Kamala. Finnül azt jelenti: szörnyű. – Avagy: egyenlő pályák, egyenlő esélyek, ahol nem esik messze a vak a botjától

Kamala. Finnül azt jelenti: szörnyű. – Avagy: egyenlő pályák, egyenlő esélyek, ahol nem esik messze a vak a botjától

„Olyan világ jön, ahol mindenki gyanús lesz, aki szép. / És aki tehetséges. És akinek jelleme van. / A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. / És a jellem merénylet! Mert most ők jönnek… / A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. / És leöntik vitriollal a szépet. / Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.” – (Márai Sándor)

Képzeljünk el egy, a hatvanas évek Amerikában született félnéger kislányt. Különösen, ha okos, mert szüleitől, akik egyike pont jamaicai fekete, a másik véletlen egy indiai bevándorló, agyat és szorgalmat örökölt, de anyagi és társadalmi lehetőségei kötöttek és zártak. A társadalmi mobilizáció, amiről 5-6 évesen még nem tudja, hogy micsoda, hiánya ugyanis hazájában szembeötlő. Egy olyan világban, ahol…

Hatvanas évek. Tombol a vietnámi háború, a NASA szervezi a Holdutazást, a CIA meg 800 módon Castro meggyilkolását, feszülnek a társadalmi ellentétek, melyre a titkosszolgálatok még rátesznek egy (sok) lapáttal. Végéhez közeledik a nagy háborús konjunktúra, az amerikai aranykor még tart, de egyre jobban kopogtatnak az ajtón a feszültségek és a válság. A kertvárosokban még idili az élet, de drogos hippik őrjöngése már elővetíti korunk BLM huligánjainak lapostévé-gyűjtési szokásait és mély toleranciáját. Több államban még nem engedik a fehérek és a feketék közötti vegyesházasságot, Kathleen Johnsonnak még két tömböt kell futnia a NASA bázisán, ha pisilnie kell mennie, mert az épületben, ahol dolgozik, nincs WC a feketéknek, női meg pláne nincs. Mit keresne egy fekete nő a mérnökök között? Esetleg bemehet utánuk takarítani. Elméletileg mindenki bőrszíne egyenértékű, szigorúan elméletileg, mondjuk, teoretikusan legyen mindenki kék. A világoskékek előre ülhetnek a buszon, a sötétkékek hátra ülnek…

A képzeletbeli kislány felnőtt, mint két bevándorló gyereke, mint elvált szülő, egyedülálló, de „progresszív” anyuka kislánya. Azóta már nem kislány. Januártól az élet – vagy egy láthatatlan kéz – egy képzeletbeli kislányból lett már nem éppen kislányt magas polcra rakott. Mert egy dolog, ha valakit megválasztanak. És egy másik dolog, ha surranópályán, mesterségesen előrenyomva kerül vezető pozícióba, míg demokratikus megmérettetésen, a pártja belső jelölőgyűlésén másfél százalékot kap, miközben egy jobb viccpárt eléri a hármat. De azt hiszem, hogy mikor olyat mondunk, hogy „láthatatlan kéz”, gyakran ilyesmire gondolunk.

Elképzelünk valakit, aki, ha valaki VALÓBAN úgy nő fel, hogy éreztetik vele úton-útfélen (mert tévedés ne essék, a hatvanas, hetvenes évek Amerikájában TÉNYLEG ez volt a gyakorlat) hogy te, mint színesbőrű nő, nem érsz annyit, mint a másik, aki lehet, hogy butább és lustább nálad…az baj. Nagyjából erre két válasz lehetséges: százból kilencvenkilenc azt mondja, jó, akkor gettólakó drogos k.rva leszek. Százból egy meg azt mondja, hogy nem a k.rvanyád, nem viszem semmire, majd én megmutatom, és ti abba majd beledöglötök, rohadékok!

Az esetek elsöprően magas százalékában ez az egy százalék is csak egy nem éppen jámbor óhaj marad. Aztán előfordul…hogy lehetőség van a teljesítésére. Ezért nem szabad a falat az ördögre festeni.

Egyébként pedig ősi tapasztalat, nem a rohadékoknak mutatja meg, hanem azoknak, akik nem tehetnek semmiről, csak rosszkor voltak rossz helyen, (ahogy a nácik se a gátlástalan Rothschildeket és a pénzéhes Lehmanokat rúgdosták vasalt csizmával haláltáborba, hanem a  csóró kisvárdai szabót meg a tarcali szatócsot…) és ezért nem (pontosabban: sem) szabad sértett és lelkileg sérült ember kezébe hatalmat adni.  Nem élni, hanem visszaélni fog vele. Ne legyen igazam, de tudom, hogy az lesz, mert véletlenek nincsennek. (A véletlen (ill. a koicidencia) csak Isten egyik álneve, bár Allah 99 tulajdonságát éneklő dervis nem említi.)

Tudom, erről és erre mit gondol egy józan ember, hogy „oké, de ne feledjük már, hogy már régen átestünk (legalábbis a manistream és az általa befolyásolt és hülyített tömegember régen átesett) a ló túloldalára, ma már a fehér férfi az, akit hátrányosan megkülönböztetnek”, mert ennek konkrétan ugyanaz az oka. Hogy az Elbától, pláne az Atlanti-óceántól nyugatra egyesek (sokak) nem akarják vagy nem képesek észrevenni, hogy egy igazságtalanságot nem lehet ellenkező irányú igazságtalansággal orvosolni, hogy az égési sérült nem fog örülni annak, ha -183 fokos folyékony nitrogénnel öntik le? Kérem, pontosan erről van szó!

Látszólag másról fogok beszélni, de valójában erről. Nos.

Szerintem (hangsúlyozom: szerintem) – ezt gyakran el szoktam mondani, mert nem nyilvánvaló, és számos tévedésnek melegágya – a magyar, illetve tágabb körben a közép-európai nép nem igazán érti, nem tapasztalja, hogy TÉNYLEG van olyan dolog, hogy rasszizmus. Nagyjából – felébe’-harmadába’ – értjük, mit is mondanak azok a gyűlöletbe torzult arcú nyugati emberek, mikor rasszistáznak és fasisztáznak minket, hogy mi az, amit hozzánk vágnak, hogy rasszisták vagyunk, hogy van egy olyan dolog, hogy embereket bőrszín, származás szerint megkülönböztetnek, lenéznek, bántanak, és hogy ez csúnya dolog, de hát ez biztosan valamiféle tévedés, mert ilyet nem csinál senki. Ilyenről még öregapánk se hallott. Nevetünk rajta, hogy a néger az olyan, meg ha Obamát megválasztják elnöknek, büszke lehet a gazdája, hogy legyen, jó vicc, de hát ez csak vicc, nem? Igaz, öregapánk korában néger nem nagyon volt errefelé, legfeljebb a képeslapon, a jó, cigány az volt, meg van, de hát most mi van abban? Az is csak ember…

Elbeszélünk egymás mellett, mert jelentős kulturális különbözőség van, és erről – valamiért – nem szoktak beszélni, és erről okos tudománytörténészek, jogtörténészek és szociológusok kicsit „elfelejtik” tájékoztatni a közvéleményt (nem, mintha azt érdekelné).

