„EB- és EP-aplikáció” avagy magyar történeti párhuzam: 1850-1860 és 2010-2020
Az Európai Unióban – főként az Európai Bizottság legmagasabb rangú zsarolható tisztségviselői és az Európai Parlament legkorruptabb képviselői – mostanság nagyon idegesek lesznek, ha azt hallják Kelet-Közép-Európa valamelyik tájáról, hogy az EU úgy működik, mint valamikor a szovjet diktatúra.
Pedig indokolatlanul idegesek, mert sajnos ez a kellemetlen igazság. Legalábbis ezt bizonyítják az elmúlt hetek, hónapok, évek európai politikájának lényegi elemei, intézkedései. Én azonban még mélyebbre, még messzebbre megyek a történelemben, mégpedig Ferenc József császár egykori belügyminiszterének, Alexander Bachnak abszolutista korszakába, és párhuzamot vonok a mai EU-diktatúrával. Nézzük a történeti tényeket!
A legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István, Döblingben, 1857-ben, megírta Önismeret című nagyhatású művét, majd 1858-ban az Ein Blick című nemzetközi hatású könyvét. A vitaalkalmat akkor maga a hatalom kínálta az Alexander Bach abszolutista belügyminiszter kezdeményezésére keletkezett röpirat (Visszapillantás) megjelentetésével, amiben Bach egyik tisztviselőjével, Bernhard Meyerrel azt íratta meg, hogy a magyarság egy ázsiai horda, ami fejlődésképtelen, alkalmazkodni képtelen, nem való sem az Osztrák Magyar Monarchiába, sem pedig a civilizációba.
A röpiratban Bach többször is javasolja Ferenc József császárnak, hogy:
„…a magyaroknak erkölcsi részét is meg kell törni, kivált a külföld számára…”,
ami a következő latin közmondás: „Rágalmazz bátran, mindig lesz belőle pletyka” alkalmazásával sikerülhet, vagyis nem kell egyebet állítani, mint
„az 1848 előtti magyar viszonyokat a nevetség színpadára állítani, a mostani viszonyokat ellenben felhőbe emelni.”
Erre Széchenyi az Ein Blick című művében reagált, amiben könyörtelen őszinteséggel rántotta le a leplet Ferenc Józsefről és Bach belügyminiszterről, és megvédte a magyarság erkölcsi és szellemi, illetve történeti értékeit. (Nem csoda tehát, ha 1860. április 8-án politikai gyilkosság áldozata lett Széchenyi.)
Ez annál is inkább egyszerű, mert „halott”-ról – mármint az akkori magyar nemzetről – bármit el lehet híresztelni, úgysem válaszolhat. Széchenyi viszont igenis válaszolt, ami Bach belügyminiszter bukását jelentette.
Hasonló történt az elmúlt időszakban az Európai Unióban, pontosabban fogalmazva: az Európai Bizottság és az Európai Parlament magatartását illetően, azzal a különbséggel, hogy Magyarország nem halott ország, hanem független, szuverén jogállam. „Rágalmazz bátran, mindig lesz belőle pletyka” – szólt most is a pénzügyi háttérhatalom parancsa. Rágalmazd Magyarországot, terjeszd, hogy nincs jogállam, nincs demokrácia, nincs sajtószabadság, nem független az igazságszolgáltatási rendszer stb., és a sok Magyarországot nem ismerő emberke elhiszi.
Ezért (is) ragadta magához a politikai kezdeményezést Orbán Viktor miniszterelnök, hogy egyértelműen, határozottan megvédje ezt a szuverenitást, óriási kockázatot (is) vállalva saját személyére nézve. De a csatát megnyerte. Orbán Viktor és kormánya tudatosan készült a politikai cselekvésre, hiszen pontosan tudták, hogy mi következik abból, ha a migránsok befogadását elutasítja. Az a taktikai érzék tehát, amellyel Orbán kiválasztotta a politikai fellépés pillanatát, módját és körülményeit, már egy érett, ravasz és előrelátó politikus magatartását mutatta. Hasonlóan Széchenyihez.
Széchenyi az „Önismeret” című művében, amely később „Nagy Magyar Szatíra” címen jelent meg, lényegében a tükör motívumát és jelenségét fogalmazta meg könyvében. Mi is ez a tükör? A tükör azért töltheti be az egész szerepkört, mert mint többjelentésű ősi szimbólum, egyszerre lehet önismereti tükör és az igazság letéteményese. A nemzet számára készített tükör azt az eszményt mutatja, amelynek elérésre törekedni kell, s amely erősíti a nemzetet.
