N. N. Á. emlékére, aki most lenne 99 éves.
Ha sétált, úgy érezte, a levegő nagy ruhaujjai simítják. Persze nem volt ez mindig gyöngéd simogatás, néha épphogy csak érintette, máskor dörzsölte vagy durván meg is lökte valami. A világ mindig olyan, mintha teregetés után lennénk, s egy viharos szél lefújta volna a vásznakat a szárítókötélről. Még most is, ebben a fagyos időben – pedig ki tereget ilyenkor a szabadba? Ahogy meglódul a szél, felkavarja a deres, zúzmarás fehérneműt, minden csupa apró darab, minden fehér, csupa csipkedísz mindegyiken. A fákon mintha fennakadt volna egy-egy zokni, a rávetülő fényben mind más-más színű, s ha visszanézünk, már nincs is ott semmi, csupasz minden ág, mint az üresen maradt szárítókötél, mellyel egy darabig még nem lesz érdemes törődni. Már a ruhacsipeszek is bent vannak egy kosárkában, a szekrény mélyén, ahol a színeket is magába nyelte a sötét.
Egy inget úgy rántott magával a vihar, hogy közben be is lakta üres tereit. Lehelet áradt belőle, lendületet kapott, már nem sodródott, már nem passzív tárgy volt csupán, hanem haladt, száguldott, rohant, magával sodort másokat is. Néha, egy-egy szögből nézve, egészen emberinek tűnt. De ha nem fújt bele a szél mindkét ruhaujjba, csonka lett, egy sebesült, amputált kezű katona. Á. emlékeiben sok ilyen sebesült katona élt, belelátta őket bármelyik tárgyba. A kezében mindig ott érezte a csákányt, melyet először akkor markolt, ’45 telén, mikor a Múzeum körúton lakott, s a környező házakból kivezényeltek mindenkit, temetni a halottakat.
A föld kemény volt, fagyott, csákánnyal kellett feltörni, vagy az utcákon lévő bombakrátereket használni sírhelyül. A csizmákat le kellett szedni a halottakról, a lótetemekről levágni a húst. Később is minduntalan belekapott, később is minduntalan belelépett ezekbe a halottaktól lopott csizmákba. A tárgyak túlélik az embert, az emlékek az élő társául szegődnek. Az élettelennek látszó tárgyakban megmozdul valami, a halott lovak patája koppan, s kicsire összehúzzák magukat az angyalok, hogy beférjenek az emberek házaiba. Nála a legnagyobb, a leghatalmasabb angyal is elfért, nem ütötte be a szemöldökfába a homlokát. Úgy látta vendégül őket, mint nagymama az unokáit, almával kínálva, batullal, jonatánnal, szabadkozva, hogy kicsit kásás már a húsa, de nem adhat mást, bármennyire szeretné.
Némelyik ház annyira kicsi, mint egy fészek, ahhoz, hogy oda betérjenek, madárrá kell zsugorodniuk. Ott aztán van mit óvni! Az élet olyan törékeny, mint a tojáshéj. S ha a nagy kéz megindul, benyúl minden szobába, minden párna alá, minden fiókba, széttépi az ágyhuzatot, szétszórja a tollpihéket, összezilál minden kéziratot. A pusztításhoz még parittya sem kell, elég egy markolás, egy roppanás. Mint a tojás tartalma, folyékony a velő.
Eltörhet tojáshéj, pohár, csigolya, szakadhat vitorla, reccsenhet árbóc, de a szilárdnak tűnő ház is beomolhat. Bújni kell, ködbe, homályba, falombba, sáros nád közé. Tárgyakat húzni az arcunk elé. Régi uralkodóknak, középkori hősöknek adni az emlékeink. Jó lesz a féltékeny Márk király, jó lesz a gyertyaként izzó Izolda, jó lesz a napimádó Ekhnáton fáraó. Nem szerepek ők: beszélni tanítanak, kimondani a nehezen mondhatót. Izolda szobájába beszállt egy veréb, zavart volt, összevissza röpködött, nekiütődött a falnak. Nem is hallatszott a koppanás, olyan hangtalan volt a pusztulása, mint mikor a gyűszű a selyemhez ér. Izolda félretette a kézimunkát, nem bírt fákat és madarakat hímezni tovább.