Ladányi Attila írta: az európai kultur-, és jogtörténeti hagyomány, amely a római jogra épült, az írásbeliség, a nemzetközi kapcsolatrendszer, a pénzgazdálkodás és általában az államszervezet, a kultúra lehanyatlásával az V.-VI. századtól kezdődően hosszú ideig lokálisan fejlődött. Progresszívék ezt sötét középkornak nevezik, holott ők a sötétek, nem a középkor. A latin nyelv és jog ekkor – jobb híjján – a Birodalom megroppanása után még századokon át elfunkcionálgatott, a helyi elöljáró „nem vette észre”, hogy a központ már nincs meg, mert mit tehetett volna? Vitte tovább az ügyeket, ki így, ki úgy, és kifejlődött a vidéki antikvitás talaján – a középkor. A rabszolgatartás nem szűnt meg a középkorban, csak a jelentősége csökkent le, a feudális jog úgy „lett”, hogy az ősi germán, szláv, kelta, balkáni, sztyeppei, piréz, marslakó stb. joghagyomány, törzsi hagyomány, szokásjog ötvöződött a római joggal, és bizony, Európa-szerte külön utakon járt!  Egy VII. századi világ igen kontrasztos volt Európában: az írek még a bronzkori veremlakásokban éltek, Bizáncban még ereje teljében volt a latin (de egyre visszagörögösödő) birodalom. Szó, ami szó, az öröklési jogban is eltérő szokások alakultak ki. A társadalmi státusz, funkció tekintetében a szeniorátus (a törzs, klán legidősebb, legtekintélyesebb tagja vette át az elhunyt vezér helyét) és a primogenituria (az elhunyt vezér legidősebb fia az örökös) éltek egymás mellett, az anyagi javak tekintetében pedig a primogenituria és az egalitáriánus elv álltak egymással szemben. Ez nem csak az öreg király fele lánya és egész királysága tekintetébe alkalmazták, hanem univerzálisan, a társadalom minden tagja tekintetében, nemcsak egész országrészek, egész tartományok cseréltek így gazdát, hanem a szegény ember sovány tehénkéje és kevéske elszívni való kenderföldje is. (Mármint, amikor békés úton történtek ezek a dolgok.) Mindkét logikának meg van a maga logikája, hogy ezzel a képzavarral éljek. Az is egy reális kapaszkodó, hogy maradjon egy kézben, ne aprózódjon a nehezen összekapart vagyon, hatalom, erő, és az is, hogy létezik olyan, hogy igazságosság. Ilyen szempontból tehát igazat szolgáltatni – nem lehet.

Közép-Európában, a szlávok között, de a déli németeknél (osztrákok, bajorok, részben a szászok) körében, Itáliában, a Balkánon, és persze mindennek a közepén, Hunniában is, ősidők óta a (fiú!)testvérek egyenlősége dívott, dívik, (persze, kivételekkel, általánosságban, nagyobbrészt), a népmesék nem véletlenül tanítják, hogy a legkisebb fiú megleckézteti a bátyjait: ezt érezte a néphagyomány igazságnak, a fiúk egyenlően részesülnek, részesüljenek apjuk örökségéből, a sors keze és Isten a kitagadott kisebbik fiúnak mindig igazat szolgáltat!  Mindannyian felelősek és mindannyian kedvezményezettek. Sok trónviszályhoz vezetett ez Szent István országában: András és Béla, Kálmán és Álmos, Imre és III. András sose gondolták, hogy a bátynak több joga van királynak lenni, mint az öccsnek. A lengyel király I. Kázmér megversenyeztette fiait, Bölcs Jaroszláv kijevi rusz fejedelem a „jöttment” Vazul-fit, Andrást vejeként fiaival egyenrangúnak emelte. Pürrhosz, ki sok „pirrusszi győzelmet” aratott a rómaiak felett, mikor fiai megkérdezték tőle, hogy kire hagyja az országot, foghegyről dobta a választ: amelyikötök kardja a legélesebb lesz! Azaz: a legalkalmasabbra. Nincs születési előjog! Társadalmilag van ugyan előjog, más a kötelesség, mint nemes, más, mint jobbágy, más, mint balbágy, de azok között, akik egy polcon vannak, szigorú meritrokratikus rend van: az érdem számít, előjog, mint olyan, nem létezik!

Nyugat-Európában, azaz az északi németségnél, Németalföldön, Burgundiában, Frankhonban, Britanniában és Skandináviában ez nem így volt, illetve van. Ott az elsőszülött fiúé minden cím, rang és vagyon, a több menjen isten hírével, beállhat rablólovagnak vagy püspöknek, így járt. Olyannyira, hogy még az egypetéjű ikrek sem egyenértékűek! Ott a másodszülött az elsőszülött: aki hátul jött ki, az elől ment be, mondták. Hogy is írta Örsi Ferenc a „Tenkes kaptányá”ban? Eckbert Ebrenstein báró, hiába volt báró, másodszülött volt, és Rajna-Pfalz-i szülőhazájában ez azt jelentette, hogy minden birtok bátyjára szállt, és mert hamar kiütközött, hogy a papi pályával járó sok tanuláshoz vastag a koponyája, úgy határozott a családi tanács, a jóképű fiúból legyen katona, így került Ebrenstein báró a császár dragonyos egyenruhájába. Nem is volt sose trónviszály (na jó, minimális…) abból Franciahonban, hogy   a királynak több a fia. II. Henrik tehetségtelen fiai szépen, szabályosan egymás után fegyelmezetten ültek a trónra, miközben helyettük anyjuk, Medici Katalin uralkodott. Nem volt vita. Anyuval pláne nem.

