Nem irigylem az iskolaköteles gyermekek szüleit. Ha most lennék a helyükben, akkor kellene két számítógép, hogy mindkét gyerekem követhesse az online oktatást.
Továbbá kellene még egy, amin a férjemmel osztozhatnánk, mert mi is dolgoznánk, és a munkánkkal nem várhatnánk meg a tanítás végét. De ez megoldódna, mivel mindkettőnknek lenne szolgálati laptopja. S persze közben kellene még háztartást vezetni és főzni, bár az utóbbiban támaszkodhatnék anyukám segítségére, mint ahogyan mindig támaszkodhattam rá. Amíg élt. Szerencsére a gyerekekkel nem kellene foglalkozni, s az is biztos, hogy nem lógnák el az órákat. Egyrészt, mert mindig volt tudásszomjuk, de ha most nem lenne, akkor is felügyelném, hogy vegyenek részt a tanításon.
Nem lenne könnyű, de egy idő után biztosan kialakítanánk egy rendet, mert anélkül nem megy, s ha kinyitna is az iskola, a jelenlegi járványhelyzetben biztosan nem engedném oda őket.
De mi van akkor, ha a családban nincs (elég) számítógép? Ha a szülőknek is kell napközben dolgozni, akár otthonról, akár a munkahelyükön, és nincs a közelben nagyszülő vagy más segítség? Ha csak egy szülő van, akinek dolgoznia kell? S ha emellett a gyermek(ek) tanulásával is foglalkozni kell (egyébként ezeknek a szülőknek valószínűleg rendes tanítás idején is ezt kell tenni), mert különböző okokból nem értik vagy nem tudják maguk megtanulni a tananyagot? S ha esetleg azzal is szembesülni kell, hogy nem a pedagógus a rossz, nem az a baj, hogy nem tud magyarázni, mint ahogyan a szülő korábban hitte, hanem a gyermeknek nehezebb a felfogása, amit persze nehéz elhinni, hiszen mindenkinek a saját csemetéje a legokosabb. S mindehhez jönnek az apró-cseprő, de elvégzést követelő háztartással kapcsolatos tevékenységek.
Én tehát teljesen megértem azt is, hogy vannak szülők, akik mindezért, és még sok minden másért – hiszen a bezártság valakiket összekovácsol, más családokban viszont kiélezi a konfliktusokat – az iskolák megnyitása mellett érvelnek. Csakhogy ehhez mindenkinek felelősségteljesen kellene viselkedni, és nem a kiskapukat keresni.
Abból indulok ki, hogy az unokám óvodájában – még a korona előtt – a szülők becsületbeli nyilatkozatban kötelezték magukat, hogy a beteg gyermek otthon marad. Mégis volt két-három szülő, akik bizony bevitték a taknyos-köhögő kicsiket. Az óvoda ezt hagyta (van elképzelésem, hogy miért), s persze a gyermekek fele napokon belül megbetegedett. Sajnos, ilyen szülők máshol is vannak. Több olyan esetről hallottam és tudok magam is, amikor az illető Covid-pozitív, de mivel csak nagyon enyhe tünetei vannak vagy szerinte az sem, titokban tartja a dolgot, és szépen eljár munkába. Hiszen nem mindenhol kérik a tesztet.
Gondolom, az ilyen emberek a gyerekeiket is gond nélkül elküldenék iskolába.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
