Egy darabka belőlem mindig is otthon maradt, mondja a tíz éve Ausztráliában élő Kormányos Ildikó Csilla író, aki második regényét azzal a céllal írta, hogy lezárhassa a múltat.
1.
Mi a legjobb Ausztráliában?
Nekem a békesség és a nyugalom, az alkotás szabadsága, mert otthon az hiányzott a legjobban. Ezen kívül az, hogy itt minden évszakban nyílnak virágok. Nyilván mindenkinek mást jelent ez az ország, más miatt jött ide, másért hálás, hogy itt lehet. Nekem soha nem volt vágyam az, hogy egyszer Ausztráliában élhessek. Egyszerűen csak így alakult az életem. De ezt egy cseppet sem bánom.
2.
Tíz éve már, hogy a távoli földrészen élsz. Ez sok vagy kevés?
Távol a gyerekeimtől, a szüleimtől és a testvéreimtől nagyon hosszú idő. Ha azt nézem, hogy mit szeretnék még elérni, ahhoz képest meg kevés. Amúgy talán pont így jó, ahogy van. Teszi az ember a dolgát, a lehetőségeihez képest és lassacskán minden kialakul. Én legalábbis így hiszem.
3.
Egy Ausztráliában élő magyar mire fókuszál a mindennapokban? A helyi vagy a magyarországi hírekre, eseményekre, történésekre figyelsz leginkább?
Megmondom őszintén, hogy a hírek, vagyis amit a média közvetít, engem nem érdekel. Sem itteni, sem otthoni. A híreket mindig úgy állítják össze és úgy tálalják, hogy minél több borzalom legyen benne, hogy minél jobban lefoglalja az emberek gondolatait, és ha lehet olyan irányba terelje azt, ami egyáltalán nem biztos, hogy nekik a legjobb. Én, amint azt említettem, a békességet és a nyugalmat szeretem. Persze, tudom, hogy nem csak ebből áll az élet. Mégis, inkább szeretek természettel, művészettel kapcsolatos dolgokra figyelni, mint napról napra lehúzó, negatív dolgokkal szembesülni. Ez a téma érdekel leginkább otthonról és itt is.
4.
A magyar mivoltod miben nyilvánul meg a leginkább odakint? Mi az, amire az ausztrál veled beszélgetve bólint és azt mondja: na igen, látom, hogy te magyar vagy…
Szerintem a magyarokat itt nem az alapján ismerik föl, hogy mit mondanak, hanem az alapján, amit és ahogyan cselekednek. A magyar ember nagyon büszke, ugyanakkor végtelen a teherbírása és soha nem adja föl, ha valami olyasmit vett a fejébe, amit igazán el akar érni. Vannak más büszke népek is, de náluk ez azzal a hozzáállással párosulhat, hogy inkább átengedik a munkát másoknak. Dolgos emberek is akadnak, de lehet, hogy belőlük meg hiányzik a büszkeség, vagy éppen nem eléggé kitartóak. És kitartó emberek is vannak, csak nem mindegy, hogy miben. Ezt a három dolgot együtt én csak a magyar embereknél figyeltem meg. És még valami, a magyarok isteni finomakat tudnak főzni. Ha valaki gulyást eszik, arról biztosan tudják, hogy magyar.
5.
Egy vidéki kisvárosból érkeztél a kontinensre. Milyennek tűnik onnan Magyarország, meg egyáltalán a magyarokat idehaza foglalkoztató dolgok?
Mezőtúrról érkeztem ide, az Alföld közepéről és egyáltalán nem volt könnyű megszoknom a több milliós metropolisz életét. De nem tudok és nem is akarok elszakadni a szülővárosomtól. Facebook-oldalamon több száz ismerősöm nagy része mezőtúri. Én figyelem őket, ők pedig engem. Tudom, hogy mi történik velük, hogy mi nehezíti és mi boldogítja az életüket. Ez a napi szintű virtuális kapcsolat nekem olyan, mintha egy darabka belőlem mindig is otthon maradt volna.
6.
A családon kívül mi hiányzik a legjobban az úgynevezett régi, európai életedből?
