlan. Az a tény, hogy betiltották, a legjobb bizonyítéka annak, hogy veszélyesek vagyunk. Ha a tilalmat feloldják, ne jöjjenek nekem azzal, hogy a zsidó belátta módszerei téves voltát. A tilalmat akkor oldják fel, amikor a zsidó úgy látja, hogy a tilalom nem éri el a célját. Mondhatnak, amit akarnak, a zsidó csak akkor teszi félre a tőrét, amikor úgy látja, hogy jobb nem használni azt egy propaganda-módszer ellen, vagy amikor úgy látja, hogy a tőr megtette a maga kötelességét.
A siker a fontos dolog. A propaganda nem az átlagos lelkek, hanem a gyakorlati foglalkozást ûző ember feladata. Nem követelmény, hogy szeretetre méltó, vagy elméletileg korrekt legyen. Nem arra törekszem, hogy csodálatos, esztétikailag elegáns beszédeket mondjak, avagy könnyeket csaljak a nők szemébe. Egy politikai beszéd célja az, hogy meggyőzze a népet arról, amit mi helyesnek gondolunk.
Másképpen beszélek vidéken, mint Berlinben, és amikor Bayreuthban beszélek, másképpen fejezem ki magam, mint a Pharus Hall-ban [a nemzetiszocialisták gyakorta használt gyûlésterme Berlinben]. Ez gyakorlati, nem elméleti dolog. Nem akarunk steril gondolkodók mozgalma lenni, hanem olyan mozgalom, amely meghódítja a széles tömegeket. A propagandának népszerûnek, nem pedig intellektuálisan tetszetősnek kell lennie. Nem az a feladata, hogy értelmi igazságokat fedezzen fel. Ilyeneket gondolkodás segítségével, vagy az íróasztalomnál fedezek fel, vagy bárhol, de semmiképpen sem egy gyûlésteremben. Ez az a hely, ahol átadom azokat. Nem azért lépek be a gyûlésterembe, hogy értelmi igazságokat fedezzek fel, hanem azért, hogy meggyőzzek másokat arról, amit igaznak gondolok. Azért tanulok különféle módszereket, hogy használhassam azokat a gyûlésteremben, annak érdekében, hogy elérjek másokat azzal, amit igaznak gondolok. A propagandaszónoknak meg kell értenie az eszmét. Ezt nem képes megtenni a propaganda-tevékenység közepette. Ezzel kell megindulnia. A tömegekkel való naponkénti érintkezés során tanulja meg, hogyan kell kommunikálni az eszmét. A propaganda feladata nem az ismeret felfedezése, hanem az ismeret közlése. Hozzá kell igazítani ezt azokhoz, akiket el akar érni azzal az ismerettel. Azok a propaganda-beszédek, vagy plakátok, amelyek a parasztokat célozzák meg, másmilyenek legyenek, mint amelyeknek az alkalmazottak a célközönsége. Az orvosoknak szánt propaganda különbözzék a betegeknek szánt propagandától. A propagandát azokhoz kell illeszteni, akikhez a propagandista beszél. Láthatják, hogy más pártok által használt valamennyi kritikai mérce a propaganda értékelésére lényegileg hiányos, és az NSDAP-propagandával kapcsolatos legtöbb panasz a propaganda téves értelmezéséből ered. Ha valaki azt mondja nekem: ” az Önök propagandájának nincsenek civilizált mércéi”, már tudom, hogy nincs értelme az illetővel szóba állni.
Ugyanez a helyzet a magas szinten kifejtett propaganda vonalán is. A kérdés itt is az, hogy a propaganda eléri-e a célját. Amikor Berlinbe jöttem, az elsődleges célom az volt, hogy a várossal megismertessem magunkat. A berliniek akkor szerethetnek, vagy gyûlölhetnek minket, ha tudják, hogy kik vagyunk. Célunkat elértük. Gyûlölnek is, szeretnek is minket. Amikor hallja valaki a ” nemzetiszocialista” szót, nem kérdezi: „mi az?”. Mihelyt elértük az első célt, munkálkodhatunk azon, hogy a gyûlöletet szeretetté, vagy a szeretetet gyûlöletté, de sohase közömbösségé változtassuk. A közömbösség elleni harc a legkeményebb harc. E városban lehet kétmillió ember, aki gyûlöli a lényemet, aki üldöz és gyaláz engem, de én tudom, hogy közülük bizonyos embereket megnyerhetek. Ezt a tapasztalatból tudjuk. Néhányan azok közül, akik üldöztek minket, és a legelkeseredettebben harcoltak ellenünk, ma a legeltökéltebb támogatóink. Láthatják, hogy a propaganda számára a legfőbb dolog, hogy elérje célját, és tévedés olyan kritikai mércéket alkalmazni, amelyek nem a lényeget érintik.
