A német önmegtagadás és önfelszámolás rettenetében Bajorország volt eddig a legutolsó reménysugár. Ennek vége. Sajnálom.
Németország lelki-szellemi megsemmisítése a második világháború vége óta zajló folyamat. A Marshall-segélyért és a soha nem látott jólétért cserébe a németektől „mindössze” annyit kértek, hogy tagadják meg önmagukat.
És elindult egy hetven éves folyamat, amelynek során eljuttatták a német nemzetet odáig, hogy egész egyszerűen szégyellje azt, hogy német, hogy németnek született, hogy tagadja meg múltját, őseit, hagyományait, szokásait – vagyis megszűnjön nemzet lenni.
Álljon itt egy idézet a Varázshegyből:
„A tál meg a tányér eredetileg nem tartozott egymáshoz, ez látszott is rajtuk, s a gyerek újra meg újra elmagyaráztatta magának; de kereken száz esztendeje együtt használják őket, mondogatta a nagyapja, tudniillik a tál beszerzése óta. Szép formájú volt a tál, nemes és egyszerű, meglátszott, hogy a múlt század kezdetének szigorú ízlése alakította. Sima, tömör felsőrésze kerek lábon nyugodott, belseje eredetileg aranyozva volt, de az arany az idők folyamán sárgás, sápadt fénnyé fakult. Egyetlen díszéül domborművű rózsakoszorú futott körül a tál felső szélén, a virágok között fűrészes szélű levelekkel. Ami a tányért illeti, sokkalta tiszteletre méltóbb kora leolvasható volt a belsejéből: volt oda belevésve cirkalmas számjegyekkel, s a számot mindenféle kacskaringós minta fonta körül, az akkor idők stílusában, dagályosan, önkényesen, címerpajzsok és arabeszkek, félig csillag-, félig virágalakban. A tányér hátára pedig változó írással, pontozva bevésték a családfők nevét, akik az idők folyamán a tányér birtokosai voltak, immár heten sorakoztak ottan, mindegyik név mellett az örökség átvételének évszáma, és a tekert nyakravalós szenátor mindegyikre külön-külön odabökött gyűrűs mutatóujjával. Ott volt Hans Castorp apjának neve, majd a nagyapáé – aki mutogatta -, dédapjáé, ükapjáé, s azután az „ük” szótagocska megkettőződött, megháromszorozódott, és megnégyszereződött a magyarázó ajkán, és a gyerek oldalt billentett fejjel, elgondolkozva, vagy talán csak gondolattalanul, ábrándosan kimeresztve tekintetét, és ajkát ájtatosan, álmosan elpittyesztve fülelt erre az ük-ük-ük-ükre, erre az idők mélyéből feltörő síri hangra, mely egyúttal mégis jámborul őrzött összefüggést fejez ki a jelenkor, az ő kis élete meg a rég elsüllyedt életek között; ez a hang egészen különösen hatott rá, s arca világosan kifejezte érzéseit. Úgy rémlett, dohos, hűvös levegőt szív be, a Szent Katalin-templom vagy a Szent Mihály-kripta levegőjét, olyan helyek leheletét érzi, ahol az ember, kalapját kezében tartva, önkéntelenül bizonyos tisztelettudón előre billenő, himbáló járásba esik, és gondosan ügyel, nehogy a cipője sarkára lépjen; hallani vélte az efféle visszhangos helyek védett, világtól elzárt csendjét; egyházi benyomások vegyültek a halál és a történelem benyomásaival a tompán zúgó szótag hallatára, s mindez valahogyan jólesőn érintette a gyermeket, és könnyen meglehet, hogy csak ennek a szótagnak a kedvéért kérte, hadd nézhesse meg ismét a keresztelőtálat – csakis azért, hogy újra hallja és utána mondhassa ezt a hangot.
Nagyapja azután visszaállította az edényt a tányérra, és megmutatta a fiúcskának a tál sima, halványarany belsejét, amely fölfénylett a mennyezeti világításban.
– Idestova nyolc éve lesz – mondotta a szenátor -, hogy föléje tartottunk, és a víz, amellyel kereszteltek, belefolyt a tálba… Lassen, a Szent Jakab-templom sekrestyése töltötte a derék Bugenhagen tiszteletes úr tenyerébe, onnét csörgött a kis hajbóbitádra és ide a tálba. A vizet előre megmelegítettük, nehogy megijedj és sírva fakadj: nem is sírtál, sőt ellenkezőleg; azelőtt óbégattál, úgyhogy Bugenhagennak nem volt könnyű dolga, amíg elmondta a beszédét, de amikor rád csörgött a víz, akkor elcsöndesedtél, s ezt minden bizonnyal a szent szakramentum tisztelete tette, legalábbis reméljük, hogy így volt. Annak pedig negyvennégy esztendeje lesz a közeli napokban, hogy boldogult atyádat keresztelték, s az ő fejéről csörgött ebbe a tálba a víz. Itt történt ebben a házban, atyád szülőházában, odaát a nagy ebédlőben, a középső ablak előtt; őt még az öreg Hesekiel keresztelte, az a lelkész, akit fiatal korában kis híján agyonlőttek a franciák, mert fosztogatásuk, gyújtogatásuk ellen prédikált… most már ő is réges-rég visszaadta lelkét teremtőjének.
Hetvenöt esztendőnek előtte pedig én magam voltam, akit kereszteltek, megint csak itt az ebédlőteremben, az én fejemet tartották a medence fölé, ahogyan itt áll a tányéron, a lelkész ugyanazokat a szavakat mondotta, mint neked, mint atyádnak, s a tiszta, langyos víz az én hajamról csörgött (nem volt sokkal több, mint amennyi most a fejemet borítja…) ide az aranyozott tálba.”
Nos, ezt veszítették el a németek. Ennek az „ük-ük-ük-nek” az örökkévalóságát. Pontosabban: ezt is elveszítették. És a német császárság hadilobogója szintúgy része volt az ük-ük-ük örökkévalóságának. Amit most egy magát keresztényszocialistának nevező alak egyszerűen betiltott.
Sok mindent már nem kell betiltanotok, szerencsétlenek. Még talán a nagy német romantikát, Hauff meséit, a Fekete-erdő legendáit, Heinét, s majd a végén Thomas Mannt. Ó, Istenem, mivé lett ez a valamikor oly’ nagyszerű nemzet, ez a bűneiben és erényeiben is hatalmas nép…
Ne tévedjünk: minden keresztény, fehér, európai nemzetnek ez a sors van szánva. Csak rajtunk múlik, hagyjuk-e.
S neked, Markus Söder, csak azt mondhatom, amit Leonidász mondott Ephialtésznak, az árulónak: Élj örökké…
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
