A magyar fővárost 76 évvel ezelőtt ostromolták a szovjet csapatok. Bogár Gyula világháborús honvéd átélte a harcok egy részét, majd civilruhába öltözve megmenekült. Részt vett az 1956-os forradalomban is, ezt követően pedig az Egyesült Államokba vándorolt. Visszaemlékezésében a frontharcok poklát idézi fel.
"Aki nem volt a fronton, nem tudja elképzelni, milyen érzés napról napra embereket ölni. Ellenfeleid jönnek feléd, lőnek, még nem találtak el, de menekülni nincs idő. Lőni kell őket, ami nem segít, talán a kézigránát megment. Elvesztetted emberi mivoltodat, állati szint alá süllyedtél, mivel azok nem gyilkolják egymást. Sikerült megmenekülnöd, de mi lesz holnap, miért van ez így? Nincs válasz" – írja 2021 februárjában az Egyesült Államokból postázott levelében Bogár Gyula, aki küzdött Budapest ostrománál és 1956-ban is. Más mércével méri az orosz fogságban lévő foglyokat, mint aki a labdát rúgta a stadionban, vagy aki a parlamentben politizál.
Tűzkeresztség Csepelen
Jött a rata, a ruszki repülő. A széles utcában a házak között szaladsz, ha tudsz, a kapuk zárva. Biztosan meglátott, mert lőtt. Szikrázott az aszfalt a közelemben, beestem a kapualjba. Nehéz volt felkelni, de a közelben robbantak a gránátok, a tetőkről röpködtek a cserepek, dörgött az ég. Teljesítettem állampolgári kötelességemet. Isten segedelmével megmenekültem a földi pokolból, mert Budapest ostroma rosszabb volt, mint a pokol.
Budapest valódi ostromát nem lehet leírni. A városok között, ahol harcok voltak, Budapesten halt meg a legtöbb szovjet katona. Magam sem tudom elképzelni, hogyan menekültem meg. Azt, hogy katonának jelentkeztem, csak nagynéném tudta, akinél akkor laktam. Később a sorozottakat is büntették, az önkénteseket duplán. Így elkerültem a börtönt, a munkatábort.
János bátyám is önként jelentkezett repülősnek, 1943-ban vitték ki a frontra. Tábori lapokon értekeztünk, de csak annyit, hogy jól vagyunk. Nem tudtam soha, hogy ő hol van. 1944. december 2-án vittek a frontra ponyvázott teherautóval, hátul nyitva. Én baloldalon, az utolsó helyen ültem. A Keletinél lassult a forgalom, szembe hasonló teherautóval katonák jöttek. Felismertem bátyámat, kiáltok: „János!" Ő visszakiált: „Gyula, hova mentek?" „A frontra" – kiáltom, de máris eltávolodott a teherautó. Több mint hat hónapig nem tudtunk egymásról. Szerencsére ő is elszökött a ruszkiktól. Hihetetlen találkozás volt. Ha mindketten nem a hátsó ülésen ülünk, s nem nézünk ugyanabba az irányba, elkerültük volna egymást.
Én az első rohamzászlóaljhoz kerültem, amelyet főleg a ruszki áttöréseknél vetettek be. A tűzkeresztséget Csepelen éltem át, ahol [Szálasi-]röppentyűt és lidércet használtunk, amely meglepte a ruszkikat, és egy hétig csendben maradtak. Majd a fiatalokat Németországba rendelték az új fegyverek kiképzésére. Szőnynél kaptunk légitámadást, gyalog vonultunk Észak-Komáromba.
Ahol megváltás volt a halál
Megtudtuk, hogy az oroszok be akarják keríteni Budapestet. A vezetőség nyílt parancsot adott minden szakasznak, hogy leállíthassunk mindent, ami Pest felé tart. Dorognál két tűz között szerencsésen áthaladtunk a teherkocsival, karácsony hajnalán a Lánchídhoz értünk. Onnan gyalog a Rákóczi útra mentem, ahol nagynéném meglepődve és örömmel fogadott. A fáradtságtól hamar elaludtam. Másnap a Krisztina körúton a magyar I. hadtestparancsnokságon jelentkeztem: beosztottak egy századba, amely Rákosszentmihálytól a Városliget, Keleti, Népszínház utca, Sándor utca irányban, házról házra próbálta visszatartani az oroszokat. A Városliget után a lőszer és az élelem fogytán volt. Élelmet sokszor a civilektől kaptunk, a lőszert halott bajtársainktól vettük el, cserélgetve a fegyvert, amelyikhez több lövedék volt.
