Az utóbbi évek (évtizedek) eseményei hatására újra elkezdődtek a viták a személyiség szerepéről a modern társadalomban. Egy kollégám szerint felesleges a vita, mert a modern társadalomban a személyiség lehetőségei a minimumra fognak csökkenni. Régen elmúlt az az idő, amikor még hősökre volt szükség, mondta. A „hős” mára elavult fogalom lett.
Megkérdeztem tőle, hogyan jellemezné azt a konkrét személyt, aki Covid-betegségben fuldoklott, légzőkészülékét mégis felajánlotta egy fiatalabb, családos embernek. És légzőkészülék nélkül hamarosan meghalt.
Szóval még a modern társadalomban is kellenek, illetve vannak nagy formátumú személyiségek. És vannak deformált személyiségű emberek is, akiket a sors (pénz, kapcsolat, szerencse stb.) emelt szinte elérhetetlen magasságba.
Itt van például az USA leköszönt elnöke. Saját unokahúga szerint (ismert amerikai pszichológus) zavaros fejű, műveletlen, gátlástalan személyiségű ember, akinek pozíciójából fakadóan majdnem sikerült polgárháborúba taszítani az Egyesült Államokat.
Trump elnök a Fehér Ház előtt gyújtó hangulatú „búcsúbeszédet” tartott, melynek hatására az elégedetlenkedő tömeg vérszomjas csürhévé változott, és megrohamozta az amerikai törvényhozás épületét.
A felheccelt emberek áttörték a törvényhozás épületét védő rendőrkordont, és törni-zúzni kezdtek a Capitoliumban. Elgondolni is szörnyű, hogy mi történt volna, ha négy éven át hűségesen szolgáló alelnöke rábólint a „főnök” javaslatára (parancsára?), és hamisnak nevezi a novemberi választás eredményeit néhány tagállamban.
Azokban a percekben az amerikai demokráciát nem a fékek és az ellensúlyok rendszere védte meg a káosztól, hanem Mike Pence, egy kiegyensúlyozott személyiségű ember, akit négy éven keresztül látni is alig lehetett, ám a kritikus pillanatban megőrizte józanságát. Akkor is hűséges maradt az ország alkotmányához, amikor feljebbvalója ennek megsértésére „biztatta”.
* * *
Eközben az országban dúlt a koronavírus-járvány, és több mint 400 000 amerikai állampolgár életét oltotta ki az új elnök beiktatása, de ez a tény az USA elnökét nem érdekelte. És olyan tompa volt az agya, hogy arra biztatta polgártársait, igyanak mosószereket, azok majd belülről „kitisztítják” a szervezetüket.
De mondhatnék más példákat a személyiség társadalmi hatásáról. A brazil elnök, Bolsonaro továbbra is a vírus jelentéktelenségét bizonygatja, és azoknak a családoknak, akik elvesztették valamelyik hozzátartozójukat, 20 dollárnak megfelelő pénzösszeget adott. Ezzel mintha azt mondta volna, hogy országában húsz dollárt ér egy polgár élete. Eközben mosolygott, mint aki jól végezte dolgát. A „megjutalmazott” feleségek (férjek, szülők) megköszönték az adományt, és ők is megpróbáltak mosolyogni, mert néhányan közülük még sohasem láttak ennyi pénzt.
És sorolhatnám tovább a fura személyiségű vezetők eseteit. Az egyik Messiásnak képzeli magát, akit az úr arra választott ki, hogy megmentse az országot a pusztulástól. A másik szintén a „kiválasztottak” kategóriájába tartozik. Jó eszű, gátlástalan, cinikus. Épp ezért örökös nyerőnek gondolja magát, miközben országa egyre sodródik Kelet irányába.
Szigetországbéli társa is országalapítónak gondolja magát, miközben épp elfogy alóla az egykoron oly híres Brit Birodalom. Aztán van olyan „politikus”, aki saját pénzéből vásárol (alakít) magának pártot. Pártbéli társaival úgy bánik, mint a vállalatigazgató a beosztottjaival. Országából egy olyan, filozófia- és értékmentes céget hoz létre, melynek egyetlen célja az, hogy még több pénzt harácsoljon össze magának.
Az emberben ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy valójában kik is ezek az emberek, akik igazi, demokratikus választások útján kerültek hatalomra, ám tevékenységükkel (tudatosan vagy ösztönösen) épp a demokrácia alapértékeit veszélyeztetik.
* * *
Régi problémáról van szó, hiszen a gondolkodók már 2500 éve ennek a feladványnak a megfejtésén dolgoznak. Platón már Krisztus előtt 500 esztendővel leírja, hogy a zavaros fejű, törtető és műveletlen személyek micsoda károkat tudnak okozni a társadalom életében.
