Íme az ember. A kapualjban, félig lebénulva, szélütés után, télvíz idején. Valahol a saját, személyes purgatóriuma bejárata előtt – valójában a kukák közelében, a hideg, nedves betonon, a saját ürüléke nehéz szagában. Otthon, mert nincs más otthona.
A mentők tették ki ide, miután ellátták – a helyére, mert ez a helye, az ő, személyes talpalatnyi hideg betonja, melybe szinte már beszivárgott, mely felitta a lelkét, mint a por.
Ez a történet nem valami érzékeny húrokat pengető, könnyfakasztó, moralizáló mese, hanem a hétköznapi valóságunk. A komáromi hajléktalant, aki nemrégiben szélütést kapott, valóban kétszer is kórházba vitték, miután a közelben lakók észrevették, hogy rosszul van, eszméletlen. És tényleg kétszer „hazahozták”, nem a melegedőbe – mondván, a törvény betűjének eleget tettek.
Ezen a ponton az ember elgondolkodik: valóban itt tartunk? Hiszen a Facebookon nagyot mennek azok a tartalmak, amelyek szolidaritásra szólítják fel az embereket, lájkok tízezrei, megosztások ezrei repülnek, szállnak a magosba. Valaki befogadja a kidobott cicákat, összegyűlik a pénz a beteg kisfiú gyógyszerére, egy szegény család leégett házára. Mert vannak még jó emberek. S végső soron ezt a komáromi hajléktalant is melegedőbe vitték végül olyan emberek, akiknek számít az emberség.
De mégis itt tartunk. Mindezek ellenére is. Mert a sikertörténetek nem mindennaposak: az azonban, ami elesettek ezreivel történik nap mint nap, bizony mindennapos, és csak a töredéke jut el hozzánk.
És az embertelenség csak mélyülni fog. Hiszen az elmúlt években válságból válságba léptünk, és ahelyett, hogy kezelnénk, inkább arcot igyekszünk adni neki, áttolva ezeknek a válságoknak a felelősségét valamiféle bűnbakra, aki ellen aztán harcolni lehet, meg gyűlölködni. Képesek vagyunk ugyanazt az ellenségképet akár többször is lenyelni – legyen az Soros, Matovič, a gyíkemberek, a zsidók, a melegek, a hajléktalanok, a romák, és még sorolhatnánk.
Csakhogy ezt a komáromi hajléktalant nem Soros, Matovič, a gyíkemberek, a zsidók, a melegek, a hajléktalanok, a romák és a többiek tették ki, vissza a helyére, a kapualjba. Az, hogy a felbecsülhetetlen emberi élet és méltóság fokozatosan válik előbb pénzben mérhetővé, aztán válságról válságra egyre kevesebbet érővé, nem az ő hibájuk. A koronavírus-járvány miatt kialakult téboly elértékteleníti azoknak az életét is, akik most a meleg szobában ülnek. Idősét, fiatalét, gyerekét egyaránt. És ahhoz, hogy idáig ne jussunk el, nem odafentről kell valamiféle megváltást várnunk.
Az a társadalmi elidegenedés, ami most mélyül el, meg fogja határozni a további sorsunkat, akár tetszik, akár nem. Láthattuk ezt Európa közepén nem is olyan régen, a huszadik század világháborúiban, a kilencvenes évek háborúiban, és ma is, a most dúló háborúkban. Láthattuk, láthatjuk, hogyan bújik el az emberség a törvény betűje, a parancsszó, a mondvacsinált társadalmi normák, a közöny háta mögött, és válik az ember vadállattá.
Hogy ez moralizálásnak hat? Lehet. De önmagunk elől nem menekülhetünk el, s végső soron azzá válunk, amivé tesszük magunkat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