Engedjenek meg egy másik példát. Ha megkérdezi valaki tőlem, mit gondolok egy másik személyről, ostobaságnak tartanám, ha azt válaszolnám: ” Szeretem őt, de ő nem tud zongorázni.” A válasz ez lenne: ” Mit számít ez? Az illető testületileg elfogadott jogász. Miért nem látod, hogy alkalmas arra, amit csinál?” Ez a helyes válasz, és éppen úgy érvényes a propagandára is. A mi propagandánk világos vonalat követ. Adolf Hitler egyszer azt mondta nekem, hogy nem szükséges programbeszédet mondani egy nyilvános gyûlésen. A nyilvános gyûlés a legprimitívebb megközelítést igényli. Ha a széplelkû urak azt mondják: ” Ön csupán propagandista”, a válasz ez: „Mi más volt Krisztus? Nem propaganda volt-e az, amit csinált; könyveket írt-e, vagy prédikált?” Mi más volt Mohamed? Tudós esszéket írt-e, vagy elment a néphez, és elmondta, amit el akart mondani? Nem volt-e propagandista Buddha és Zarathusztra? Tény, hogy a francia forradalom filozófusai leírták a forradalom intellektuális alapjait. De kik mozgatták az eseményeket?
Robespierre, Danton és a többiek. Könyveket írtak-e ezek, vagy népgyûléseken beszéltek? Vagy nézzük csak, napjainkban Mussolini inkább író-e, vagy nagy szónok? Amikor Lenin Zürichből Szentpétervárra érkezett vonattal, a tanulmányaihoz folyamodott-e, vagy ezrekhez beszélt? A fasizmus és a bolsevizmus építői nagy szónokok, a beszéd mesterei voltak!
Nincs különbség a politikus és a szónok között. A történelem bizonyítja, hogy a nagy politikusok mindig nagy szónokok voltak: Napoleon, Cézár, Nagy Sándor, Mussolini, Lenin, és még lehetne sorolni. Nagy szónokok és nagy szervezők voltak. Ha egy személyben egyesül a szónoki, szervezői és filozófiai tehetség, akkor annak meg van a képessége arra, hogy átadja a tudást, és összegyûjtse a népet a zászlaja alatt.
Az ilyen a ragyogó államférfi. Ha valaki azt mondja nekem: ” Ön demagóg”, azt felelem: ” A demagógia jó értelemben egyszerûen azt a képességet jelenti, hogy meg tudom értetni a tömegekkel, amit meg akarok velük értetni.” Természetesen, alkalmazkodhatok a széles tömegek érzéseihez, és ez a demagógia rossz értelemben. Ilyen esetben nem csak a formáját változtatom meg annak, amit mondani akarok, hanem a tartalmát is.