Jó-jó, de hogy kapcsolódik ez ide, mi következik ebből? Hát kérem, mutat rá Ladányi, az, hogy azok a népek, törzsek, kultúrák, ahol a fiúkat egyenrangúnak tekintik, és a fiúk is egyenrangúnak tekintik egymást, sokkal hajlamosabbak ÚGY ÁLTALÁBAN egyenrangúnak, egyenjogúnak tekinteni MINDENKIT, vallásra, népre, rasszra, etnikumra, bőrszínre, való tekintet nélkül, mint azok, ahol pici gyermekkoruk óta alá-fölé rendeltségre, nem-érdemi alapú, születési előjogosdira trenírozzák az embereket. És ezt lássuk világosan: ez az alapvető különbség Közép- (vagy ha úgy jobban tetszik: Kelet) Európa és Nyugat-Európa között. Mi nem is értjük, mi az a rasszizmus, senkinek eszébe nem jutna ilyesmi, számukra meg ez a norma. Így vagy úgy, nyugaton rájöttek vagy valami olyasmit hazudnak vagy tódítanak, hogy rájöttek, hogy ez nem igazságos, és most veszettül le akarnak számolni azzal, amit évezredeken át csináltak, csak nem megy. Kb. úgy beszélgetünk, mint mikor a XXI. századi dilis progresszív eszkimó megrójja a tradicionális malájt: őseink (ha az enyém, akkor biztos a tiéd is, mert mind rohadékok, a múltat végkép eltörölni, a Föld fog sarkából kidőlni!) nyers fókahúst ettek, ez undorító, határolódj el! Mire a maláj: – bocs, de én ugyan távolról többé-kevésbé el tudom képzelni, milyen a nyers fókahús, bár fókát még csak fényképen láttam, de szerintem ez nem az én problémám. Ott se voltam. Tök más a kultúránk, tesó, haggyá« engem békén az elhatárolósdiddal, meg van nekem a magam baja, esküszöm, irigylem a problémáidat, hogy te ezen vekengsz!  Mire a progresszív eszkimó: mert náci vagy! Elmaradott, retardált náci! Aki nem hajlandó szembe nézni a bűneivel!

Ezért tapasztaljuk, hogy bár csak fenntartásokkal beszélhetünk olyanról, hogy „egy nép mentalitása”, azért bizonyára nem a véletlen műve, hogyha úgy érezzük, hogy az alapos, szervezett és precíz német semmit nem vesz félvállról. Ha ők porosz drillt alkalmaztak, akkor ott vasfegyelem volt, ha éppen olyanjuk volt, hogy nemzetiszocializmust építettek, akkor ott sem volt pardon. 1945 után az NDK-ban nagyobb szocializmus volt, na nem, mint itt, annál nem könnyebb fegyelmezettebbet csinálni, hanem mint a Szovjetunióban, a KGB gyakorlatilag tanulni járt a Stasihoz, ha pedig eljutottak odáig, hogy a liberális önfeladás és öngyűlölet politikáját folytatják, hát abban is éltanulók, azt is úgy valósítják meg, hogy kő kövön nem marad. Aki nem igazán tudja, mi az egyenlőség, mint pl. egy amerikai társadalom, ahol a feketéket diszkrimináló faji törvények felszámolását gyakorlatilag azonnal követték a fehérellenes faji törvények bevezetése, ott nem beszélhetünk valódi egyenlőségről és tényleges egyenjogúságról (sem nemi, sem etnikai, sem vallási alapon), mert az ő képzeletükben – tulajdonképpen ez nincs is! Nem értelmezhető. Tegnap vertem a „niggert”, ma megalázkodom, és a csizmaszárát csókolgatom az „afroamerikai úr”nak (egyéb testrészeinek nyelvvel érintéséről nem is beszélve..), tegnap még nem szavazhattak a nők, ma már kötelező női kvóta van az igazgató tanácsokban (pályafenntartó segédmunkások körében nincs), tegnap még bűncselekmény volt homokosnak lenni, ma már bűncselekmény megszólni a langyit (még pár éve is röhögtünk rajta, hogy kötelező lesz..)  de az véletlenül sincs, hogy egyszerűen senkinek sincsennek előjogai, hogy egyszerűen mindenkit békénhagynak.

(Ez persze, nem jelenti azt, hogy a közép-európai nem tud faji vagy nemzetiségi alapon gyűlölködni, csak ennek nincs köze ahhoz, hogy valakit alsóbb-, vagy felsőbbrendűnek tekint. A keleti soviniszta alapon utál más népeket, nem rasszista alapon. A két dolog között alapvető különbség van. A sovinizmus alapja a félelemre épülő gyűlölet (ők többen vannak, ők erősebbek, ők bántanak minket, ők a halálunkat akarják, gyűlölnünk kell őket) a rasszizmus alapja a gőgre épített megvetés (ezek nem emberek, jogomban áll azt tenni velük, amit csak akarok).  Egyik se helyes, a keresztény etika ezért hirdeti, nemcsak azt, hogy ne légy gőgös, hanem azt is, hogy NE FÉLJ, mert a félelem a talaja annak, hogy az embert irracionális dolgokra sarkalja. (A politikai manipulátorok ezért élnek gyakran a félelemre trenírozás eszközével.) Többek között ezért is a ballib progresszív  mindig keveri a fasizmust és a nemzetiszocializmust (amit következetesen nem mond végig, nem (csak) azért, mert nem tud kimondani ilyen sok szótagos szót, hanem mert kínosan kerüli az összefüggés láttatását nemzeti és még aljasabb, nemzetellenes szocializmus között), pedig az olasz fasiszta ideológia állam-közösség-kötelesség (meritrokratikus) elven gondolkozik, szemben a faj-rassz-alsóbb/felsőbbrendű koordinátarendszerben mozgó, német, nyugati, tehát primogeniturális elvekből táplálkozó náci ideológiával.)

