Az európai középkort, illetve az azon alapuló fantáziavilágokat ábrázoló filmekben gyakran fordulnak elő parasztseregek és lovagok közti összecsapások, amelyekből úgy tűnhet, egy képzetlen földműves kéziszerszámokból átalakított egyszerű fegyverekkel viszonylag könnyen elbánhatott a kor legrettegettebb és legjobban felszerelt harcosaival. Mennyire volt ez lehetséges a valóságban?
Miként is viszonyult a középkor közrendű népessége a háborúhoz? A náluk lényegesen gazdagabb nemeseknek rendelkezésére állt a fegyverzet, a páncél és a lovak, amelyekkel hatékonyan részt vehettek a csatákban – a legtöbb helyen e felkészültséget egyenesen meg is követelték tőlük általában a vagyoni helyzetüknek megfelelően.
II. Henrik angol király (1154-1189) 12. századi „fegyvervégzése” (Assize of Arms) például azt követelte, hogy a leggazdagabb csoportba sorolt lovagoknak minimum egy láncinge, sisakja, pajzsa és lándzsája legyen, a következő kategóriában már csak láncingre, sisakra és lándzsára volt szükség. Habár e két csoport tette ki a királyi sereg erejének jelentős részét, a minimum elvárt felszerelés nem volt eget rengetően kiterjedt. A parasztok, akik esetleg velük kerültek volna szembe, még ennél is szegényesebben lettek volna felfegyverkezve.
A 14. századra már részletesebb információforrások állnak rendelkezésre a királyi seregek összetételét illetően. E seregek eddigre jóval szervezettebbek voltak, illetve felszerelésük is fejlettebb volt. Egy 1352-es francia rendelet két részre osztja az uralkodó erőit: lovasokra és gyalogosokra.
A lovasok többféle társadalmi státusba tartozhattak: a saját bandériumaikat vezető gazdag nemesek, az önmagukat felszerelő egyszerű lovagok, illetve a páncélt öltő és lóra ülő apródok is lehettek. Egy bandériumot vezető nemes kétszer annyi fizetséget kapott, mint egy egyszerű lovag.
A gyalogosok fizetsége ennél is kevesebb volt: egy számszeríjas katona mindössze egyheted annyit kapott, mint egy lovag. Kétségtelen, hogy a zsold tükrözte az adott ember vélt értékét. A királyok és fejedelmek valódi harcértéket akartak a pénzükért: a toborzási szokások azt a tendenciát erősítették, hogy a lovagok egyre fejlettebb és összetettebb felszerelést szerezzenek be.
A 14. és 15. században rendkívül népszerűvé váló, síremlékekre helyezett réztáblák adnak némi elképzelést a páncélzat fejlődéséről ebben a korban: a többnyire sodronyból álló vértezet helyét átvette a lemezpáncél. Az új típusú vértek rendkívül drágák voltak, ezáltal valódi elköteleződést jelentettek a harc mellett. A korabeli réztáblákon lévő ábrázolásokon megörökített lovagok valószínűleg mély rettegést idéztek elő a lényegesen kevésbé páncélozott gyalogságban – a páncélozatlan jobbágy pedig könnyen láthatta, hogy nem sok eséllyel indul harcba ellenük.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
