Mandela hatalmas népszerűségnek örvend a közbeszédben, ugyanakkor érdemes a hozzá kapcsolódó témakört mélyebben is bejárni. A HeroesNeverDie kiváló tanulmányát közöljük, mely mélyrehatóan bemutatja az apartheid rendszert (mely nem is volt olyan megátalkodott mint amilyennek általában beállítják, sőt…), Mandela szerepét Dél-Afrikában, és az utóbbi évtizedekben kibontakozott válságot.
Mandela, vagy Mengele? Botcsinálta hazai politszimulánsoknak gyakorlatilag mindegy lehet, hiszen aki ma Budapesten, ki tudja milyen elgondolásból, Mandeláról akar teret, vagy utcát elnevezni, az a legnagyobb jóindulattal is csak egy ostoba, tudatlan személynek tekintendő. Ebben a 2018-ban írt és most felfrissített cikkemben Dél-Afrikát mutatom be. A kontinens legfejlettebb és leggazdagabb országa 2018-ban jutott el arra a mélypontra, hogy a világ egyik legszebb fekvésű, kiváló éghajlatú városa, Fokváros 2018. közepére víz nélkül maradhatott volna.
A várva várt eső annak idején ugyan megérkezett, de maga a tény, hogy a korábban jól működő infrastruktúra hanyagság, hozzá nem értés miatt felmondhatja és sorozatosan fel is mondja a szolgálatot, az szimptomatikus volt és mind a mai napig szimptomatikus maradt erre a maradék gazdagságát lassan felélő, különleges adottságú országra.
Messze van? Minket biztos nem érint a problémájuk? Akik figyelmesen olvasták előző cikkeimet, azok tudják: Dél-Afrikában egy előre megkomponált etnikai káosz főpróbája zajlik egy ideje, amely jelenleg az USA területén folytatódik és minden bizonnyal az európai kontinens sem lesz kivétel. Az apokaliptikusnak tűnő események felgyorsultak.
“A kisfiú megolvadt bőrét alig tudtuk lekaparni a kád széléről […]” – dél-afrikai helyszín-takarítónő nyilatkozata egy kiirtott farmer család otthonában látottakról (2017)
“Liberté, égalité et fraternité”, azaz: szabadság, egyenlőség, testvériség volt a mottója a Nagy Francia Forradalomnak, amelynek jegyében nem csak az uralkodókat és az arisztokratákat, hanem például a Vendeé megyében élő parasztokat is kiirtották 1793 és ’94 között. Egyes becslések szerint közel kétszázezer embert, akik a forradalomároknak ellenálltak. Gáz, arzén és vízbefojtás dívott az emberjogisták akkori repertoárjában, továbbá a meggyilkolt emberek bőrét lovaglónadrágként, az emberzsírt kocsikenőcsként hasznosították. Ezt a genocídiumot még több is követte az emberiség újkori történelme során. Az esetek döntő többségében valamilyen morális savtól csöpögő, magasröptű idea nevében sikerült néhány millió ember életét kioltani. Ebbe a kategóriába sorolom nem csak a nemzetközi, hanem a nemzeti szocialisták áldozatait is. Mindig találtatott egy maroknyi ideológus, akik lediktálták, milyen életformára kell – szerintük – az egyszerű földi halandókat kényszeríteni.
Hogy a sokat szenvedett afrikai kontinens lakóinak se legyen jobb, felszabadították az ott élő embereket. A demokrácia, emberi jogok, szabadság, egyenlőség és testvériség nevében még egy kvázi Istenként tisztelt hőst is adtak nekik, Nelson Mandela személyében.
A Mandela által propagált “Rainbow Nation” (Szivárvány nemzet), Dél-Afrika, a kontinens legfejlettebb, leggazdagabb országának tündöklése és jelenlegi lassú haldoklása nem érthető meg a történelmi háttér – vázlatos – ismertetése nélkül. Amennyiben a bevezetésre kerülő, úgynevezett földreformról olvasunk, a mainstream egyöntetűen a fekete afrikaiak (sic!) alanyi jogát hangoztatja a fehér lakosoktól térítés nélkül elkobozandó földek újrafelosztásában. Ez így nem igaz! Se az alanyi jog, se a gyűjtőfogalomként és teljesen tévesen használt fekete afrikai sem létezik.