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy tessék elhinni, tényleg létezik rasszizmus, akkor is, ha ez Magyarországon (és környezetünkben) gyakran kitalációnak tűnik. Jó közelítéssel azokban az országokban létezik (ma is), akik gyarmatosítottak és rabszolgát tartottak úgy, hogy hivatalosan nem keveredtek velük. (Megjegyzés: az ibériai, azaz a portugál és a spanyol mentalitás kettő közötti, ezért is jött létre Dél-Amerika mesztic-, és kreoltömege, míg az angol, a francia, a holland ugyan megerőszakolta a fekete rabszolganőt, tehát lettek keverékemberek, de még az 1950-es években is a hideg verejték verte ki a jól szituált nyugati polgárt a gondolatától is, hogy ezeket a kapcsolatokat törvényesítse, addig az ibériai nem volt/van ilyen fennhéjázó. Kutasi Kovács Lajos írja Amazónia-monográfiájában: Dél-Amerikában a mesztic egyszerűen meszticnek számít, és valamennyire persze, csak lenézi az „indiót”, holott félig ő is az, míg Észak-Amerikában a keverékember az színesbőrű, és azzal van egy polcon (még nem is olyan régen: a legalsón).) Nem igaz az az érvelés, hogy „de hát a közép-, és kelet-európaiak nem is gyarmatosítottak”, mert valójában de, régen Bizánc, az újabb korban Oroszország és Olaszország, sőt, az Osztrák-Magyar Monarchiának is voltak próbálkozásai, és éppen az orosz példa eklatáns nagyon: a Szibériában benyomuló orosz expanzionisták lényegében ugyanolyan nyelvű, kultúrájú, vallású, néprajzú, hitvilágú, anyagi kultúrájú népekkel találkoztak, mint az angolszászok és a franciák Észak-Amerikában, nem is csoda, hiszen ezek a népek nagyon is közeli rokonok (és Oroszország simán bekebelezte Alaszkát is, csak 1867-ben lett az USA része vásárlás útján. Kevéssé köztudott, hogy az Alaszkához tartozó Aleut-szigeteket 1942-ben megszállták a Japánok, akiket 43 augusztusában vertek ki, tehát tételesen nem igaz, hogy az USA területét nem érte szárazföldi támadás a háború alatt, ott szárazföldi harc nem volt). Hogy bántak az oroszok a szibériai népekkel? Békén hagyták őket, szemben az Észak-Amerikaiakkal, nem voltak burjátirtó háborúk, nem volt „csak a halott tunguz a jó tunguz”, nem kényszerítették őket rezervátumokba, nem tűztek ki vérdíjjat a fejükre, nem adtak nekik mérgezett vodkát, himlős takarót, nem vették el földjüket, mészárolták le vadászható állataikat, semmisítették meg kultúrájukat, stb. Egyáltalán semmiféle bántódásuk nem lett, sőt, az átlag orosz muzsiknál biztosan jobban ment a soruk. Nagyon furcsa, de ha nem lőttek rájuk, ők se lőttek az idegenekre. Hát, ez a nagy különbség. Nem idealizálni akarom a cári Oroszország és a nagy szovjet kísérlet belső viszonyait, pláne a szibériai kényszermunkatáborok és környezetpusztítás árnyékában, mindenki értse jól: a szándékot és az irányt hangsúlyozom, nem elnyomás nem volt/nincs, hanem faji, rassz, bőrszín alapján történő elnyomás gyakorlatilag nem volt. És nincs ma.

Az árnyékát, kérem tisztelettel, senki nem tudja átugrani. Elsősorban azért nem, mert génjeinkbe íródik. Az ugyan igaz, hogy genetikai anyagunk bázisszekvenciájának mutációja lassú, de a bázisok metilizációs mintázata nagyobb részben szerzett tulajdonság, és ezek pár tucat nemzedék alatt lényegesen megváltoznak, de már egyes generációk súlyos traumája is jelentősen módosíthatja. Igen, az, hogy miképpen viselkedünk, belénk van írva, a kultúra, a több évszázados, évezredes kultúra, igenis, meghatározza az embert, aki abban felnő. Nagyon hülye kijelentésnek tűnik, hogy Európában az ateista is keresztény, de a logikája ez: reflexei, világlátása ebből épül fel, abból, amit a keresztény világnézet, társadalmi szokásrendszer kialakít. Ezért létezik Európában emberi méltóság és emberi élet tisztelete, ami Ázsiában nincs, ezért létezik társadalmi szolidaritás, és nemzettudat, ami Afrikában nincs. Úgy fogunk élni, gondolkodni, létezni, ítéletet alkotni, ahogy tanultuk, és ahogy dédapánk tanulta. Példa: miért megy hozzá egy alkoholista apa egész életében vert és alázott lánya egy alkoholistához, hogy az üsse-verje? Mert ezt látta odahaza, és ezt fogadja el normálisnak. Nem ismer mást. Részben tanult viselkedés, részben mélyebb:  bevésődött. És ezen, minden progresszív álmodozással szemben, nagyon nehéz változtatni. (Aztán persze, a „jogvédő” feminista nem azt mondja neki, hogy létezik emberi méltóság és Krisztusi szeretet, élj normálisan, emeld fel a fejed, állj a lábadra, és ne válaszolj a gonoszságra gonoszsággal, hanem dolgozz, alkoss és emelkedj fel, hanem azt, hogy MINDEN férfi disznó, te áldozat vagy, gyűlölj, és állj bosszút. Miért? Mert „jogvédő” feministának is csak egy szerethetetlen, sérült lelkű mentális nyomorék áll be.)

Hírdetés

Ez több körösen is igaz, szűk családunkra, lokális faluközösségünkre, tágabb megyénkre, vidékünkre, nemzetünkre, szubkontinentális régiónkra és egész (európai) nyugati civilizációs gyökerünkre is, ahogy az kinyílik, és egyre nagyobb mozgástérrel, de meghatároz. Vér vízzé – soha nem válik. Ahogy a régi vicc tartja: a nyugdíjas tábornok lecsapja a tollat: „hát próbálok én verset írni…de b.ssza meg, már megint hadosztályparancs lett belőle!”

Senki, soha az árnyékát át nem ugorja.

Ezért elég tudni, hogy egy politikus, egy vezető honnét jött – földrajzilag is, szociológiailag is – mit csinált, hol nevelkedett, mely közegben szocializálódott, kik voltak szülei, nagyszülei, dédszülei, ükszülei, és tudjuk, mit akar, ha odafigyelünk rá, és vesszük a fáradtságot végiggondolni. Akkor is, ha ő speciel mondjuk, nem tudja.

Különben ezért volt jobb, mikor a királyfiakat uralkodásra nevelték, és az országokat nem felkapaszkodott pojácák, tüntetően hatalommániás, gátlástalan törtetők, alapvetően gyenge jellemű emberek „vezették”. Régen is volt rossz király – ma csak olyan vezető van, amit a népe megérdemel.