Nem mondhatják nekem azt, hogy a dolgok megváltoztak: Azelőtt a szónokok hozták létre a mozgalmakat; ma viszont a sajtó korában élünk, és az írók a befolyásosak. Ez az elmélet nyilvánvalóan téves. Természetesen, fontos a sajtó. De ha megvizsgáljuk a jó tollú szerkesztőket, kitûnik, hogy ők álruhás szónokok. A marxisták nem szerkesztőik által győztek, hanem azért, mert minden marxista szerkesztő egy kicsit propaganda szónok volt. Agitátorként írtak. Ültek az irodáikban, vagy a cigarettafüstös bárokban, és nem elegáns, intellektuális, csillogó esszéket írtak, hanem brutális, közvetlen szavakat, amelyeket az átlagember megértett. Ezért falták a tömegek a vörös sajtót. Tanulnunk kell a példájukból. A marxizmus nem azért győzött, mert nagy prófétái voltak – egy ilyen sem volt neki. A marxizmus azért győzött, mert a képtelenségeit olyan képességû agitátorok támogatták, mint August Bebel és Lenin. ők vitték győzelemre a marxizmust. Ha a népi mozgalomnak ilyen agitátorai lettek volna, az erősebb intellektuális alapjai biztosan győzelemre vezették volna. Egyes kritikusok így panaszkodnak: ” Mindaz, amit Önök tesznek, kritizálás! Önök csak panaszkodnak. Önök sem képesek a dolgokat jobbá tenni!” Mások azt mondják, hogy az Angriff (Göbbels berlini újságja) teljesen negatív. A változatosság kedvéért mondjon valami pozitívumot is! „Nos, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármi pozitívumot is mondhatnék Isidor Weiss-ről, [Berlin zsidó rendőrfőnöke, és Göbbels rendszeres céltáblája]. Én csak negatív lehetek.” És nincs semmi pozitívum, amit elmondhatnék a Köztársaságról. Nincs semmi pozitívum vele kapcsolatban. Csak akkor mondhatok pozitívumot, ha kiküszöbölöm a negatívumot. A Föld legkiválóbb államférfiai sem tudnak semmit tenni ezzel a Köztársasággal. És a marxizmus csak negatívumokat hirdetett 60 éven át. Az eredmény a hatalomátvétel volt, 1918. november 9-én. Hitler egyszer azt mondta: „Tartsák távol tőlem ezeket a mindentudókat, akik mindig valamilyen pozitívumokat akarnak tenni.” Mi csak akkor tehetünk valami pozitívumot, ha először megszabadulunk a negatívumoktól. A vezér nem egy konferencia-asztal mögül emelkedik ki, hanem a tömegek közül, és az igazi vezér minél inkább a tömegek közül emelkedik ki, annál jobban vonzza magához a tömegeket. A tömeg, a nép gyenge, gyáva, lusta többsége. Senki sem képes sohasem megnyerni a tömeg egészét. A legjobb elemeit kell olyan formába rendezni, amelyben győztesek lehetnek. Ez a kiváló szellem feladata. Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy egy ilyen szellemet adott nekünk, magasabb rendû szellemet mindenki másnál, akit mi készségesen szolgálunk. Ez a bizonyítéka annak, hogy győzni fogunk. Ha mások a többségi uralomba is vetik minden reményüket, a mozgalom, amelyet egy személy vezet, az egy személyes vezetéssel fog győzni. Az, hogy mikor győz, lényegtelen. Győzni fog, mert ez a dolgok természetes menete. Nézzenek körül, oly alaposan, ahogy csak akarnak. Mindenütt a mi mozgalmunk intellektuális alakjait fogják látni.
A vezérek és követőik feladata ezt a felismerést minél mélyebben bevésni a mi összetört nemzetünk szívébe. Ezt mindenkinek világossá kell tennie a maga számára, mindenkinek át kell gondolnia. Mindaz, amit teszünk, világos kell, hogy legyen. Mi sohasem adjuk fel. Ha minden világos, az embernek nem kell kiemelkedő szónoknak lennie. Ha ezt el tudja mondani pár szóval, már propagandista. Ha egy ilyen propagandista-hadsereggel rendelkezünk, a legkisebbektől kezdve egészen a Führerig, és ha mindenki átadja a maga kristálytiszta felismerését a tömegeknek, eljön az a nap, amikor a mi világnézetünk átveszi a hatalmat az állam fölött, amikor a mi szervezetünk ragadja meg a hatalom gyeplőit, amikor nem leszünk már egy rabszolga-gyarmat tagjai, hanem egy olyan politikai állam polgáraivá válunk, amelyet mi magunk alakítottunk ki.
Ez a mi feladatunk ezen a bolygón: megteremteni az alapot, amelyen a mi népünk élhet. Ha ezt teljesítjük, ez a nemzet olyan kulturális alkotásokat fog létrehozni, amelyek világtörténelmi korszakokon át fennmaradnak!
Forrás: „Erkenntnis und Propaganda” („Felismerés és propaganda”) Dr. Joseph Göbbels „Signale der neuen Zeit” („Az új idő jelei”) címû 25 válogatott beszédét tartalmazó könyvéből.
(München: az NSDAP központi kiadója, 1934, 28-52. o.)
(Ford.: Tudós-Takács János)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