Bushman gyerekek
Az a hatalmas terület, amelyet ma Dél-Afrika néven ismerünk, korábban egy szinte teljesen kihalt része volt eme monumentális kontinensnek. Kr. u. 1000 környékén két nomád törzs, a san (bushman) és a khoi khoi (hottentota) vándorolt a gyakorlatilag néptelen vidékeken, minden különösebb állam-szerű szervezettség nélkül, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatva. Egyes szerzők szerint Kr. u. 1400 körül kezdődött meg más, északról érkező afrikai bantu törzsek beáramlása Afrika legdélebbi területére.
Egy khoi khoi törzstag
Az első németalföldi, mai nevükön holland (búrok), majd később német és francia származású fehér telepesek 1600 körül jelentek meg, az Atlanti-óceánon keresztül közelítve meg a gyéren lakott, vagy teljesen lakatlan vidéket. Az európai, új hazát kereső pionírok ebben az időszakban gyakorlatilag nem érintkeztek a nomád törzsekkel, a természetes határt közöttük a Kei folyó biztosította. Tulajdonképpen elfért volna mindenki egymás mellett, ki-ki a saját elképzelését megvalósítva, mint például gyűjtögetés, vadászás, vagy mezőgazdaság és állattartás, de – ahogy már annyiszor a történelemben – ez nem sikerülhetett. A harcos zulu és xhosa népek északról történő inváziója elsősorban az útjukba kerülő kisebb bennszülött törzsek kiirtásához vezetett, ami Mfecane korszak (vagy Difacane, magyarul: háború, megsemmisítés) néven került a déli Afrika történelmébe, mint a Shaka-Zulu királyság nem túl becses emléke.
A másik lényeges ok, amely az akkor még országnak nem tekinthető földdarab sorsát megpecsételte, az arany- és gyémántlelőhelyek felfedezése volt. A cikkben nem térhetek ki részleteiben a Voortrekker pionírok történetére, akik a folytonos törzsi támadások, rablások elől a mai Orange Freestate (Oranje Szabadállam) keleti részére költöztek, továbbá a törzsi harcokra és a brit-búr háború részleteire sem. Tény viszont, hogy a búrok eredetileg vagy lakatlan területet foglaltak el, vagy a törzsektől vásároltak meg földeket, amelyekről a szerződések mind a mai napig a dél-afrikai archívumokban megtalálhatóak. Az arany miatt gyarmatosító britek voltak az elsők, akik a fehér (búr) farmerek házait felégették és elhajtották őket lakhelyükről, többek között az emberbarát (filantróp) eszme jegyében is, mely szerint a gazdaságokban foglalkoztatott bennszülöttek rabszolgák voltak. Az emberbarátiság azonban nem akadályozta meg őket a nemesfém és gyémántbányák megnyitásában, ahol iszonyú körülmények között nem csak fekete, hanem nincstelen fehér napszámosok is dolgoztak, akik egzisztenciájuk elvesztése után ellepték a nagyobb városokat.
Érdemes annyit megjegyezni, hogy a megalakulóban lévő államszövetség földjét pár emberöltőnyi idő alatt egymással ellenséges, rohamosan szaporodó létszámú afrikai törzsek, továbbá egymással mély konfliktusban álló európai telepesek népesítették be. Az 1960-as évekre kilenc nagyobb afrikai törzs, s azokon belül megszámlálhatatlanul sok klán, valamint két nagyobb konkurens fehér népcsoport, a búrok, akik befolyása és nyelve az évszázadok alatt kialakult afrikaans visszaszorulóban volt, és a később érkezett, a gazdaságot és a közigazgatást domináló angolok alkották a lakosság többségét. Az ázsiai, elsősorban indiai származású bevándorlók valahol az összes, egymással nem épp baráti kapcsolatot ápoló fajták között helyezkedtek el.
Az emberek bőrszín szerinti megkülönböztetése a hétköznapi életben körülbelül olyan szempontok alapján történt, mint az Amerikai Egyesült Államokban volt szokás a rabszolga-felszabadítás óta, bár részben humánusabb jogokkal és nagyobb szabadsággal a sötétebb bőrű lakosság számára. Így érkezett el a brit gyarmatbirodalomtól való elszakadás, a függetlenség napja 1961. május 31-én, majd egy angolbarát, fehérek által vezetett kormány vette át a hatalmat. Ebben az időszakban vált az újonnan megalakult Dél-Afrikai Köztársaság, a korábbi kisebb államokból álló Dél-Afrikai Unió jogutódjaként – más, függetlenné vált afrikai országokhoz hasonlóan -, a hidegháborús viszályt szító nagyhatalmak játszóterévé. A politikai krimi ez időtájt kezdődött el és mind a mai napig folytatódik.