Az öreg Vlagyimir Ilijics, hasonlóan Marx testvérhez, alapvetően nem volt buta gyerek. Ő alkotta meg azt a fogalmat, amelyet ma is gyakran idézünk a maga tömörségében: „hasznos idióták”. Sok mindenre alkalmazzuk ezt, de ő elsősorban arra gondolt, hogy léteznek olyan, jobbra hivatott, értelmes, okos emberek, akiket meg lehet fertőzni a bolsevista propagandával, akik, jellemük hibája vagy körülményeik, neveltetésük okán fogékonyak a mozgalmi dumára. Azzal a világmegváltás-tervezők tökéletesen tisztában voltak, vannak ma is, hogy a sügér prolik kb. mindenre és bármire alkalmatlanok, hogy a csürhét „forradalomra” vezessék, „élcsapat” szükséges. Tehát a gondolkozni képes emberek nem nélkülözhetőek, nem kell minden értelmes fejet levágni. Csak a kilencvenkilenc százalékát.

A hasznos idióta, Lothrop Stoddard szavaival élve, az az ember, akinek szinte minden adottsága megvan ahhoz, hogy értékes ember legyen, de ez valamiért – egy jellemhiba, egy családi vagy személyes tragédia, egy vele történt súlyos igazságtalanság, rossz társaság, vagy egyszerűen a hibás neveltetés során mégsem sikerül: jó képességeit rosszra hasznosítja, és építő helyett bomlasztó ember lesz. És rendszerint magas intelligenciája ellenére sem veszi észre, hogy rossz, helytelen úton jár, hiszen az ember minél magabiztosabb, annál nehezebben „veszi észre magát”. Egy diktátor típusú vezető sokszor tényleg elhiszi, hogy ő mindent jól csinál, és a népe boldog és elégedett, mert kritizálni és a hibákat elé tárni senki sem meri. Régen azért tartott minden király udvari bolondot, a fékek és ellensúlyok rendszere a középkorban úgy működött, hogy volt valaki, a nép egyszerű fia, aki a király szemébe mondhatta, hogy felséges uram, sajnos, segghülye vagy.

Namármost, Márai írta, hogy az az emberi közösség, ahol a dolgokat nem lehet néven nevezni, és problémákat nem lehet megbeszélni, menthetetlenül hosszú távon halálra van ítélve, mert a gondok nem szűnnek meg attól, hogy a szőnyeg alá seperjük őket. Hogy egy nem idevaló példát hozzak, a cigánybűnözés problémáját nem oldja meg az, hogyha véleménydiktatúra vasdoronggal üti és rasszistázza azt, aki szerint ez egy gond.

A marxista teoretikusok (élükön mindjárt Marxszal) azt tanították, hogy a coccialista világforradalom a legfejlettebb tőkés országokban (akkoriban pl. Svájc, Hollandia, Nagy-Britannia) fog kitörni. Hogy ez miért nem így történt, sokan sokféleképpen magyarázták, szerintem ebben komoly szerepe van annak, hogy ezekben az országokban számos oknál fogva, de eléggé jól működtek a társadalmi mobilitás csatornái. Egy merev társadalomban nem működnek. Ahol pedig nincs társadalmi mobilitás, ott könnyen előfordul, hogy egy kiváló képességű ember társadalmilag nem jut előre, a születési előjogú, tehetségtelenekkel szemben, amely jogos elégedetlenséget vált ki a társadalmi rendszerrel szemben. Ennek mondjuk, meg van az az előnye, hogyha pl. Oroszországban kitör egy bolsevista forradalom, és a társadalmi és szellemi elitet kiirtják, nem következik be katasztrófa, mert van annyi jó képességű szegény ember gyereke, akik előtt megnyílik a lehetőség, hogy az értelmiség egy-két nemzedéken belül restaurálható. Ugyanaz a bolsevista őrjöngés egy működő társadalmi mobilitás esetén pl. egy nyugati országban mérhetetlenül nagyobb hosszú távú társadalmi károkat tud okozni. Az Egyesült Államok sokáig „maga volt az amerikai álom”, ahol a gyakorlatban mindenki karriert csinálhatott, ahogy Napóleon seregében is minden katona zsákjában közmondásosan ott lehetett a marsallbot, amely hatalmas újítás volt a született nemesség évszázados uralkodása mellett. Éppen a társadalmi és gazdaági különbségek végletes megnövekedése, a reálgazdaság helyét elfoglaló spekuláció, a munkásosztály kirablása sikeresen elérte, hogy 1950 és 2010 között az USA-ban a társadalmi mobilitás végletesen lecsökkent. Ma egy amerikai fiatalnak 1/30-ad annyi esélye van arra, hogy kettővel magasabb jövedelmi decimálisba dolgozza fel magát, mint az apja elért, mint a nagyapjának volt annak idején a dédapjához mérten. Ez bizony, félelmetes! És a következmény: elképesztő mértékben halmozódik a társadalmi gyúanyag. Egy gettónéger nem a tanulatlanságában és az alacsony kultúrájában, moráljában fogja látni sikertelensége okát, hanem a négerségében. Egyszerű énvédő mechanizmus ez: előbbin tud változtatni, utóbbin nem, tehát, ha előbbi az ok, akkor nála a felelősség, ha utóbbi, akkor nem. Hű, de ismerős ez, de nem kell ezért Amerikáig menni, teszem hozzá.

Hát nem kényelmesebb az utóbbit vallani? Ma az USA elsősorban a társadalmi igazságtalanságok miatt egy megosztott, elégedetlen, robbanáshoz közeli társadalom, és mint minden feltüzelt embercsoport, a helyett, hogy bölcs megnyugtatást és reformokat akarna, kenyértörésre akarja vinni a dolgot.  Végeredményben az is egy megoldás, ha borul a bili, és ha bilit akarunk borítani, jobb, ha elnöki párosnak egy szenilis, súlyosan agyérelmeszesedett, de fiatalabb korában is kb. bármire képes jellemtelen, korrupt bábfigurát, és egy kisebbrendűségi komplexussal dugig kitömött szélsőséges feministát választanak.