Ő egyébként a társadalom irányítását nem bízná demokratikusan megválasztott emberekre, mert szerinte a demokrácia egyik hátulütője az, hogy bármelyik jó fellépésű akarnokból vezető lehet. Elég, ha az illető jó szónok, és emellett gátlástalan, egocentrikus ember. Platón megírja azt is, hogy miképpen lehetne kiválasztani a legjobb képességű embereket a társadalom vezetésére.
Azt javasolja, hogy a fiatalok (kizárólag a szabad férfiak) 20 éves korukban tegyenek vizsgát atlétikából, filozófiából és zeneművészetből. (Azt írja, hogy a zene a harmonikus személyiség kialakításának leghatékonyabb eszköze.)
Azokból, akik nem jutnak túl ezen a vizsgán, segédhivatalnokok, eladók, kézműiparosok lehetnek. Akik sikerrel vették az akadályt, azok tovább tanulhatnak, és harmincéves korukban egy sokkal szigorúbb vizsga vár rájuk.
Akik kudarcot vallanak ezen a megmérettetésen, azokból katonák, kereskedők, alacsonyabb szintű vezetők lehetnek. Ám a társadalom élére csakis olyan emberek kerülhetnek, akik sikerrel teljesítették a második vizsgát is.
Platón tehát szigorú szelekciót javasol. Szerinte a társadalom vezetését csakis a „gyémánt és arany” típusú emberekre szabad bízni. Tragikus véget ér az a közösség, melyet „vas és réz” emberek vezetnek, fejezi be mondandóját az ókori filozófus.
* * *
A szelekció „intézményét” a demokratikusan működő társadalmak a későbbiekben is elismerték és használták. A fiatal vezetőjelölt éveken át a helyi politikában tevékenykedett, és ha ott bevált, akkor feljebb léphetett ún. megyei vagy kerületi szintre. Ezen a szinten is éveket kellett eltöltenie, és ha itt is sikeresnek bizonyult, akkor végre beléphetett a „nagypolitikába”.
Eközben az emberek megismerték őt. Párttársai sokat megtudtak róla, és tudták, mire számíthatnak, ha kollégájuk bekerül a parlamentbe.
A posztszocialista országokban nem sok lehetőség volt arra, hogy a választók megismerhessék a jelölteket. A szocializmus évei alatt ugyan sok becsületes, tiszta múltú ember tevékenykedett a különféle illegális csoportokban (Charta 77, Solidarność, TIB), de a gond az volt, hogy ezekről az emberekről a polgárok többsége nem is hallott, épp azért, mert titkosan működtek.
Persze voltak kivételek is, hisz Wałęsa, Havel és Rajk László nevét még azok is hallották, akik nem foglalkoztak a politikával. Csehszlovákiában például a kommunista párt vezetői arra „kérték” az értelmiségieket meg a művészeket, hogy ítéljék el a Charta 77 mozgalmat és Václav Havelt. Sok tízezer ember írta alá ezt a „felhívást” anélkül, hogy tudta volna, mi az a Charta 77. A legtöbben ekkor hallották először Havel nevét.
Vladimír Mečiar éppen ennek a helyzetnek „köszönheti” üstökösszerű pályáját. 1989 novemberének végén a VPN központjában megjelent Alexander Dubček és beajánlotta őt. Azt mondta róla, hogy becsületes, jó képességű ügyvéd, akinek Szlovákia még nagy hasznát veszi.
Dubček három évvel később épp ebbe a tévedésébe halt bele. És Csehszlovákia szétesése szintén a Mečiar–Klaus páros munkájának köszönhető. Szlovákia pedig még ma is szenvedi ennek a „jó képességű, becsületes ügyvédnek” a tevékenységét.
* * *
Mit keresnek ezek az emberek a társadalom élén, kérdezzük magunktól egy-egy politikus botrányos megnyilvánulása után. Mit lehetne tenni azokkal a vezetőkkel, akik a demokrácia szabályainak megfelelően kerültek hatalomra? Az extrém lehetőségeken kívül nem sokat. A problémát egyedül az oldhatná meg, ha valamilyen módon sikerülne megakadályozni azt, hogy az ilyen személyiségek a hatalom közelébe kerülhessenek.
Emiatt javasoltam már néhány alkalommal azt, hogy ki kellene próbálni egy olyan szelekciós mechanizmust a politikusok kiválasztásánál, amelyik jelentősen szűkíthetné azok körét, akik kóros személyiségű polgárként akarnak politikusok lenni.
Persze, azt én sem tudom elképzelni, hogy ez a mechanizmus a politikai élet minden szintjén megjelenjen, de aki az országos választáson akar indulni, annak vállalnia kellene egy tesztvizsgálat kellemetlenségeit.
Javaslatomra ismerőseim egyik csoportja a szokásos módon reagált. Gondolkodás nélkül kijelentették, hogy üres spekuláció az egész, és nincs értelme tovább foglalkozni a dologgal.