Az apartheid rendszer dacára, amely eredetileg a csoportosan csavargó, rabló és gyilkolászó fiatal fiúk elleni, kvázi önvédelmi szisztéma volt, az 1950-es évektől kezdve építettek iskolákat, egyetemeket a fekete bőrű gyerekek számára a Bantu Education Act (bantu oktatási törvény) keretében, a fehér iskoláknál lényegesen alacsonyabb színvonalon, azt az elképzelést követve, hogy a – sokszor – szinte kőkorszaki kultúrából érkező gyereket nem lehet magasabb szinten képezni. Egyébként ez az apartheid rendszer kénytelen volt határait egy jól őrzött kerítésrendszerrel megvédeni a szomszédos afrikai országokból tömegesen és illegálisan bejutni akarók ellen.
Itt jegyezném meg, hogy mélységesen elítélek bármilyen jellegű emberek közötti megkülönböztetést bőrszín, vallás, etc. alapján. Azonban nem csak az egyes fehérek által kultivált kirekesztésre gondolok, hanem a más színű emberek egymás közötti, valamint a fehérek elleni faji, vagy vallási alapú gyűlöletére is. A mostanság oly felkapott, egyoldalú, kifejezetten fehér ellenes propaganda ellen (is) küzdök a tények – lehetőleg – tárgyilagos és felesleges emócióktól mentes feltárásával.
“Megvetem a rasszizmust, mert barbárságnak tartom, mindegy, hogy fekete, vagy fehér embertől származik.”
Szinte hihetetlen manapság, hogy a fenti idézet Nelson Mandelától származik.
Nelson “Madiba” (klán neve) Mandelát 1962-ben tartóztatták le. A vád állam elleni szabotázsakciók előkészítése volt. 1990-ben szabadult, holott már 1985-ben is felajánlották neki szabadon engedését, ha lemond az erőszakról, amire nem volt hajlandó.
Erőszak? Kérdezheti indignáltan a kedvesen és szelíden mosolygó hősre, a nemzetközi média által gondosan felturbózott idolra enyhén nedves szemekkel emlékező profi jóember, aki milliók bálványát, Mandelát, a polgárjogi aktivistát és szabadságharcost (közönséges terroristák kódoltan píszí elnevezései) ismeri a közelmúlt történelméből. Akinek hetvenedik születésnapján, 1988-ban ismert rocksztárok énekelték a “Free, free Nelson Mandela” című számot és a megakoncertet hatszáz millióan látták világszerte, mert akkor még az internet nem terjedt el olyan széles körben, különben biztosan többen lettek volna. Holott azelőtt a világnak fogalma sem volt addig e jeles hős létezéséről. Pardon? Akit hirtelen ennyien imádnak világszerte, annak a mellénye csak patyolatfehér lehet! Nos, lássuk azt a tiszta mellényt…
Az apartheid alatt elnyomott országban, az állítólagos fehér diktatúrában több évtizede politikai tényező volt az African National Congress (ANC, az “Afrikai Nemzeti Kongresszus”) pártja, amelynek Mandela egyik vezető személyisége volt. De nem csak az ANC-nek, hanem az illegális kommunista pártnak, sőt annak Központi Bizottságának is tagja volt, amit persze egész életében tagadott. Pár évvel ezelőtt azonban kiderült, hogy a joviálisan mosolygó hős egy traktátumot (szerződés, egyezmény – szerk.) írt “How To Be A Good Communist?” (Hogyan legyünk jó kommunisták?) címmel, a legékesebb sztálinista hagyományokra építve mondandóját. Mandela szerint:
“A kommunizmus ügye az emberiség történetének legnagyobb és egyben legnehezebb dolga.”
1960-ban megpróbált egy általános sztrájkot szervezni, amelynek – az elképzeléseihez képest – csak kisebb sikere lett. Ekkor közölte az ANC tagokkal, hogy az “erőszakmentes harc napjainak vége”, majd visszavonult a Johannesburg közelében található Rivonia nevű konspirációs búvóhelyre, amely Arthur Goldreich, egy nem dél-afrikai állampolgár tulajdona volt.