Milyen körülmények között szocializálódhatott vajon egy jamaicai és egy indiai bevándorló 1964-ben született képzeletbeli kislánya? Szülei nyilván nem buták: apja közgazdászhallgatónak érkezett a Berkeley-re, édesanyja orvostanhallgatóként, majd rákkutató, neves orvos lett. Elmondhatatlan és leírhatatlan a már fent említett szocializációs különbség a két ember között: egy karibi rabszolga-leszármazott és egy indiai bráhmin, legmagasabb kasztbeli, az indiai értelmiség közzé tartozó nő házassága lehet sikeres? (Édesanyja apja hosszú ideig volt indiai kormánytisztviselő.) Biztos lehet, csak nem túl gyakran. A multikulturális társadalomban hívők nem szokták hangsúlyozni, hogy a nagy kulturális különbségű kapcsolatok, vegyesházasságok, bizony, ritkábban sikeresek, mint Kis Grófó a szkinhedbuliban.  Több, ami elválaszt, mint ami összeköt, mások a reflexek, mások a problémamegoldási sablonok, más az értékrend: el is váltak a lány hatéves korában. A szerelem mindig nagyon bizonytalan kis nüansz egy házassághoz, ha hiányzik a racionális alap (megható és romantikus történetek tömegei bizonyítják, hogy a racionálisabb idősebb szülő próbálja ezt elmagyaráznia farka után menő gyermekének, lásd a Trisztán és Izolda, Rómeó és Júlia, stb., de ha kis fej telemegy vérrel, a nagy fejbe már nem jut). Adott tehát egy csonka család, egy apa nélkül felnövő gyermek, akit egy, bár elméletileg magasan kvalifikált anya nevelt – maga is büszkén vallja „emberijogi mozgalmár”rá, ami, nagyjából tudjuk, mit jelent. „anyám büszke fekete nővé nevelt minket.” Ismerjük, mit jelent a liberálisok olvasatában a „büszke”: kb. annyit, hogy küldetéstudatos elmebeteg.

Mit hozhatott képzeletbeli otthonából?

A hinduizmus, és az erre épülő társadalom hírből sem ismeri az egyenlőséget és az emberi méltóság Európában megkövetelt fogalmát, egy hindu gyakran többre becsül nemcsak egy szent tehenet, hanem egy vödör festéket is embertársánál. Tudjuk, hogy Indiában, hiába egyik oldalon szuperhatalom, ma is a világon a legtöbb az éhező és a hajléktalan, és amiről a progresszív feminista nem beszél, ott történnek a legbrutálisabb csoportos nemi erőszakok (és ezt követő brutális gyilkosságok), nőrablások, a legtöbb gyerekházasság.  Az ő gondolkodásmódjukban nincs egyenlőség, és ne higgyük, hogy ez intelligencia és műveltség kérdése, mert nem az. Richard Katz idéz egy brámin kasztbeli Angliában tanult fiatal indiait, aki kerek perec kijelentette, hogy számára az európai szokások és társadalom tiszteletre méltó ugyan, de idegen, nem cserélné a sajátjára, egyedül talán a reneszánsz fogja meg, az is csak azért, mert sok párhuzamot mutat a kor Indiájának Nagymogul-művészetével. És mit tanult, tanulhatott az indiai vezető réteg az európaiaktól? Mármint: a korbácsos, népirtó brit gyarmatosítóktól? Hát, amit tanulhatott, azt nem kellett tanulnia, se pökhendiségben, sem népelnyomásban. Indiába alapvetően nem egy európai kulturális nívó érkezett meg a parafasisakok alatt, hanem egy pénzéhes, kizsákmányoló, végtelenül nagyképű és a bennszülötteket lenéző-megvető szellemiség, amely magát többre tartotta az Amrisztári aranytemplomnál és a Benáresi szentélyeknél is, nemcsak a leprás, fogatlan egyszerű bengáli földművesnél. Ahol agy kiterjedt katonalázadás indul el azért, mert a brit ellátótiszt egyszerűen egy vállvonással intézi el, hogy a muzulmán katonáknak disznózsíros, a hinduknak marhafaggyús lőszert ne akarjon már kiosztani. Maradjunk annyiban: e mögött a szellem mögött nem a keresztény Európa áll, hanem egészen más csapat…

Gandhi egy időben azt vallotta, hogy vonza a kereszténység, nemcsak annak miszticizmusa és kerek filozófiája és erkölcstana miatt, hanem erősen gyakorlatias okból is: Gandhi látta, hogy a XX. század viszonyai között a kasztrendszer India modernizációjának legsúlyosabb kerékkötője, és a kasztrendszert fel kell számolni, és erre a legalkalmasabb eszmei eszközt a kereszténységben látta. Aztán az egyik delhi templomban istentisztelet után a helyiek udvariasan, de határozottan megkérték, hogy nagyon örülnek, uram, hogy érdeklődik Krisztus hite iránt, de legyen kedves ne a fehérek templomába, hanem a színesbőrűek számára fenntartott templomba térjen be legközelebb, azt hiszem joggal vonta le a következtetést, hogy bele lehet szarni ebbe, meg a képetekbe is…

Az USA-ban mai napig tetten érhető az angolszász rasszizmus ezen hagyománya egyébként: míg a katolicizmus tüntetőleg egyenjogúsít (a Pápai himnusz hangsúlyozza: „ezrek ajkán, ezer nyelven”) , addig a neoprotestáns egyházak  inkább különbözni szeretnének: itt is, ott is a Bibliát hirdetik, de nagyon is tudják, hogy ez melyik közösség temploma, és fehér nem megy a feketék közzé, fekete a fehérek közzé. És meg vannak róla győződve, hogy az így jól van.

Wass Albert írta, hogy a proletár nem akar egyenlőséget, nem akar egyenjogúságot. A többé-kevésbé egyenjogú társadalomban, ahol csak, liberális szóhasználat szerint, valamiféle „üvegplafon” „korlátoz”, ugyan mire jutna egyenlő pályán? Hát annyira, amennyire jutott. A proletár nem osztálynélküli társadalmat akar, nem egyenlőséget akar, hanem egyszerűen helyet akar cserélni az uralkodó osztállyal. Ő akar beülni a palotába. Ő akar nem dolgozni, pöffeszkedni és jól élni. Ahogy a feminista nem egyenlő észt és szorgalmat kér (Kér? Követel!) a fehér férfi szakemberrel szemben, hanem egyszerűen női kvótát: a pozíció és a jövedelem az kell, az oda vezető úton pedig vigye szépen az ingyentaxi. Esze ágában sincs egyenlő munkáért egyenlően részesedni a javakból, ő úgy akar részesedni, hogy ő részesedik a javakból, valaki más a munkából. Ezt tekinti haladásnak, és nevet is adott neki: „proletárdiktatúra”. De sokan hittük 1990-ben, hogy ezt magunk mögé hagytuk, és azt hiszem, nagyon kevesen gondolták, hogy pont a szabad világból fog majd farkasvigyorával visszatekinteni és a képünkbe röhögni, mert, mint a napokban oktattak ki minket Brüsszelből: „nem tűrjük, hogy egyesek, akik nem gondolkoznak korszerűen, a haladás útjába álljanak”. Azaz, gyakorlatilag visszaérkeztünk a Szovjetunióba, csak most nem tankok, hanem bankok gyakorolják az elnyomást.

