Magasra csaptak az indulatok kedd és az Orbán-Putyin találkozó, a magyar-orosz energetikai megállapodás óta. A két vezető a paksi atomerőmű két újabb blokkja építéséről állapodott meg. Az ezzel kapcsolatos ellenérzések három irányban jelentkeztek:
A felhatalmazás hiánya miatt. Egy szerda esti hír lábjegyzete szerint ugyan februárban tárgyalja a megállapodást a parlament, több mint egy napig a közvélemény kész tényként kezelte a kérdést. (Politikai szempontból most is az, a jogi különbség azonban jelentős – de ezt csak szerda este óta tudjuk);Az atomenergiát ellenzők emellett a döntés lényegét és irányát is vitatják;Akik a Közgép elmúlt időszaki közpénzügyi tarolását figyelik, különösen Illés Zoltán 2008-as aggodalma nyomán arra is gondolhatnak, hogy itt a felvett hitel baráti csatornákra történő minél hatékonyabb terelése a cél egy egyszerű atomerőmű közbeiktatásával, mindezt három hónappal a választás előtt.
Többen megjegyezték, hogy érdekes egybeesés, hogy ugyanezen a napon jelentette be szoci vezérkar, hogy négy éves zseniális politikai manőversorozat után sikerült feltenni az i-re a pontot, és összeáll gyakorlatilag ugyanaz a csapat, amelyik 2010-ben is együtt volt, kiegészülve néhány arccal, akik bő éve még megesküdtek, hogy a szocikkal meg pláne Gyurcsánnyal persze nem, de most azért valahogy mégiscsak. Mesterházy szerint az összefogás eredményeképp már a kétharmad is lehetségessé válik (ezzel egyetértünk, csak nem úgy).
De ugorjunk csak vissza a paksi ügyhöz. Egy ilyen kérdésben, a kedd délutáni hírék nyomán a fenti három pont bármelyike önmagában elég lenne egy nyugati államban egy pár tízezres demonstrációra. De nem is kell ilyen messzire menni, maradjunk csak itthon és emlékezzünk 1998-ra, amikor a választás előtt Horn Gyula kormánya próbálta meg felhatalmazás nélkül feladni a hágai perben elért magyar pozíciókat a nagy büdös semmiért a probléma „gyors megoldása” oltárán. Az ellenzéki Fidesz valóban szervezett ellenzéki pártként tömegdemonstrációt szervezett az ügyben, meg is töltöttük a Kossuth teret. Hogy ennek volt-e szerepe a Horn-kormány bukásában, a véleményt mindenkire rábízom.
Az ellenzék alapműködéséhez kellene tartoznia, hogy képes legyen fókuszálnia a kormánnyal szembeni ellenérzéseket. Ha erre sem képes, akkor mégis miért van? Hogy összefogjon? Láthatóan pedig a Mesterházy körüli összefogás nem kívánja megadni ezt a „szolgáltatást” a tiltakozóknak. Ennek oka lehet, hogy ők is egyetértenek a paksi bővítéssel (simán belefér, 2009-ben is eszerint szavaztak), de az is, hogy tudják: a saját, pl. a Műegyetem rakpartok október 23-án mozgósított híveiken kívül olyan nagyon más most nem (most sem) menne ki mellettük tüntetni. A Milla néhány október 23-i vagy március 15-i tömegének érdemi része már biztos nem. Az összefogás lehet sikeresnek tűnő a választási rendszer szempontjából (erre azért térjünk vissza áprilisban), de bizony kérdéses hatásfokú a politikailag bizonytalan, de a kormány egyes intézkedéseit elutasító választók megszólításában, akár annak demonstrálásában, hogy ők nincsenek egyedül.
A kapcsolódó konteót már csak félve, és hangsúlyozott fenntartásokkal merem leírni. Bár jómagam nem gondolom ezt, de a gondolat kétségkívül felmerül, hogy a baloldali „2010 reloaded” bejelentését nem épp azért időzítették keddre, hogy tompítsák a paksi hír élét, megszerezve a hírek fontosságát a várható hatás helyett a várható érdeklődés szerint rangsoroló média fő figyelmét?
Az atomellenesek és a döntés módját ellenzők már csak az LMP-re figyelhetnek. A párt eddig nem igazán tudta áttörni a 300 fős álomhatárt a saját szervezésű tüntetések esetén, de épp ezért az esetleges újabb alacsony létszám már nem negatív hír, hanem semmilyen. Ám csak egyszer kell sikerüljön.
Egyetértesz? Csatlakozz a KARD Facebook-csoportjához és oszd is meg a cikket:
Forrás:kard.blog.hu
Tovább a cikkre »