Amikor eljöttem otthonról több dologgal is foglalkoztam. Énekeltem, írtam és festettem. Szülővárosomban többször fölléptem énekesként, a Dalvarázs ének-zenei csoporttal. Ők most nagyon hiányoznak. És nagyon hiányzik az is, hogy otthon nem tudtam megmutatni igazán, ami bennem van. Az írásra és a festésre gondolok. Soha nem képeztem magamat egyikben sem, csupán autodidakta módon fejlődtem mindkét területen és valószínűleg ez is megnehezíti a helyzetemet. Most, hogy nem vagyok otthon, mintha jobban figyelnének rám az otthoniak és ez nagyon jólesik. Ez számomra bátorítás, hogy megéri kitartanom a vágyaim mellett. És persze a magyar vérem is arra ösztönöz, hogy soha ne adjam fel.
7.
Megszületett második regényed kézirata. Beleolvashattam, nagyon várom, hogy könyv legyen belőle. Előzetesen mit osztanál róla?
Igen, már egy jó ideje elkészült a kézirat. Most egy jó kiadóra vár. Önéletrajzi ihletésű regénynek szánom, mert nagyon sok valós történet van benne. Viszont egyáltalán nem akartam önéletrajzot írni, ezért megfűszereztem a történetet kitalált személyekkel és eseményekkel. Ez a könyv azzal a céllal született, hogy lezárhassam, ami már elmúlt. A címe is erről árulkodik, „Az ügy lezárva.” Nem jó sokat őrlődni azon, hogy mi miért történt úgy ahogyan. Nem visszafelé, hanem előre kell tekinteni, ha az ember fejlődni akar. Nem negatívumokkal tarkítani az életét, hanem pozitívumokkal, még ha azok csupán aprócska lépésekben valósulnak is meg. Egy írónak talán könnyebb dolga van, mint másnak, mert ő ki tudja írni magából a nehézségeket, ugyanakkor jó esetben az olvasónak is segíthet lezárni az ő saját problémáit. Érdekessége lesz ennek a könyvnek az is, hogy bár nem lesznek benne valós szereplők, de a helyszínek nagyon is valósak. Mint például a szülővárosom, Mezőtúr, ahonnan lassacskán eljutunk majd jelenlegi lakóhelyemre, Melbourne-be is.
+1. Találkoztál-e már az ausztráliai őslakosokkal, az aboriginalokkal? Milyen emberek? Milyen az életük?
Első találkozásom egy félvér aboriginallal egy festmény galériában volt. Ő a didgeridoo (az észak-ausztráliai őslakosok fúvós hangszere – a szerző) használatára próbált megtanítani. Második alkalommal egy aboriginal zenész-énekessel ismerkedhettem meg. Ő nagyon mulatságos figura volt. Gitáron ugyanolyan jól játszott, mint a hagyományos aboriginal népi hangszeren, a didgeridoon. És nagyon jól tudott énekelni különböző népszerű dalokat, például Elvis Presley dalait. Egyik előadásán fehér Elvis ruhában lépett föl. Beszélgettünk és kiderült, hogy őt a „fekete magyarnak” nevezték, mert volt egy magyar barátnője fiatal korában. De az aboriginalok nagy része nem a nagyvárosban él, hanem az ország középső területein. Amikor én eljutottam oda azt tapasztaltam, hogy nem igazán nyitottak az idegenek felé. Megvannak a saját tradícióik és nagyon büszkék arra, hogy ők a legősibb kultúrával rendelkező nép a világon.
Önéletrajz helyett: Mezőtúron születtem és ott is nőttem föl. Nem sikerült abban képeznem magamat, ami a leginkább érdekelt és ez sokáig bántott engem. Most már megbékéltem vele és igyekszem „papírok nélkül” érvényesülni. Negyvenhat éves korom óta élek Melbourne-ben és nagyjából azóta minden évben kiállításokon veszek részt a festményeimmel. Egyik évben díjat is nyertem. Tíz év alatt talán nem nagy eredmény, de én ennek is nagyon örülök. És nagyon büszke vagyok arra is, hogy pár éve kiadhattam első regényemet, ami először angolul, majd magyarul is megjelent. Jelenleg tanulok, önkéntes vagyok egy iskolában és tele van a fejem újabb és újabb megvalósításra váró tervekkel.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