A képzeletbeli haladó kislány még középiskolába járt, mikor saját szemével láthatta a mindenre alkalmatlan bábfigura  Carter töketlenkedését és azt, hogy a mindenre alkalmatlan bábfigura segédszínész neve alatt a deep state lebontja az amerikai álmot, megsemmisíti a középosztályt, nyomorba tolja a munkásosztály nagyobb részét. A haladó kislány még meg se született, mióta, az elmúlt 60 évben (Trump csak egy rendszerhiba, amit most, ha nem is éppen zökkenőmentesen „korrigáltak”, volt is meglepetés 2016-ban, mikor a választók képletesen szólva, belesz.rtak a ventillátorba)  középszerűnél jobb, nem dróton rángatott elnököt hazájában még nem láttak. Az egyik utolsó elnök, aki önálló politikát akart folytatni, talán J. F. Kennedy volt, a következmények ismertek. A háborút a saját bőrében vívott nemzedék, Eisenhower, De Gaulle, még nem voltak beszariak (Kennedy is harcolt és sebesült, ahogy idősebb Bush is. Clinton már Vietnam helyett vietnami háború elleni tüntetésekre járt….), szemben a későbbiekkel. De Gaulle (aki az első világháborúban egy erődben dekkolt hadifogolyként Tuhacsevszkíjjel) még megengedte magának, hogy visszakérje az aranytartalékát az USA nevében kormányzó láthatatlan kéztől, majd hamar megkapta 1968-at, aztán golyóbist. Amerikai kollégái nem voltak ennyire se bátrak, se tehetségesek, Kennedyt nőügyei és korlátozott szellemi kvalitása akkor se avatta volna jó elnökké, ha nem teszik el láb alól. Utána is voltak „kísérletező kedvű” elnökök, akik azt gondolták, hogy övék a hatalom. Nixon is népszerű volt, lezárta Vietnámot, elérte a Holdat, de mennie kellett, mert nem igazán értette „az idők szavát”, mikor 73’-ban az „olajválság” nevű módszerrel új világgazdasági alku köttetett: az arab államok fogcsikorgatva, de szavatolták Izrael létét, cserébe sok-sok pénzért, amit a sokszorosára emelt olajár hozott nekik. Amerika megalkotta fedezetlen pénze, az aranyparitásától megfosztott dollár helyére a petrodollárt: azóta is hamar elveszti a fejét (K’dhafi, Asszad, Irán…) akinek eszébe jut, hogy olajat nem dollárért adjon-vegyen. Amerika ezzel biztosíthatta még pár évtizedre gazdasági fölényét az olajimporttól függő nyugat-Európával és Japánnal szemben. Reagen is önálló útra akart lépni, kapott is egy golyót ő is még 81’-ben (tudjuk, tudjuk, már akkor is voltak „elszigetelt eset”ek és „mentális zavarokkal küzdő fiatalember”ek, mint pár évtized múlva az allahakbározók között), hogy aztán engedelmesen átépítse az amerikai reálgazdaságot krematisztikus, pénzmosás-mesemondás alapú gazdaságra, miközben a deep state már a következő bizniszt készítette vele elő: a kelet-európai szocializmus kikapcsolását. Ahogy Bogár László fogalmazta meg frappánsan, a béketábor lebontása olyan volt, mint egy guminő elpakolása: leereszt, összehajtogat, visszateszi a szekrénybe. Mindenki atomháborút várt, és errefel a nagy társadalmi kísérletet egy mozdulattal egyszerűen berakták a fiókba. Utóbb kiderült, hogy az úgynevezett létező szocializmus nem is szolgált más célt a tervezőknek, mint a szakrális paraszti társadalom kíméletlen és történelmi léptékkel pillanatszerű szétzúzását, megsemmisítését. De miért volt erre szükség: Ma már, sajnos, tudjuk, tapasztaljuk a választ: a társadalmi erkölcs, a normalitás és józan (paraszti) ész kikapcsolása érdekében. És azt is, hogy Brüssszelben prüszkölnek, hogy úgy néz ki, nem fejeztük be, amit elkezdünk: ezek a nyomorult rebellis magyarok és ezek az örök elégedetlen bajkeverő lengyelek még mindig nem tanulták meg, hol a helyük!

Ekkoriban, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években az amerikai politika fogkrémreklám-mosolyú, jól öltözött, nyakkendős, elegánsan őszülő hajú (Clintont  1994-be beőszítette a fodrász, hogy tekintélyesebbnek tűnjön) fehér férfiak kizárólagos játszótere volt. 40 éve még viccnek is rossz lett volna, ha valaki rossz arcú feministákat, „transznemű” bohócokat és egyéb cirkuszi kellékeket képzelt volna kongresszusba. Persze, mindkét nagy pártban volt pár dísznéger, ahogy már az 1950-es évektől is a Pentagonban is mindig volt egy „kötelező” kvótás néger tábornok, de ezt senki nem igazán vette komolyan. Egy elszánt kislánynak alulról kellett kezdenie, és nem volt több esélye – látszólag – mint Deák Bill Gyulának a seggberúgóversenyen. De az idő, na meg a nem létező háttérhatalom neki dolgozott.