Voltak olyan barátaim is, akik részletesebben megindokolták elutasító álláspontjukat. Szerintük azért megvalósíthatatlan, mert emberi jogokat sért. És az emberi jogok védelme szent dolog, mondták. Senkit sem lehet rákényszeríteni egy ilyen vizsgálatra.
Ám ha a politikára úgy tekintenénk, mint egy szakmára (a politikus fizetést és nyugdíjat kap, van betegbiztosítása, munkaköri leírása stb.), akkor az emberi jogok megsértése nélkül használhatnánk bizonyos képességvizsgákat.
A rendőrök, pilóták vagy buszsofőrök esetében senki sem tiltakozik az alkalmassági vizsga ellen, hiszen a pilóta, a sofőr emberéletekért felelős, tehát az ilyen posztokra csakis megfelelő ember kerülhet.
Hangsúlyozni szeretném, hogy nem intelligenciavizsgálatra gondolok (bár az IQ sem mellékes), hanem egy szakértői csoport (elsősorban szociológusok, pszichológusok) bevonásával készített átfogó tesztbatériára, amelyből a szakemberek sok mindent ki tudnak olvasni. Az anonimitást természetesen be kell tartani, vagyis a vizsgált személyen kívül más nem szerezhet tudomást a képességvizsgáról. Tehát nem kerülne semmiféle billog az illető homlokára.
Barátaim másik észrevétele az volt, hogy egy ilyen vizsgálattal mintegy „pszichiatrizálnánk” a társadalmat. Ez a felvetés a szakmai kongresszusokon már több ízben elhangzott, de azóta sem alakult ki egyértelmű vélemény ebben a kérdésben. Én sem gondoltam arra, hogy elmegyógyászok minősítsék a társadalmi szereplőket. Azt viszont természetesnek tartom, hogy egy adott jelenség értelmezésénél és pontos megnevezésénél olyan emberek kapjanak szót, akik az adott jelenség elismert kutatói és szakemberei.
A kérdés végleges lezárása előtt leírom három fő ellenvetésemet a bíráló megjegyzésekkel kapcsolatban.
Huszonöt évvel ezelőtt épp mi, a szlovákiai elmegyógyászok voltunk azok, akik Mečiar elmeállapotával kapcsolatban megszólaltunk. Több mint százan írtuk alá azt a nyilatkozatot, amely arról szólt, mit tennénk akkor, ha Vladimír Mečiar a páciensünk lenne. Tehát van precedens a megszólalásra.
Második ellenvetésem az, hogy a nagyvilágban egyre több pszichológus és pszichiáter ír „tanulmányt” ismert politikusokról. Legutóbb éppen Donald Trump unokahúga, egy ismert amerikai pszichológus elemezte nagybátyja személyiségének ismeretlen oldalait. Néhány évvel ezelőtt pedig régi ismerősöm, Jerry Post, ismert amerikai orvos, pszichiáter írt egy nagyszerű könyvet a narcisztikus politikusokról. Post elemzésében konkrét nevek szerepelnek.
Harmadik érvem is egyszerű. Ha a városközpontban egy épületet akarnak lebontani (felépíteni), akkor elsősorban építészmérnökökhöz fordulnak. Ha az országban átfogó gazdasági reformot akarnak bevezetni, akkor a vezetők természetesen a felkészült közgazdászokhoz, pénzügyi szakemberekhez és szociológusokhoz fordulnak.
Akkor viszont miért elfogadhatatlan az, hogy a lélekgyógyászattal foglalkozó szakember véleményt mondjon, ha a politika égboltján megjelenik egy deformált személyiségű, zavaros fejű, műveletlen és gátlástalan ember?
Harari nemrég egy interjúban arról beszélt, hogy nem a mesterséges intelligencia (MI) jelent veszélyt az emberiségre (társadalomra, világra), hanem az, hogy ki kapja kézhez az MI által elvégzett elemzés anyagát. Az igazi veszélyt Harari szerint az jelenti, ha az MI anyaga egy felkészületlen, rosszindulatú és bosszúszomjas vezető asztalán landol.
* * *
Elismerem, hogy különösen érzékeny „területről” van szó. Ám az USA-ban már történt néhány hasonló, ámde félénk kísérlet a kilencvenes évek elején. Az elnökjelöltek a kampány során önként beszámoltak egészségi állapotukról. Volt szó cukorbajról, lúdtalpról és magas vérnyomásról. De a lélek problémáiról egyetlen szó sem hangzott el.
Pedig a nagy társadalmi válságok és háborúk kialakulásánál nem a lúdtalp vagy a hipertenzió játssza a főszerepet. Természetesen azt sem állítom, hogy a Rossz kialakulásában egyedül a Psziché a vétkes.
De az előítéletesség, a gyűlölködés és a bizalmatlanság, valamint a betegesre hizlalt Ego szerepét nem lehet letagadni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