Leírhatatlan, amit a Nagykörútig tartó visszavonulás alatt éltem át. Sem éjjel, sem nappal nem volt egy csendes óra. Az oroszok éjjel jöttek bombázni a Sztálin-gyertyák fényénél. Közben dörögtek az ágyúk, ropogtak a fegyverek.
Tudtuk, láttuk, hogy a ruszkik agyonlövik, aki megadja magát. Aki súlyosan megsebesült, ha tudta, agyonlőtte magát, vagy kérte bajtársát, hogy végezzen vele. Irigyeltem azt, akit úgy ért a lövedék vagy a szilánk, hogy rögtön meghalt.
Szerencsés megmenekülés az oroszoktól
1945. január 12-én át kellett Budára vonulni, de a befagyott Duna jegét a Lánchídnál lőtték a ruszkik, feltörték a jeget. Az Erzsébet téren gyülekeztünk. Másnap éjjel újra próbálkozás volt az Erzsébet hídnál. A Rákóczi út 17-ben laktam, engedélyt kaptam eltávozásra este nyolc óráig. Nagy volt az öröm nagynénémmel találkozni, aki ellátott élelemmel, de én a kimerültségtől szinte állva elaludtam.
A rendelet szerint 1945. február 25-ig minden házban be kellett jelenteni, aki katona volt. Szilasi István házfelelősként azt mondta, ha elmegyek, nem jelent be. Négy napig gyalogoltam, főleg éjjel, Gyöngyösig. Az úton a szovjetek elfogták a katonaszökevényeket. Miskolcig tehervonat tetején utaztam, egy civilbe öltözött orosz katona el akarta venni a hátizsákomat, szerencsémre a dulakodásban ő esett le a vonatról. Még 38 km-re voltam az otthontól: hóban, földeken vánszorogtam két botra támaszkodva. Végül feljutottam egy szekérre. Késő délután értem haza: nagy öröm és sírás volt a találkozás, vagy hét hónapja nem tudtunk egymásról. Az otthoniak hallottak Budapest ostromáról, de nem tudták, hogy katona voltam. A kimerültség miatt az alvást próbáltam bepótolni.
Rokonok, szomszédok várták az ébredésemet, és elmesélték, hogyan menekültek meg a ruszkiktól. Az is elmondták, ki a pártelnök, a párttitkár. A hazaérkezett katonákat összeszedték, másokról nem hallottak. Jó, hogy ezt megtudtam: azt mondtam, tűzoltószolgálatra voltam beosztva, de bombáztak, és nem volt mivel tüzet oltani, az óvóhelyen töltöttük az időt. Pár hónap múlva visszamentem a munkahelyemre, ahol azt mondtam, vidéken, a szüleimnél voltam.
Tudom, feltevődik a kérdés, a vádaskodás: miért kellett Budapestet feláldozni? Azok, akik szenvedtek miatta, nem tudják megmondani. Minden normális ember tudta, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus nem tűrheti egymást. A németek sem hitték, hogy a kapitalisták megmentik a kommunistákat. Minden hívő ember bízott Istenben, hogy nem fogja megengedni az istentelen kommunizmus elterjedését a világon. A németek előbbre álltak az atombomba gyártásával az Egyesült Államoknál. Ha nem bombázzák le a telepüket ’44 nyarán, kész az atombomba.
Időnyerés miatt volt tehát az ellenállás.
A magyar kormány tudta, hogy mi a kommunizmus, s attól akarta megvédeni a népet.
Aki ismerte a kommunizmus borzalmait, az hajlandó volt az életét feláldozni, hogy megszabaduljon tőle.
Én az apámtól ismertem meg. Sajnos sokan voltak, akik eladták a testüket, lelküket, becsületüket a kommunizmusnak. Azokkal nem fog időt tölteni Szent Péter.
Bogár Gyula
Az Abaúj megyei Selyeben született 1927. január 4-én. 13 éves korában Budapestre került továbbtanulni. Leventeként katonai kiképzést kapott. 1944 júniusában önként jelentkezett katonai szolgálatra. Budapest ostroma után többször elfogták a szovjetek, de mindannyiszor megszökött. Öt esztendeig az Ipartervben dolgozott, Magyarországon sohasem volt párttag. "1956-ban megpróbáltuk megszüntetni a népet elnyomó kommunista és szovjeturalmat, szabadságot, függetlenséget kivívni. Nem bosszúból fogtunk fegyvert, hanem kötelességből. Szomorú, hogy a sok küzdelem és véráldozat nem hozta el a magyar nép szabadságát és jobb jövőjét" – fogalmaz. Az 1956-os forradalom után az Egyesült Államokba emigrált, Los Angelesben megtervezte a világ legmagasabb magyar szabadságharcos emlékművét. Jelenleg Hawaii-on él.
Kelemen Miklós – Erdélyi Napló
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
