Németországban és Hollandiában biztosan, Olaszországban esetleg már a közeli hetekben várható parlamenti választás, míg Franciaországban a tavalyról elhalasztott helyhatósági voksolás az esedékes idén.
Mióta a politikai döntéshozás aránya radikálisan megugrott az Európai Unió életében, a korábban kizárólag belpolitikai ügynek tekintett tagállami parlamenti választás is bírhat uniós téttel vagy következményekkel, különösen, ha az unió egyik befolyásos országáról van szó.
Az idei év ebből a szempontból szinte valamennyi „EU-alapító” országban fontos voksolást ígér. Az olaszok esetében ugyan még nem biztos ennek kiírása, a franciák meg egyelőre csak helyhatósági választásra készülnek, ami viszont hosszú idő óta az első tesztje lesz a Macron-féle „Köztársaság lendületben” párt (La Républiue En Marhce – LREM) megítéltségének, és ezt egy évvel a 2022-es elnökválasztás előtt tartják.
Az elmúlt években alig akadt olyan kiélezett uniós döntéshelyzet, amelyben a fenti országok álláspontja ne számított volna fontos tényezőnek,
esetleg eleve az adott ország fellépése jelölt ki irányt valamely vitához vagy kompromisszumkereséshez.
Németország megfellebbezhetetlen gazdasági-politikai vezetőhelyzeténél fogva, Franciaország az örök „lokomotív-partnerkent”, megfejelve Emmanuel Macron hangsúlyozottan liberális és EU-integráció párti megközelítésével, Hollandia pedig a közöspiaci alapító hatok egyikeként, valamint a britek helyébe lépő intézményellenességével és a nettó befizetések visszafogásával vált megkerülhetetlen szereplőjévé a közösségi politikai alkuknak.
Rutte esélyei
Nem mellesleg a holland miniszterelnök, Mark Rutte – Angela Merkel és (néhány hónap különbséggel) Orbán Viktor után – az egyik leghosszabb ideje hivatalban lévő kormányfő az uniós színpadon, aki magyar szempontból ugyancsak nem mellékes módon visszatérően kész közvetlenül is megkérdőjelezni a magyar kormány jogállamisági ágendáját. Rutte amúgy az eddigi felmérések szerint nem áll rosszul a március 15-17-én esedékes választás előtt, alkalmasint 3-4 képviselővel többet is küldhet a parlamentbe, mint legutóbb. Ezzel többsége ugyan még mindig nem lesz, de a jelenlegi három helyett talán két koalíciós partnerrel is jó eséllyel kormányon tud majd maradni – időrendben egymás után negyedszer is.
Sürgető határidők
Olaszország most már sok éve az EU belső piacának, de különösen az eurózónának sokak által aggódva figyelt „lappangó beteg embere”, amelyik ugyan eddig nem deklarált nyíltan válságot – mint a 2010-es évek elején a görögök, vagy portugálok –, de amelynek makrogazdasági mutatói többnyire ijesztően rosszak (mint a 135 százalékos államadósság), miközben mindenki tudja, hogy az EU harmadik legnagyobb gazdaságaként egy esetleges adósságválságból lehetetlen volna veszteségeit kivásárolni. Azaz
léte és működése mindenki más számára is meghatározó kockázati tényezőnek számít.
Giuseppe Conte jelenlegi kormánya eddig általában azért hatott megnyugtatóan a tagországok többsége számára, mert középutas, EU-párti politikájával és a belpolitikai folyamatok eddigi kontrolljával egyfajta stabilitást képviselt a partnerek felé. Most azonban a koalíció megroggyanni látszik, miután a korábbi miniszterelnök, Matteo Renzi nevével fémjelzett Demokratikus Centrum bizonyos követelések teljesítésétől tette függővé további támogatását, és ultimátumához csütörtökig adott határidőt. Ha ezután kihátrálnak Conte mögül, akkor papíron a maradék koalíció elveszíti parlamenti többségét, ami további eredménytelen koalícióalakítási kísérletek után akár új választások kiírására is kényszerítheti Sergio Mattarela államfőt.
Itt mondjuk adott egy határidő is: Mattarela elnöki mandátuma augusztus 3-án az utolsó félévébe lép, és az olasz alkotmány értelmében az államfő az utolsó hat hónapban már nem rendelkezhet kormányalakításról és választás kiírásáról. A mostani Renzi-Conte párbajnak tehát addigra mindenképpen valamilyen irányban el kell dőlnie.
Mi lesz Merkel után?
Érdekes – és nem keveseket aggasztó – módon
a képletben legfontosabb tényezőnek számító szeptember 26-i német választás kimenetele látszik pillanatnyilag a legbizonytalanabbnak.
Kezdve mindjárt ott, hogy a jelenlegi berlini nagykoalíció nagyobbik komponense, az Angela Merkel személyében 2005 óta folyamatosan kancellárt is adó CDU-CSU pártszövetség mindmáig nem tudott lehetséges utódot jelölni a negyedik kancellársága után deklaráltan visszavonulni akaró Merkel helyére. (A kisebbik koalíciós partner, az SPD már Olaf Scholz jelenlegi pénzügyminiszter személyében megnevezte a maga kancellárjelöltjét.)
Jelenleg három kereszténydemokrata (ön)jelöltről lehet tudni: Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália tartomány miniszterelnöke, Norbert Röttgen, a Bundestag külügyi bizottságának elnöke, és Friderich Merz, akinek jelenleg nincs állami megbizatása, viszont nagy újításokra készülne egy Merkel utáni kereszténydemokrata pártban. A kép teljességéhez tartozik, hogy a bizonytalanság elvben nem sokáig marad most fenn, lévén a CDU január 15-16-ra ígérte jelöltjének megválasztását.
Ami a francia helyhatósági választást illeti, ennek első fordulóját tulajdonképpen tavaly már megtartották, de aztán a járvány miatt az egészet le kellett fújni, és a voksolást idénre halasztották. Hivatalosan bejelentett időpont még nincs, megfigyelők júniusra számítanak.
A zöldpártok és a szélsőjobb is meglepetést okozhat
Szakértők egyúttal megjegyzik, hogy a várható győztesek figyelésén túl nem árt szemmel tartani a szélsőjobboldal szereplését sem, lévén ez is fontos indikátor az európai politikai közhangulat szondázásához. Hollandiában például Rutte pártja (VVD – Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért) után jó eséllyel Geert Wilders nyíltan idegengyűlölő szélsőjobboldali Szabadságpártja adhatja a második legerősebb frakciót a majdani új holland parlamentben. (Ruttéékat jelenleg 37 várható helyre jósolják holland felmérések, míg Wildersék 24 képviselővel lehetnek majd jelen.)
De hasonló a tét Franciaországban Le Penék, míg Németországban az AfD miatt.
Ezzel párhuzamosan
érdemes figyelni a zöldeket is, akik megfigyelők szerint különösen Franciaországban és Németországban komoly meglepetéseket okozhatnak még.
Vonzerejük többnyire, hogy kormányzati tevékenységgel sehol sem kompromittálódtak még – leszámítva egy húsz évvel ezelőtti pár éves németországi koalíciós szereplést –, viszont nem is a mindent tagadó szélsőség talajáról kínálnak alternatívát az országok többségében lejáratódott eddigi középpártokhoz képest. Sokatmondó, hogy közvélemény-kutatások szerint Németországban a Zöld párt jelenleg a második helyen áll, megelőzve a nagykoalícióban tag szociáldemokratákat is.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