A képzeletbeli kislány felnőtt, jó egyetemre járt, jogász lett, és harminc éve ….”halad”. Láthatólag sok ész szorult bele. „Haladása” útját felmentett rendőrgyilkos bűnözők, elképedt, tehetetlen dühtől ökölbe szorult talpú, megalázott rendőrök, féktelen abortuszpropaganda, „gyűlölet-bűncselekményel” megvádoltak, megtapsolt és piedesztálra emelt „melegjogok” fémjelzik. Közben az egykor virágzó Kalifornia – nem csak az ő keze nyomán, ahhoz ő nagyon kevés, sok-sok elvtársa dolgozott rajta – egyre inkább egy piszkos latin-amerikai gettóra kezd hasonlítani, eltekintve természetesen a főelvtársak szigorúan őrzött magánbirtokaitól, hiszen a toleráns haladók ugyan az egyszerű polgár kezéből  kicsavarnák a lőfegyvert, de ahogy a BLM terroristák is nyíltan vonulhatnak állig felfegyverezve, úgy saját magánkastélyaikat is morcos nagypuskás emberekkel védelmeztetik. Ha már vízrendezésre és erdővédelemre nem futja az elviekben, ha önálló állam lenne, a világ hatodik legnagyobb gazdaságát képviselő Kalifornia költségvetéséből (a szavakban elképesztően környezetvédő, klímavédő progresszívek esetén valahogy furcsa módon a tettek mintegy húsz év demokrata vezetés ellenére sem akarnak megjelenni erre a célra, de tegye fel a kezét, aki meglepődött), legalább fussa „érzékenyítésre”. Az eredmény? Az egyik amerikai humorista mondta: „úgy döntöttem, hogy elutazok Irakba, megnézem, hol harcolnak a katonáink. Mit mondjak, döbbenetes élmény volt. Az iszonyatos, elviselhetetlen hőség, a gomolygó, fullasztó füst. Szinte senki nem beszél angolul. Az út mentén mindenhol csak a szemét, bizalmatlan, gyűlölködő tekintetek, kiégett autók, a mindenhonnan hallatszó fegyverropogás. Ezért inkább visszafordultam, mert bakker, ez még csak a Los Angeles-i reptérre vezető autópálya volt.”

A képzeletbeli kislány ügyesen helyezkedett, jó helyre dörgölőzött, „politikailag helyes” házasságot kötött, és valahogy mégiscsak felhívta magára a figyelmet. Különösen megszaladt a szekere az Obama-adminisztráció idején, mikor, valamilyen oknál fogva (vajon miért…) szinte vadászták a „kisebbségi” személyeket a fontos pozíciókra, azaz 2010-re az USA eljutott odáig, hogy ne egy jelölt alkalmassága, hanem bőrszíne, etnikuma, neme legyen a mérvadó (kinevezném önt hivatalvezetőnek, de ön sajnos fehér férfi, rontja az arányokat….édes Istenem, és a Kádár-érában ezeket tekintettük példaképnek, mikor hallgattuk, hogy ön nem munkásszármazású és nem párttag, ezért példás szorgalma és kiváló munkája, magas képzettsége, szaktudása ellenére…na , hagyjuk). És hipp-hopp, azt vesszük észre, hogy mint 60 éve mindig, az USA-nak ismét egy szépen mosolygó bábelnöke van, akivel egyszerűen közölték, hogy alelnök-jelöltje csakis egy színesbőrű nő lehet, függetlenül attól, hogy ki is lenne alkalmas, és aki szellemileg kb. a nyolcvanas évek SZKP főtitkárjainak frissességével és memóriáját tekintve egy pudvás retekkel vetekszik, tulajdonképpen ha a beiktatása másnapján már nem tudná, hogy hol van, és „egészségi állapotára tekintettel” le kellene mondania (V. Ferdinándot csak úgy tudták rávenni, hogy írja alá a lemondását Ferenc József javára, hogy felesége megfenyegette, hogy sose kap több meggyes pitét) … na ebből mi lesz? Azt hiszem eléggé egyértelmű, hogy mi lesz ebből…

Az amerikai átlagpolgár nem igazán ismeri a történelmet, meg nagyjából mást sem, ez közhely. Nem  hinném, hogy tévedek, ha azt állítom, az amerikaiak 99%-a nem tudja, miről nevezetes november hetedike. Progresszívebb-agresszívebb felük valószínűleg a napokban büszkén mondaná: a nap, mikor megválasztottnak nyilvánították az USA első színesbőrű és női alelnökét! Én erre azt válaszolnám, én másra gondoltam ugyan, de nem annyira másra, a két esemény felettébb ugyanolyan, és vagy száz év eltéréssel eléggé egy sorba illeszkednek. Gondolkodó ember számára nyilvánvalóan, de az errefelé sincs sok, nem hogy arrafelé.

Aki már olvasta Robert Merle a hetvenes években írt könyvét, a „Védett férifak”-at (protective men), annak ismerős napjaink helyzete. Ezen internetes felületen is foglalkoztak már vele, nem véletlenül: kiváló regény, amely a maga korában elképesztően előremutató és nagyon merész volt, mutatva, hogy hová vezethet a szélsőséges, na nem csak a feminizmus, hanem általában véve az idióta totalitáriánus ideológiák, amelyek a józan észt hátrébb sorolják a maguk szutyvadt gondolatai mögé, persze, mindenki csak úgy nézte, á, ez rémálom, szerencse, hogy ilyen sose történhet meg. Annak, aki nem ismeri, javaslom a cikket róla itt a Férfihangon.

Ennyire fantáziátlanok? Akik ravasznak gondolják magukat, ennyire közhelyesek, ennyire kiszámíthatóak, vagy ennyire lenéznek, megvetnek minket, na meg főleg a saját alattvalóikat (vagy alávalóikat)  hogy már a látszatra is alig-alig adnak? Vagy egyszerűen csak a történelem hülye fintora?

A regény tartalmát itt és most nem részletezve: a fikcióban úgy kerül a szélsőséges liberális feminista (leszbikus, szocialista, de egyébként fehér) nő az USA elnöki székébe, hogy mivel a férfiakat egy járványos betegség irtja, minden férfi politikusnak maga mellé egy női póttagot kell jelölnie, így az elnökjelölt alelnöknek – „tanácsadói” nyomására – jelöli azt a szélsőséges politikai nézetű, bevallottan leszbikus, szélsőséges feminista, anarcho-liberális nőt, akit önmagában soha meg nem választanának, mert nemcsak a jól szituált polgár néz rá undorral, hanem elvtársai többségének is „ő már sok”. Aztán persze, ő is, mármint a megválasztott elnök, a járvány áldozata lesz, és az alelnök csendben előlép elnöknek. A következmények nyilvánvalóak: azok, amelyek várhatóak minden esetben, kivétel nélkül, akkor, ha egy szélsőséges gyűlölködőnek a kezébe hatalom kerül.

Ahogy az ősi hindu közmondás tartja: végy fel a földről egy darab szart, adj neki hatalmat, és nincs más dolgod, mint nézni, hogy hullanak a fejek.

Még szerencse, hogy mindezt csak elképzeltük, a valóság meg….


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »