Talán nem túlzás kijelenteni, hogy karácsony ünnepe minden évben úgy kell a világnak, mint egy falat kenyér. 2020-ban azonban – legalábbis jelen sorok írójának érzése szerint – ez duplán, vagy akár triplán is igaz lehet. Ebben az évszázadban – először, de vélhetően nem utoljára – olyan társadalmi-gazdasági-politikai változásoknak lehettünk/lehetünk tanúi, amelyekről akár még tavaly ilyenkor (rém)álmodni sem mertünk. Ennek megfelelően Jézus Krisztus születését is teljesen más lelkiállapotban várjuk, mint korábban.
Nem szeretném olyan irányba terelni a gondolataimat, hogy "pár évvel ezelőtt bezzeg minden jobb volt". Kedves olvasóinknak és magamnak is csak hazudnék vele. Hiszen amibe idén csöppentünk, jóval túlmutat egy "Vuhanból kiindult járványon", s számos "eredmény", amelyet az idei év produkált, már évek óta ott szunnyadtak a teljességen átglobalizált világunkban (természetesen ezen a ponton nem a járványra gondolok, volt gond bőven azt leszámítva is). Ebben a bődületes sebességgel változó "új világban", vagy ha úgy tetszik, annak hajnalán mindenki csak keresi a helyét, a jövő sosem volt ennél bizonytalanabb. Jellemző, hogy részben saját magam is tévúton jártam, mikor először értékeltem a koronavírus-járvány hozadékait, ám míg sokan letagadnák azt, ha tévednek, én útkeresésnek fogom fel. Egy olyan útkeresésnek, amelybe talán most mindannyian belecsöppentünk.
A kiüresedett, szürke, folyamatosan atomizálódó és elmagányosodó európai, vagy, ha úgy tetszik, nyugati típusú társadalmaknak a koronavírus maga volt a kegyelemdöfés. Családokat szakított szét, sokan a legközelebbi családtagjaikat sem ölelték, vagy nem ölelhették meg, a magány fojtogató érzése pedig erősebben telepedett rá az emberekre, mint eddig bármikor.
Jézus Krisztus azonban minden évben, december 24-én, szenteste megszületik, a szívünkben pedig a szeretet lángja mellett meggyullad a reményé is, hogy valami csoda folytán fordul egy nagyot a történelem zúgó kereke és kedvezőbb irányba terel minket, ahogy az évenkénti újjászületés áldásával folyamatosan magunk mögött hagyjuk a legsötétebb téli napokat is.
Apropó, tél! Ma délelőtt, amikor kiszaladtam a boltba még egy utolsó rövid vásárlásra, kis túlzással pulóverben is megtehettem volna a rövid utat. Pedig még gyerekkoromból tisztán emlékszem – nem volt olyan régen – a fehér karácsonyokra, a hideg, ám mégis méltóságteljes szentestékre, a hóemberépítésre, hógolyózásra. Érdekes jelenség, de még mintha az időjárás is teljesen kivetkőzne magából (az ünnepi időszakra), ugyanúgy, ahogy a súlyos beteg világunk teszi egész évben.
Azonban ez a három nap most tényleg ne a borúlátásról, hanem a pihenésről, testi-lelki feltöltődésről, a reményről és a szeretetről szóljon. A reményről és a szeretetről, melyet a testté lett Ige születése még akkor is a szívünkbe lop, amikor a jövőt illetően egyáltalán nem lehetünk túlságosan bizakodóak. Ennek ellenére, vagy inkább pont ezért pedig sose feledjük azt sem, hogy maga Jézus Krisztus sem egy palotában, hanem egy betlehemi istállóban látta meg a napvilágot, megannyi megpróbáltatás után, amely a Szent Családot érte.
Hosszú idő után tegnap este újra kezembe akadt halhatatlan írónknak, Alföldi Gézának egy gyönyörű, karácsony ünnepéről szóló verse. A dátum alatta 1948. december 24-ét mutat, a magyar történelem egyik legsötétebb évszámát. A világosság azonban akkor is kigyúlt, és ez a jövőben sem lesz másként, nehezedjen ránk akármekkora súly és teher!
Én most ezzel a verssel üdvözlöm a hamarosan születő Megváltót és kívánok minden kedves olvasónknak áldott, békés karácsonyi ünnepeket és tartalmas feltöltődést!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Alföldi Géza: Ha nálunk született volna…
Népszámlálás volt Betlehemben, –
így szól a Karácsony története, –
s akkor született meg egy istállóban
az Úr egy Fia, – Mária Gyermeke…
Nem volt, ki szállást adjon nékik.
Barmok lehelték rá a meleget.
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója,
Meséli a monda… Mert ott született!
De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon ha született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
így szólna ma a bibliai monda:
… Rozál épp az udvart seperte.
János meg a jószágnak almozott.
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A Puli, az meg hátul kalandozott.
Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát
S a kerítésen át József beköszönt.
Rozál fogadta hangos szóval:
– Mi szél sodorta erre kendteket? –
– Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony
s pihenni kéne, mert – ránk esteledett.
Kerestünk födélt a korcsmában.
De szállást a bérlője nem adott.
Hej pedig az asszony az utolsóban van már,
de hiába – nincs pénz, mert szegény vagyok…
Már istálló is elég lenne,
Csak tető legyen már fejünk felett… –
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta,
Bodri a kiskapuig settenkedett.
– Takarodsz vissza, beste lelke!
Kerüljenek csak kietek bentébb!
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál.
Hogy elfáradt, szegény!… Eszem a lelkét!…–
Szélesre tárta a kiskaput.
Mária arca, mint viasz: sápadt.
– Ne ugass már, Bodri!… Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!
Jöjjön csak, lelkem, segítek én…
Támaszkodjék rám!… Óvatost lépjen!…
Úgy-úgy, lelkem!… Kend meg csukja be csak a kaput,
de siessen, oszt maga is segéljen!…–
János is sebten előkerült.
Kemény keze még a villát fogta.
– Utasok… Nincsen szállásuk… S beteg az asszony…
Behívtam őket…– Mért ne tettek volna?
– Az asszonynak vess tiszta ágyat!
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál…
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!…–
A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal máris kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.
Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja,
Hogy János a szobába épen befűt.
A kemencében lángolt a tűz.
Rozál az ágynál csendesen állt ott
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga,
Mint békesség, csendesen leszállott…
Kint az égen holdfény ragyogott.
Házra, tájra ezüstszín-port hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett a régenvárt Kisded…
A szomszédságból akadt bölcső…
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában,
a kis teknő körül szép kör-alakban…
Jaj de szép… s fiú!… Nézd csak, apjuk!…
Ujjongott Rozál, míg óva mosta…
És ígyen született meg az Isten Gyermek…
… Már… hogyha nálunk születhetett volna!…
1948. december 24.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