Madiba unszolására alakult meg az ANC illegális harci osztaga is, “Umkhonto we Sizwe” (UwS, a nemzet dárdája) néven, miután vezető ANC politikusok Kínába és a Szovjetunióba látogattak, ötletük megvalósításához támogatást remélve. Ez a fegyveres gerillacsoport bombamerényleteket hajtott végre az energiaellátás, kormányerők, gépek és élelmiszer tárolók kárára, emberéletet sem kímélve. Összesen 235 szabotázsakciót sikerült bizonyítani a terroristák elleni perben. A Rivonia farm rejtekében további ANC-UwS vezéreket fogott el a rendőrség – Denis Goldberget, Rusty Bernsteint, Raymond Mhalabat, Bob Hepplet, Govan Mbekit, Ahmed Katharadat, a tulajodonost, Arthur Goldreichet és az ANC akkori vezetőjét, Walter Sisulut. A razzia és letartóztatások alkalmával a hatóság felfedezte az “Operation Mayibuye” néven ismertté vált terrorkampány terveit, amelyet a vádlottak a bírósági tárgyaláson, mint egy, a vezetés által nem elfogadott vázlatot próbáltak bagatellizálni.
Mandela még 1962-ben látogatást tett különböző országokban, ahol a tervezett gerillaharcok támogatásához keresett szövetségeseket és egy fél évig tartó kiképzésen is részt vett Etiópiában. Nem sokkal hazatérte után tartóztatták le. A vádlottak halálbüntetés helyett életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, amelynek utolsó éveit Mandela egy bungalóban töltötte, miután 1985-ben nem volt hajlandó a megkegyelmezés fejében az erőszakról lemondani. Börtönévei utolsó időszakában kezdte meg tárgyalásait az akkori dél-afrikai miniszterelnökkel, Pieter Willem Botha-val, az apartheid rendszer megszüntetéséről.
A Fokváros melletti Robben Island börtönsziget, ahol Mandela büntetését töltötte
Tévedés lenne azt gondolni, hogy az ANC kizárólag és elsősorban a fehér kisebbség, vagy az apartheid ellen harcolt volna. A legtöbb áldozatukat az ellenségesnek és/vagy árulónak tekintett fekete népcsoportok tagjai közül szedték. Az ANC fegyveres gerilla-alakulata, az Umkhonto we Sizwe harminc éven keresztül számtalan bombamerényletet és szabotázsakciót hajtott végre. Saját, kémnek titulált bajtársaikat – akár kiskorúakat is – titkos fogolytáborokba zárva, tisztogatták meg soraikat a vélt belső ellenségtől, s elképzelhetetlen brutalitással kínozták meg őket. Az egyik ilyen fogolytábor a szomszédos Angolában volt (Base Quattro), ahol kelet-német Stázi (az NDK titkosszolgálata) ügynökök képezték ki a dél-afrikai gerillákat különböző konspirációs technikákra és az árulók elleni küzdelemre. Ehhez tudni kell, hogy az 1970-es években a szocialista útra tért Angola és Mozambik hemzsegett az NDK tanácsadóktól. Példának okáért az ír terrorszervezet, az IRA tagjai tanították meg őket bombát készíteni.
Az ANC egyik legbizarrabb figurája, Mandela második felesége, Winnie Madikizela-Mandela volt, aki 2018. április 2-án hunyt el, és a magát haladónak nevező világ, élén a hollywoodi celebekkel, álszent szipogással búcsúzott tőle. Attól a többszörösen elítélt, bár igazából soha meg nem büntetett személytől vettek könnyzacskókat birizgáló tweet-ekben búcsút, akitől még férje is elvált a feleségét terhelő súlyos vádak miatt. Nézzük meg közelebbről a jeles hölgy pályáját, aki a fehérek uralta apartheid világban amúgy egy kiváló iskolai képzésben részesülhetett:
“Together, hand in hand with our boxes of matches and necklaces we will liberate this country! – Együtt, kéz a kézben gyufaskatulyáinkkal és nyakláncainkkal fel fogjuk szabadítani ezt az országot!”
Nyaklánc? – kérdezheti meghökkenve a kedves Olvasó, mert a gyufának még lehet némi értelme terroristákkal kapcsolatban. Nem, nem a szépséges afrikai kézműves láncokra gondolt Mama Winnie, ahogy a nemzetközi celebek becézték, hanem az ANC egyik kivégzési módszerére. E művelet során a delikvens kezeit hátrakötözték, utána egy autóabroncsot húztak a vállára. Benzint öntöttek rá, vagy az autóabroncs tömlőjébe, majd meggyújtották a szerencsétlent, aki magatehetetlenül, élve égett el iszonyú kínokat elszenvedve, miközben a felajzott tömeg éljenzett körülötte. Esetleg még bele is rúgtak. A következő videó, extrém durva tartalma miatt, csak kattintásra érhető el ITT (00:48).