„…azon nemzetet, melyben erős lélek van, soha és semmi körülállások közt hatalom nemcsak nem nyomhatja el, de óriási előmenetelében nem hátráltathatja, s minden veszély, mely érheti, kirekesztőleg csak tulajdon kebelében… veheti valódi eredetét.”
– írja Széchenyi. Ugyanez a gondolat az Önismeret című művében akkor fogalmazódik meg, amikor a grófban már forr a harag, hogy a lesújtott nemzetet hódoló bohózat játszására akarják kényszeríteni.
„Jaj azon nemzetnek azonban, mely nemzet géniuszát elárulja és meggyilkolja, mert ha ezt cselekszi – és egyedül saját maga képes erre, mert minden külmegtámadás inkább csak edzeni fogja a nemzeti önérzést, megtörni soha…mert ha valami nemzet maga cselekszi ezt, akkor előbb-utóbb, de minden bizonnyal az elaljasodás szurkaiba süllyed és abba eltemeti magát.”
Mennyire igaz ez ma – 160 múltán is – a magyarságra. S mennyire igaz ez ma a magyar nemzeti gondolkodási polgári társadalom és az ellenzék meddő küzdelmére. Ennek a hazaáruló világnak a hamissága úgy lepleződhet le, ha feltárul a kárpit mögötti valóság. Márpedig az elmúlt hetekben, hónapokban feltárult előttünk a brüsszeli kárpit mögötti valóság, a politikai zsarolás valamennyi háttere, és a tükör megmutatta számunkra a könyörtelen igazságot: diktatúra működik az Európai Bizottságban és az Európai Parlamentben. Hiszen nemcsak Magyarországot és Lengyelországot – és latens módon, ami nem került nyilvánosságra még – más országokat, hanem saját tisztviselőiket, Európai Parlamentben dolgozó képviselőiket is zsarolták/zsarolják. Így vagy úgy – különböző eszközökkel, „bólogató Jancsivá” téve őket.
Menjük azonban tovább! A Monarchia felbomlásával egy időben előkészítették a trianoni békediktátum aláírását, a tárgyalásokra Magyarországot meg sem hívták, csak az aláírásra. 1918-ra nagyjából kialakultak az új területi elképzelések. Wilson amerikai elnök béketervét elutasították, Magyarországot egyoldalú döntéssel szétdarabolták, megbüntették az országot. Aláírtak tehát egy olyan békediktátumot a győztes nagyhatalmak, ami végül 1938-39-ben újabb politikai konfliktusokat indítottak el és kirobbantották a második világháborút.
1938-ban – vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk országvezetése alatt – egy négyhatalmú döntés alapján – visszacsatolták Magyarországhoz Erdély és Felvidék egy részét, majd 1945-ben újra elvették tőle. Politikai kabarénak is nevezhetnénk ezt a folyamatot, csak sajnos nincs min nevetni ebben a történetben, hiszen mindez Magyarország és a magyar emberek tragédiáját jelentette.
Horthy Miklós akkor így nyilatkozott:
„Hazáért: e szó fogalmának jegyében álljon csatasorba minden magyar író és költő. A háború fegyverei elhallgattak, szólaljanak meg a múzsák. Lelkesítsenek, acélozzák meg a lelkeket, az elszakított magyar földekre vigyenek reményt és kitartást, a megmaradt magyar földeken élesszék a hazaszeretet tüzét. Az eszmék és gondolatok harca, ha az a legnemesebb érzés, a hazaszeretet szárnyán lendül a magasba, ellenállhatatlan, annak tere végtelen. Eszmének, gondolatnak, hazaszeretetnek nem lehet mesterségesen határt vonni, az minden határon át és mindenekkel szemben diadalmaskodik.”
Ezt az eszmeiséget és ennek az eszmének a politikai cselekvését viszi tovább a jelenlegi magyar kormányfő és képviseli az a nemzetpolitika, ami 2010 óta meghatározza a Kárpát-medencében élő magyarság életét.
1945 után a szovjet tankok árnyékában éltünk abban a kommunista diktatúrában, amelynek vezetői 1953-tól magyarok százezreit vitték munkatáborokba, családok tízezreit csonkították meg. 1956-ban és azt követő megtorlás idején mintegy 20 ezer ember vesztette életét, újabb családokat vertek szét, több száz embert végeztek ki.
