Minden évben hiszti van miatta. Mármint az állami szervek, és az éppen a parlamentben ücsörgő pártok részéről. Tipikus magyar agybaj – mondhatnánk, és vérünkbe ivódott balkáni közönnyel túl is lépnénk rajta egy legyintés után. Azonban, kérem szépen, vannak itt halottak is. Háborúban elesettek, akármelyik oldalon harcoltak is volna, akárki ellen, a kegyelet őket is megilleti – a fáról lemászós evolúciós lépcsőfokot már megjárt közösségek, társadalmak esetében ez nem kérdés.
Magyarországon igen. Persze, tudom, „szörnyű rémtettek”, „gaz nácik” ésatöbbi… Végletekig unalmassá vált, mert azzá tették, a humanista történelmi megközelítés a pannon ugaron – és közben, észrevétlenül szinte, privatizálták az egyszerű emberi hozzáállás fogalmának tartalmát. Humanista csak akkor vagy, de akkor nagyon, ha arra emlékezel, amit mi DIKTÁLUNK neked, hogy emlékezned kell.
A magyar társadalom tekintélyes részének azonban rokona, sőt, sokszor közeli rokona, szomszédja, falubelije vesztette életét a háborúban, és – láss csodát! – a németek oldalán harcolva. Azt a kérdést, hogy ez helyes volt-e vagy sem, NEM MA kell feltenni. Egyáltalán, ennek a kérdésnek az elpusztult magyarok és németek árnyékában nem sok létjogosultsága van – de ez csak az én véleményem.
Bővebben!
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