Lincselés, gyerekrablás, korrupció kísérte Mama Winnie útját, aki 1988-ban az “ENSZ Emberjogi Díját” kapta meg férjével együtt. Még ebben az évben felmerült a gyanú, hogy köze lehetett a Mandela United Football Club fiatal tagjainak kínzásában, elrablásában és megölésében, majd 1989-ben vádat is emeltek ellene, s bűnösnek találták. A megítélt öt év fegyház helyett azonban pénzbüntetéssel megúszta az ügyet. Figyelem! Ez még mindig a sötét apartheid korszaka volt! A megerőszakolt, majd késsel lemészárolt kisfiúnak, akit Stompie Seipei-nek hívtak, nem volt ilyen szerencséje, a részleteket itt olvashatjuk angolul. Másodjára 2004-ben ítélték el lopás, korrupció, okirat hamisítás miatt a liberális világ két évvel ezelőtt krokodilkönnyekkel megsiratott ikonját, különösebb jogi következmények nélkül.
Winnie Mandela
Professzor Stephen Ellis, aki korábban az Amnesty International kutatója volt, majd haláláig egy amszterdami egyetemen dolgozott, Afrika szakértője és a kontinens rajongójaként fedezte fel Mandela kommunista múltjának bizonyítékait, a következőket írta:
“Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki az anti-apartheid mozgalmat támogatta, egyszerűen nem akart semmit az ő (Mandela) hátteréről tudni. Az apartheidet erkölcsi kérdésként kezelték és ennyi… Lehet viszont, hogyha annak idején kézzelfogható bizonyítékok álltak volna rendelkezésre, akkor talán másképp gondolkoztak volna.”
Nelson Mandelat 1990-ben szabadon engedték és az apartheid rendszer megszűnt. 1994-ben elnökké választották a már világ-, de elsősorban Afrika-szerte szabadságharcosként tisztelt, szelíden mosolygó, legendás hőst, aki a Szivárvány nemzet víziójával győzte meg nem csak a színes bőrű lakosságot, hanem a dél-afrikai fehérek nagy részét is. Ez a remény éve volt, a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében, miközben a Nobel-díjas, közszeretetnek örvendő politikus néha együtt énekelte híveivel és elvtársaival az “Öld a búrokat, öld a fehéreket!” című mozgalmi dalt xhosa nyelven, amit a világ más vidékein nem túl sokan értenek…
Az minden bizonnyal a véletlen műve, hogy egy bizonyos filantróp, azaz emberbaráti szervezet 1993-ban, tehát a választási kampány idején kezdte meg hivatalos működését a Dél-Afrikai Köztársaságban, exkluzív erre az országra koncentrálva, holott a kontinens további részeit sokkal nagyobb területi léptékben rendelte alá alapítványának. Az is merő jóindulatról tanúskodó tény, hogy a világot pókhálóként körbefonó szervezet alapítója már 1979 óta aktívan tevékenykedett az országban, mondjuk a Dél-Afrikát érintő legszigorúbb szankciók és embargók idején. Mielőtt bárki sorosozással vádolna, az Open Society Foundation for South Africa (Nyílt Társadalom Alapítvány Dél-Afrika) oldalán lehet tanulmányozni ottani történetüket és hangzatos programjukat.
Mandela, a kétségtelenül karizmatikus politikus elnöksége idején nyitotta meg a Dél-Afrikai Köztársaság gazdaságát a globalizmus számára. Az állami és félállami – stratégiailag fontos – cégeket privatizálták és külföldi konszernek kezére játszották, mert pénzre volt szükségük. A demokrácia, ami a Mandela által vezetett ANC és a búr ellenes helyi plutokraták, elsősorban Harry Oppenheimer, a leggazdagabb arany- és gyémántbánya tulajdonos és – persze egyúttal – filantróp kooperációjában megszületett, az a multinacionális cégek globális szabadsága lett az addig politikailag elszigetelt országban. Az egyedülállóan gazdag természeti kincsek szabad kirablása előtt már nem voltak nemzeti érdekeltségű korlátok.
“A privatizáció az ANC fundamentális politikája és az is marad.”