Trisztán arca csupa sár. A mocsárba bújt el, a nád közé, felsértette a bőrét. Minden nádszál hajlott, gyönge volt, mégis olyannak tűnt, mint a dárda. A gyékény bugája is lehet fegyver, levelei befedik a kunyhó tetejét. A gyapjával kitömhetők a matracok és a párnák, mégsem lehet rajtuk megpihenni. A parti kalyiba szétázik, Trisztán ruhája csuromvíz, nincs maradása. Nyugtalansága átnő hozzánk a középkorból, a nádas átterjed a mi tavainkba. A sarat mi töröljük le az arcáról, ruháját mi próbáljuk megszárogatni.
Ekhnáton, az istent gyártó király is lelép a trónusáról. Sátrak és lampionok, fényreklámok között járkál, elindul az éjszakai városba, tankokat lát, megretten a forradalom zajától. A két íróházaspárral együtt ő is átveti magát egy mellvéden, együtt gurul le velük a töltésen, egymásra gördülnek a testek. Lehúzza őket a vízpart, az iszap és a nád. Aztán egyik test fölkel a másik mellől, vagy még inkább: fölkel az egyik testből a másik. Az egymásra gurult testek helyét az egymást kiegészítő emlékek veszik át.
Minden vihar, melyet később megélt, újra lejátszotta a tankok vonulását, vagy azt a régebbi ostromot. A villámok a távoli hadmozdulatokat sejtették, a faágak csattanása a fegyverek dördülését, a szárítókötélről elszállt lepedő a tömegsírok piszkos vásznait. A ködben is a bizonytalanság érződött, a szorongások mélyén is ez volt. Ő – ahogy egyszer nyilatkozta – nem a megnevezhető érzelmekről írt, szövegeiből nem a megszokottakat, a haragot, a bánatot, az örömöt, a félelmet érezzük áradni felénk, hanem azt, amit mi is átérzünk ugyan, de sose sikerült megneveznünk, azt a torokszorítót, a fojtogatót, azt a korábban kimondhatatlant, amitől, hogy így leírva látjuk, már nem is rettegünk annyira.
A szorongó valami szilárdat keres, valami legyökerezettet. Egy magasba törő, vaskos törzsű fát. A fa lombjai közt fészkek, madarak – de vigyázz, egy-egy ágba nem érdemes erősen kapaszkodni! Nem biztos, hogy megbír majd tartani. Reccsen és letörik majd, mint egy vékony, száraz gally. A fák mellett mégsem mehetsz el szótlanul. A fasort nem húzhatod félre, mint a függönyt, nem láthatsz rajta át, de a sejtésed nem csal meg sosem. Tudnod kell, mi van a fák mögött. Érezned kell az erdő mögött a folyót. Nemcsak a látvány tudható, hanem a hang, az érintés, az illatok is. S minden megsejthető, kitapinthatatlan alakzat, az absztrakció négyzetei és háromszögei.
A fa utánad jön a városba is: kihúzza a földből gyökereit, csámpásan végigsöpri a járdát, lombkoronája a boltredőnyöket súrolja. Éjszaka minden megtörténhet: ne lepődj meg, ha utolér egy tölgyfa. Olyan lesz, mint egy nő, mint egy idomtalan sellő, nagy, bozontos hajjal, mely az arcát is takarja. Csak egy pillanatra mutatja majd meg magát. Akkor ne fordulj el, nézz mélyen a szemébe! Akkor nem maradsz le semmiről, akkor megérted, megfejted majd az üzenetét. Akkor meglátod majd a hajkoronában a fészkeket, a madarakat, a rejtett biztonságot, a fában rejlő erdőt. Azután nem kell majd bánnod, hogy megfordul és otthagy, hogy a gyenge lámpafényben alig látod majd, hogy távolodik. Gyökerei visszaillenek majd a vájatokba, utat találnak majd, ahogy a kéz a ruhaujjba. A fa visszaáll a helyére, a gyökér visszaforr a gödörbe, a bombakrátert, a tömegsírt betemetik. A vihar elül, a faágakon fennakadnak az elszállt ruhák, úgy csüngnek le a vásznak, mint fáradt, alvó madarak tolldíszei. Vagy mint az emberi léptékre zsugorodott, hozzánk idomuló angyalok szárnyai.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
