A napjainkban Kijevben, Ukrajnában zajló, és egyre eldurvuló forradalomról a legtöbb embernek megvan a pártállásától függő véleménye. Mielőtt azonban nekiállnánk önfeledten szurkolni EU-ellenesként, rendpártiként, Putyinbarátként a kormányerőknek, és szegény felgyújtott rohamrendőröknek; vagy éppen a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség helyett napjainkban futó aktuális lózungokkal, a Demokrácia-Függetlenség duójával bevadított, bátor tüntetők mellé helyeznénk szimpátiánkat, azelőtt nem árt pár mondatban rávilágítani egynémely, kevéssé ismert infóra.
Hiszen, a történet ezúttal sem, ahogy általában sosem csupán fekete és fehér.
Demokrácia és nagypolitika
Ukrajnában a legfelső döntéshozó rendszer eléggé kétpólusú, és viszonylag kiegyenlített. Javarészt a kommunista párt utódpártjának tagjaiból álló, szinte kirobbanthatatlan képviselők ülnek a törvényhozásban, míg az elnöki poszt (pl. a magyarhoz képest is) meglehetősen erős és szuverén. Ukrajna korrupcióból az élet legtöbb területén sem szorul importra, de a politika különösen fertőzött területnek számít. A parlament tagjainak követhetetlen botrányai miatt az ukránok többsége számára az elnök személye a hangsúlyos, tőle várják el inkább a feddhetetlenséget. Ám az elmúlt évtizedben ebben is csalódniuk kellett.
A Narancsos Forradalom az egész, demokratikus választási rendszer csődje miatt bukott ki 2004-ben. A „forradalom” nehézkesen kiharcolt eredményei sem hoztak a többségnek teljes megnyugvást. Juscsenko rejtélyes megmérgezését egyre többen tartják politikai önbetörésnek; és az sem volt túl népszerű, ahogyan egykori harcostársa, Timosenko ellen a hajdani szovjet módszereket idéző koncepciós perbe kezdett az új elnök.
Ezek fényében érthető, hogy az ukránok 23 évnyi demokrácia után már nem szívesen bíbelődnek aláírásgyűjtéssel, népszavazással, és egyéb, enyhébb polgári engedetlenségi formákkal. Hanem az utcára vonulnak.
Oroszország
Ukrajna Magyarországhoz hasonlóan egyfajta kompország. A kétarcúság nemzetiségileg, és területileg is jól lemérhető. Az ország északnyugati fele nemzetiségileg túlnyomóan ukrán, ideológiailag nyugatbarát. A tehetősebb, sűrűbben lakott délkeleti régióban nagyszámú orosz él, ennél fogva jellemzően oroszbarátok. Ukrajna viszonya Oroszországgal sosem volt felhőtlen.
A Szovjetunió kialakulásának idején Ukrajna a szovjetellenes, „úri-kulák-papi-nemzeti” fehér oldal támogatóihoz tartozott. Ennek a későbbiekben többször is, folyamatosan itták a levét. Kevéssé közismert népirtás a Holodomor, aminek ugyan a neve jól kezdődik, de a szünet nélkül gyászolt nagytestvérével ellentétben, ahol 6 millió áldozatról illik beszélni, itt csupán 10 millióan haltak meg két év leforgása alatt. Sztálin és rezsimjének tervezett „ukrántalanítása” volt ez, melynek során a begyűjtésekkel, és a beszolgáltatni vonakodók megtörésével erre a mezőgazdasági aranyvidékre addig sosem látott mértékű éhínséget hoztak. A régió a későbbi évtizedekben is mindig is peremvidékként volt kezelve, beruházások, fejlesztések alig jutottak el idáig.
Nem csoda, hát, hogy az ukrán nemzettudat egyik sarokköve a russzofóbia. Így aztán a határ, ami a jószomszédi viszony, és gazdaságélénkítő beruházások, illetve a gyarmati sorba taszítás, és kulturális befolyásnövelés között van, olyan vékony, hogy szinte nem is látszik, és nagyon könnyen megsérthető.
Például azzal, ha az ország vezetése nyilvánvaló orosz nyomásra pause gombot nyom az amúgy sem szuperszonikus sebességgel haladó euroatlanti integrációban.
Európa, EU
Az átlag ukrán számára, aki dolgozni, lomizni, prostinak vagy csempésznek állva átjár Európa „boldogabbik felébe”, már Lengyelország, vagy éppen hazánk is az ígéret, a gazdagság földjének számít. Németországról, vagy Franciaországról már nem is beszélve. Ők nyilván nem látják, nem láthatják az Unió árnyoldalait, amit pl. mi már jól ismerünk.
A túloldalról viszont már kisebb a lelkesedés. Ukrajna az EU számára, csak a több tízmilliós piaca, és remek termőföldje miatt lehet érdekes, de az általános politikai és gazdasági helyzet miatt annyira forró ez a pite, hogy biztosan hagynák inkább hűlni egy kicsit. Jelenleg van elég bajuk a szövetség peremén lévő nagyon lassan felzárkózó új, és túl gyorsan leszakadó régi tagjaikkal is.
