A film Paul Lendvai szellemében az Orbán iránti gyűlölettől elvakulva kalauzolja végig a nézőt a magyar kormányfő több mint 30 éves pályafutásán.
A német–francia ARTE tavaly karácsonykor mutatta be Michael Wech Hallo, Herr Diktator című dokumentumfilmjét, amely természetesen Orbán Viktorról szólt, és időközben már angol nyelven is nézhető. Friss hír, hogy készül a magyar szinkron is. Ennyi buzgóság láttán bűn lenne szó nélkül hagyni ezt a ki tudja, hányadik lejáratófilmet a magyar miniszterelnök ellen, akit Jean-Claude Juncker egy közös fotózáson a címben megidézett keresetlen szavakkal illetett, sőt utána az uniós jó modor jegyében még arcon is paskolt.
A hírek szerint a lázasan dolgozó szinkronfordítónak komoly gondjai támadtak a szöveghű fordítással és így a film igazi atmoszférájának megtartásával. Mert bizony, az nehezen adható vissza, ahogy a német narrátor következetesen Karasoninak mondja Karácsony Gergelyt, ahogy a németül tökéletesen beszélő luxemburgi szereplők a lépten-nyomon visszatérő demokrácia hiánya helyett a „demokraszi” hiányáról beszélnek, ahogy a szolgálatkész Hadházy Ákos úgyszintén németül makogja el jól ismert szövegét a korrupcióról, vagy ahogy a még szolgálatkészebb Lukács Csaba, a Magyar Hang újságírója hasonlóan botrányos angolsággal a magyar sajtószabadságot siratja.
Éppen ezért előre sajnálom a magyar változat nézőit, akik bizonyára le fognak maradni ezekről a csemegékről, és makulátlanra csiszolt mondatokban hallják majd a sok zagyvaságot és hazugságot, amelyek pontosan fogyatékosságaikkal világítanak rá kiagyalóik zavart lelkivilágára. Ezeket az alakokat mind utolérte Kosztolányi zseniális gondolata, miszerint bizonyos helyzetekben az idegen nyelv az árulás nyelve lesz.
Ha már a kellős közepén kezdtük, folytassuk is ott! Magyar részről a fent említett három személy mellett szerepel még a Klubrádió vezetője, Arató András, szintén a sajtószabadság elsiratásával, a lelkész Iványi Gábor, a hajléktalanok felkent papja, aki szerint védencei illegalitásba szorultak nálunk (ez szó szerinti idézet), Fodor Éva, a CEU tanára, Soros György prókátoraként, Magyar Bálint a maffiaállam elméletével, Orbán apjának kőbányáival és Orbán vejével, végül, de nem utolsósorban pedig a kormány részéről Kovács Zoltán államtitkár.
Ők alkotják tehát a magyar statisztériát a jóval népesebb külföldi gárda mellett, amelynek soraiban az EU levitézlett politikusai lépnek fel. Például Martin Schulz, Daniel Cohn-Bendit, Jean-Claude Juncker, Manfred Weber, Viviane Reding és Judith Sargentini, illetve a német zöld párti EP-képviselő, Daniel Freund viszi a prímet. Ő látogat Budapestre és szólaltja meg fent említett adatszolgáltatóit, sőt Hadházyval Felcsútra is ellátogat, ahol becsengetnek Mészáros Lőrinchez, ám nem nyernek bebocsáttatást, majd vonatoznak egyet az üres kisvasúton. A stadion ezúttal kimarad, úgy látszik, a rendezőnek megtetszhetett a pompás építmény.
Szóval ez a statisztéria, a főszereplő pedig Orbán Viktor, akinek életét az 1989-ben a Hősök terén elmondott beszédétől kezdve egészen napjainkig végigkísérhetjük. Mellette fontos mellékszereplővé növi ki magát ennek a pályafutásnak a legfőbb szakértője és haszonélvezője, a teljesen leépült Paul Lendvai, aki már a hamut is mamunak mondja. Tőle tudjuk meg, hogy Orbán renegátként 1993-ban szakított a liberálisokkal, és azóta az egyszemélyes demokrácia kiépítésén dolgozik. Helyenként az is kimondottan a bohózat műfaja felé viszi a dokumentumfilmet, ahogy a sok nagyokos ezt a diktatúratébolyt definiálni igyekszik.
Az egyszemélyes demokrácián és a „demokraszi” hiányán túl hallhatunk még formálisan demokratikus, de alkotmányos értelemben autoriter államról, béklyóba vert demokráciáról, kvázi demokráciáról, demokratikus kulisszákról antidemokratikus színészekkel (ez a halhatatlan gondolat Budapest állítólagos első emberétől való), Ulrich Ladurner német újságíró aláásott demokráciáról beszél, magyar kollégája és egyben a statisztéria legellenszenvesebb figurája, Lukács Csaba pedig arról, hogy ez még nem diktatúra, csak afelé haladunk.
De térjünk vissza a derék Paul Lendvaihoz! A film az ő szellemében – a renegát liberális –, az Orbán iránti gyűlölettől elvakulva kalauzolja végig a nézőt a magyar miniszterelnök több mint harmincéves pályafutásán. A narrátor egy-egy monológjának végszavára sorban felmondják szövegüket a segédszínész percemberkék, és önmagukat ismételve sorolják a régi bűnöket: az új magyar alkotmányt, a bírósági reformot, a sajtótörvényt, a migránspolitikát, az Európai Bíróságtól való távolmaradást és így tovább, mindezt persze hatásos vágóképek kíséretében. Szigorú kritikusként meg kell állapítani, hogy a tényleg mulattató vígjátéki elemek sokkal hatásosabbak, mint ezek az unalmas, szájbarágós okoskodások, amelyek már az Orbán-szappanoperák rajongóinak is a könyökén jönnek ki.
Így csordogál a cselekmény egészen 2020. december tizedikéig, amikor Magyarországnak és Lengyelországnak sikerült megakadályoznia, hogy koholt jogállamisági követelményektől tegyék függővé az uniós kifizetéseket. Ezen a ponton Angela Merkelt is kritika éri, aki állítólag túl kesztyűs kézzel bánt Orbánnal és Morawieckivel. Ezekkel a komor képekkel zárul az egész estét betöltő, kereken kilencvenperces totális agymosás, aláfestve a vészjósló narrációval:
„Ha ég a ház, nem lehet késlekedni az oltással. Máskülönben iskolát teremt az orbáni modell, amely a saját előnyeit szem előtt tartva, semmibe veszi a közérdeket. Az Európai Unió fordulópont előtt áll.”
A Hallo, Herr Diktator a Magyarországot és a magyar miniszterelnököt lejárató, nevetségesen egyoldalú és velejéig hazug politikai szappanopera legújabb része. Ezért terjesztik, ahol csak tudják és fordítják le annyi nyelvre, amennyin értelmét látják. Időközben az ARTE a YouTube-ra is feltette. Az eddig közel négyszázhuszonhatezer megtekintés és hétezer komment tanúsága szerint a mindent átható gyűlölködés és a beteges rosszindulat ott ugyanúgy pusztít, mint a koronavírus. Csak ez nem a tüdőt támadja meg, hanem az agytekervényeket. És egyelőre még vakcina sincs ellene.
Ircsik Vilmos
A szerző író, műfordító
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