1989 után azt hittük, szabadság vár ránk. 2004-ben beléptünk az Európai Unióba, azzal a szándékkal, hogy erősítsük a Szent-István-i keresztény szellemiséget és tovább építsük a keresztény Európát. A belépés szándékáról és rendeltetéséről, a magyarság európai integrációjáról 2000 májusában a következőképpen nyilatkozott egy vele készített interjúmban Orbán Viktor miniszterelnök:
„Az 1989-1990-es politikai átalakulás Magyarországon abból a feltételezésből indult ki, hogy hazánk 1990-ig egy rákényszerített, jellegében, kultúrájában tőlünk idegen tartalmakat hordozó politikai környezet jegyeit viselte. Így a politikai változások szükségszerűen magukkal hozták azt a gondolatot, hogy ha ettől sikerül megszabadulnunk, akkor Magyarország visszatér ahhoz a nemzetközi kulturális, civilizációs közösséghez, amelyhez hagyományai alapján egyébként tartozik. Így tehát kijelenthető, hogy a legfontosabb érv az Unióhoz való csatlakozás tekintetében az volt, hogy Magyarország helyreállítsa a korábbi történelmével való kulturális-civilizációs folytonosságot. Tehát mi nem Európához csatlakozunk, legfeljebb az Európai Unióhoz, hiszen a fejlettebb világhoz való csatlakozásunk igazi történeti, filozófiai hivatkozási alapja az, hogy Magyarország mindig egy kulturális, civilizációs közösséget képezett a nyugat-európai államokkal. Ebből következik, hogy nekünk nem is kell csatlakoznunk Európához, mert Európa részei vagyunk. Mégpedig olyan része, amelyet az orosz megszállás és az ezt jóváhagyó nyugati hatalmak megegyezése kiszakított ebből a természetes közegből.
A második integrációpárti megfontolás az volt, hogy az Európai Unió nem csak egy gazdasági együttműködési keret: az EU több ennél, többek között biztonságpolitikai keret is. Azt a vitát talán itt most mellőzhetjük, hogy az EU-ban helyet foglaló államok képesek-e arra, hogy saját maguk katonai biztonságát garantálják. A lényeg az, hogy az EU mindig kísérletet tesz arra, hogy a maga közösségét ne csak gazdasági, hanem katonapolitikai, biztonsági közösségként is értelmezze. Az általános értelmezés szerint ez rendjén is van, a gyakorlatban viszont ez meg szokott bukni. Erre volt példa a boszniai válság.
A harmadik megfontolás a magyar integráció mellett Magyarország tőkeszegénységében gyökerezett. Magyarországnak elemi szükséglete, hogy minél több külföldi beruházás történjen hazánk területén. Ennek érdekében ki kellett fejezni azon szándékunkat, hogy csatlakozni kívánunk az EU-hoz. Ez a Magyarország körüli esetleges politikai bizonytalanságot eloszlatja – az ország orientációs igénye egyértelmű és főleg Uniós irányú –, így a befektetők stabilan hosszú távra tervezhetnek, mivel előbb-utóbb az Unió részévé válunk és így befektetéseik biztosítottak lesznek.
További igény volt a gyenge lábakon álló magyar gazdaság – állami tulajdonú gazdaságból magántulajdonú gazdasággá – szükséges átalakítása, s a tulajdonviszonyokkal együtt egyfajta gazdasági modernizációt is végre kellett hajtani. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a KGST munkamegosztásában elfoglalt magyar színvonal – tekintve, hogy az egy alacsonyabb színvonalon működést jelentett a gazdaság számára – nem versenyképes Nyugaton. Így az Unióhoz való csatlakozástól a gazdaság magántulajdoni alapra helyezését, technikai értelemben vett modernizálását is reméljük.“
Mindezekből persze néhány dolog meg is valósult és javára vált Magyarországnak, a magyar gazdaságnak. Akkor – tehát 2004-ben – azonban még senki nem gondolt arra, hogy az Európai Uniónak olyan vezetői lesznek, akik a szervezet saját tagállamai ellen fordulnak, veszélyeztetve az Európai Unió jövőjét, költségvetését, megtagadva mindenfajta keresztény értéket, veszélybe sodorva nemzetek sorsát.
Konrad Adenauer, Robert Schuman, Helmut Kohl és a többiek forognak a sírjukban, hiszen egyáltalán nem ilyen európai szövetséget, nem ilyen Európai Uniót alapítottak annak idején és képzeltek el. Csak remélni tudjuk, hogy minél több államvezető átgondolja a jelenlegi siralmas, Európa- és keresztényellenes helyzetet, és Magyarország, Lengyelország határozott és egyértelmű, valamint most már Szlovénia halványan kialakuló álláspontjához csatlakozik. Ennek nincs egészséges politikai alternatívája.
Tarics Péter
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
