Eredetileg ezt a címet írtam a jegyzet fölé: Az ország, ahol élünk. De hát miféle ország ez? Hol élünk? Miért éppen itt kell élnünk? Magyarként születhettünk volna Budapesten, Baranyában vagy az Őrség valamelyik kis falujában. Sokan vagyunk így ezzel, állandó fogyatkozásunk közben is vagy félmilliónyian a Csallóköztől Bodrogközig. Akik feje fölött úgy rajzoltak új határt – többek közt azok a franciák, akik miatt most kevés a vakcina az Unióban –, hogy senkit se kérdeztek százegy éve.
Ülök a laptop előtt, és arra gondolok, hogy lassan egy éve börtönben élünk. Tavaly márciustól. Karácsony előtt még azt számolgattam, hogy lényegében egy gyermek megfogamzásától a születésééig tartó ideje. De már azon is rég túl vagyunk.
Az a Vuhan árnyékában fogant gyermek lassan felül, de talán járni fog, mire mi itt felszabadulunk. Mert Szlovákiában állítólag akár az őszi levélhullás hozhatja el a tömeges oltást. Addig tesztelés lesz futószalagon.
Ilyenkor, a baj kellős közepén különösen hajlamos az ember elgondolkodni afölött, miért is kell elnéznie és főleg elviselnie azt a kínlódást, amit ennek az országnak a vezetői művelnek. Pontosabban: helynek.
Bezártságunkat, önkéntes rabságunkat kellő önfegyelemmel ki lehet bírni. Az önmegtartóztatás és a fegyelem, a többiek iránti szolidaritás – hogy ne fertőzzük halálra egymást – végül is intelligencia, emberség kérdése.
És mégis.
Ilyenkor duplán sajog az ember lelke, hogy miért jutott neki olyan ország (hely), olyan vezető réteg, amely csak vegzálni tud, parancsolni, amely szinte a birtokának tart, és legjobb esetben eltűri a másságunkat.
S elnézve az utódállamok helyzetét, még csak irigykedni sem tudunk. Szívesebben élnénk tán Romániában? Ukrajnában?
Itt élünk, Európa közepén, egy Szlovákia nevű helyen, ahová ajándékba adtak minket valakik.
Most éppen van egy miniszterelnökünk, aki eszelősen rohangál, vérig sérteget mindenkit, és valami isteni sugallattól ösztönözve éjjel-nappal az orrunkban akar turkálni.
Tragédiája, hogy ezt már szinte élet-halál harcnak tekinti. Ha egyszer ennek a történetnek vége lesz, drámaíró tollára fog kívánkozni a Matovič-jelenség. (Persze, azért ne gondoljunk róla ilyen sokat, nem hamleti figura ő, hiányzik belőle a tragikus hősök nagysága.)
Aztán ott vannak a többiek körülötte. A mindenki atyja, aki mitológiai hősként nők tucatját ajándékozta meg utódokkal.
Hatalmas szívében mind ott fészkelnek, a sok anya a sok gyerekkel. A történet amúgy triviális: sok pénzen sok embert megvett. Amikor a kórházban a szerencsétlen ápolónőket egzecíroztatták az udvarhölgyei, lehullott a lepel az ő jóságos arcáról is.
A harmadik kártyás, a szolidáris címkéjű párt főnöke vigyorogva elvonul a trópusokra nyaralni, miközben mi, többiek a börtönünkben ülünk, és csak a boltba mehetünk le, ha otthon elfogyott a kenyér.
A negyedik királyfi, aki a Tátra alatt uzsorásként szedte meg magát, le is lépett, mert az új kormányban nem ő lett a prímás. Hja, nem ezt ígérték neki.
Ez a négyes fogat váltotta le azt a társaságot, amelyet kevesen kívánnak vissza. Amely bűnözőkkel kooperált, és sikeresen folytatta az államalapító bokszoló „jogállamát”, és jutott el egészen gyilkosok takargatásáig.
Ehelyett most adva van egy szétesőben lévő, elképzelések és célok nélküli kormány, amely valami fatális véletlen folytán állt össze.
Egy éve még úgy tűnhetett, becsületes emberek álltak össze, akik megpróbálják a lehetetlent: rendet tenni ebben az Augiász-istállóban. Sokat képzeltünk róluk.
Szlovákiában mindennap versenyhelyzet van, állandó választás előtti készültség, és a kormánypártok ahelyett, hogy a dolgukat végeznék, a mutatókat figyelik, ki hol tart éppen. S a mutatók szerint a nép visszavárja a régieket. S mindezt úgy kell látnunk, hogy alig van közünk hozzá.
Most is itt játszadoznak a kis homokozójukban, szűrik az ujjaik közt állandóan kipergő homokot. Amelyről azt hiszik, maga a hatalom.
A hatalom azonban talmi, mulandó jószág, csak annak adja meg magát, aki megérdemli. Egyszerűbben szólva, aki megdolgozik érte, és nem hullik az ölébe csak úgy.
Többek közt ezért fájdalmas elnézni nekünk, akiknek ezeresztendős gyakorlatunk van az országépítésben, hogyan tanulgatják azok, akik a jobbágyaiknak tekintenek bennünket.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/4. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