Gazdaság
A nálunk honos közvélekedéssel ellentétben Ukrajna nem gazdag ország. Tény, hogy Kijev óvárosa szép és rendezett, de egy főváros óvárosa nem mindig ad általános képet az adott országról. Ukrajna a SZU szétesése után ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint minden volt KGST ország. Gyors ütemben erodáló nehézipar, széteső mgtsz-ek, elherdált mezőgazdasági feldolgozóipar.
Miközben az országban közép-afrikai szintű a korrupció, mindenhová beférkőzik a maffia, a politikusok pedig – ahogy rendszerint mindenhol – főként csak lopnak, addig a mindennapjaikat szervesen érintő dolgok, mint az oktatás, az egészségügy, vagy az infrastruktúra konzerválódott a késő-szovjet állapotban. Nagy a munkanélküliség, alacsonyak a bérek, a nagyvárosokban viszont drága a megélhetés.
A 2012-es, lengyelekkel közös futball EB jócskán erőn felüli vállalás volt. A gazdasági válság közepén drága, jól kinéző, és kihasználatlan létesítményeket emeltek országszerte – jellemzően hitelből. Az impulzusszerűen érkező bevételek nem tudták, nem tudják tartósan ellensúlyozni a felvett hitelek terheit.
Irányított forradalom?
Az újkori történelem nem egy példával szolgált arra, amikor egy látszólag alulról indított lázongásról kiderült: igazából külföldi, nagyhatalmi érdekek mozgatták. Elég csak a Taxisblokádra gondolni, vagy a CIA által is beismert esetekre, a teljesség igénye nélkül: ’53 Irán; ’57 Kuba (ez visszafelé sült el); ’70 Líbia; ’73 Chile; 2002 Venezuela (sikertelen puccskísérlet, a Chavez ellen felbérelt tüntetőket a Chavez mellett tüntetők szétverték).
Vajon ez a helyzet most is? A nyugat (EU) és a kelet (Oroszország) nagyhatalmi erőfitogtatásának mellékhadszínterét látjuk Kijevben? Hátulról mozgatják a szálakat? A helyzet további elmérgesedése esetén várható-e nyílt beavatkozás bármely részről (lásd Korea, Vietnam)?
Én ettől nem tartok. Ahogy korábban írtam: az EU-nak nem létkérdés Ukrajna. Már az is szinte lehetetlen kihívás, hogy a szövetségbe valahogy beleerőszakolják Törökországot, nem beszélve a leszakadókról, a kilépni szándékozók egybentartásáról. Amit megtehetnek, és amit meg is tesznek, az a médiában az ukrán felkelők heroizálása, és a kormányerők démonizálása.
Napoleonnak volt egy kissé pajzán mondása, miszerint a katonákat a gyomruk tarja az állásaikban védekezéskor, és a hímtagjuk böködi előre támadáskor. Orosz részről ez annyit tesz, hogy amennyiben Janukovicsékat biztosítják anyagi támogatásukról (némi lojalitásért és gazdasági előnyökért cserébe), akkor egészen a végsőkig kitarthatnak a kormányerők. A felkelések általános dramaturgiája szerint eljön egy pont, amire a lázadóknak már nincs válaszuk. Rohamrendőrökre, gumilövedékekre és vízágyúkra munkavédelmi sisak, gázálarc, házi készítésű pajzs, kockakő és molotov-koktél a reakció. A rendőrök ekkor veszik elő az éleslőszert… Itt tartunk most.
„Hála” a világszerte zajló, fegyvertartást ellehetetlenítő módon szigorú trendeknek, a lázadóknak két eszközük maradt:
– feladni, és hazamenni
– maguk mellé állítani a karhatalmat.
A rendőrök átállásakor azonban még mindig lenne ütőkártya a kormány kezében, a hadsereg.
S, hogy akkor most kinek is szurkoljunk? Könnyű innen, a fotelből a nagybetűs Nyugat és Kelet harcát látni a kijevi barikádokra, és ennek megfelelően popcorn és kóla mellett szurkolni valamelyik oldalnak. Valójában azonban ma Ukrajnában ez elkeseredés forradalma zajlik. Fő mozgatórugói nem a demokrácia , vagy a nyugati civilizáció vívmányai utáni vágyban keresendőek. Sokkal inkább a történelmi sérelmek fűtötte russzofóbiában, és mindenekelőtt a szegénységben, a jövőkép-nélküliségben.
Nem hősköltemény ez, hanem véres horror. Hogy mi lesz a vége, ma szinte lehetetlen megjósolni. Lehet, hogy az oroszok, lehet, hogy a nyugat áll majd fel nyertesen a rulett asztal mellől – az is lehet, hogy elosztják a szajrét. Egy biztos: Ukrajna megint csak veszíthet.
Galambos László
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