– mondta Mandela 1996-ban, a szabadsághoz vezető hosszú út eredményéről. Talán nem véletlenül hívják a dél-afrikaiak a Cosa Nostra maffia szervezet mintájára az ANC-t Xhosa Nostra-nak, a domináns xhosa népcsoportra utalva.
Ebben az időszakban engedték meg távolabbi szubszaharai országokból jövő migránsok tömeges beáramlását is – fatális következményekkel. A cél: új ANC-szavazók generálása lett volna. Helyette azonban népcsoportok közötti viszályok, faji zavargások alakultak ki az immáron őshonos fekete lakosság és az újabban importált afrikaiak között. A nemzetközi szervezett bűnözés egyik főszereplője a mai Dél-Afrikában a nigériai maffia, alkalmasint kooperálva kongói és szomáliai bűnszervezetekkel is.
Az ANC több, mint húsz éves kormányzása alatt a fekete lakosság helyzete nemhogy nem javult lényegesen, hanem bizonyos területeken rosszabbodott. A bűnözés eddig soha nem látott méreteket öltött. Az egy főre eső gyilkosságok száma a világon az egyik legmagasabb, hétszerese az Amerikai Egyesült Államok-béli gyilkossági statisztikának. A HIV-fertőzöttek száma a teljes lakosság tizenkét százalékát érinti, ami egy szomorú rekord, s az úgynevezett Gini-index, amely a vagyoni különbségeket, az egy országon belüli tulajdoni megoszlást vizsgálja, mostanra Dél-Afrikát jelöli a világ legigazságtalanabb gazdaságának.
A nemi erőszak egy főre eső rátája a világon az egyik legmagasabb, s ez azt jelenti, hogy ma gyakorlatilag alig léteznek olyan fekete kislányok és asszonyok, akik nem estek áldozatául valamilyen szexuális abúzusnak. Az egyik tipikus formája ennek az előre megtervezett, csoportosan elkövetett nemi erőszak, a hipszterkedősen jack rolling néven elterjedt jelenség, ami egy valótlanul állított, tehát kitalált sértés csapatostul történő, szexuális megtorlását jelenti. A Township-ek, a tipikus dél-afrikai fekete nyomornegyedek változatlanul léteznek, sőt egyre jobban terjeszkednek a nagyobb városok környékén. Ehhez tartoznak a lecsúszott, nincstelen fehérek, az egykori munkásosztály drótkerítéssel körbezárt táborai is, víz-, elektromos energiaellátás és munkalehetőség nélkül, ami a rasszok alapján bevezetett kvótarendszer következménye. Ezt fordított apartheid néven jegyzik:
Dél-Afrika az egykori Rhodézia – ma Zimbabwe – mellett, az afrikai földrész egyik legkiválóbb klímájú vidéke, amelyet a 17. századi fehér telepesek nem csak felismertek, hanem évszázadok alatt, kemény munkával, generációról generációra az ország javára fordítottak. Korábban Rhodézia volt “Afrika kenyeres kosara” és Dél-Afrika a gyümölcs, zöldség, a magas szintű borászat, a szőlőtermelés, valamint a ritka jó minőségű marhahús hazája. Amellett, hogy mind két ország élelmiszerből önellátó volt, ami azért nem magától értetődő az afrikai földrészen, még bőven jutott exportra is a szomszédos és távolabbi országokba.
Zimbabwe vérzett el először, miután a diktátor, Robert Mugabe vette át a hatalmat 1980-ban, majd módszeresen lemészároltatta, vagy elűzette a fehér farmereket és az elkobzott földeket az őslakosság körében osztatta fel. Éhínség, káosz, elképzelhetetlen infláció, általános mélyszegénység lett a vége Mugabe faji tisztogatásának. Miközben egyes afrikai bloggerek és fehér-gyűlölő nacionalisták kórusban tapsoltak neki, hogy mennyire jófej, a hadsereg és a nemzeti ellenállók 2017-ben megpuccsolták és azóta könyörögnek az elmenekült fehér gazdáknak, hogy térjenek haza… Íme, egy példa, egy visszatérő fehér zimbabwei farmerről. Ugye mennyire nincs helye itt a mainstream által hallucinált faji gyűlöletnek?
Dél-Afrikában azonban 1994 – az apartheid hivatalos megszűnése – óta a legveszélyesebb foglalkozás a farmeré. A bőrszínt nem kell megemlíteni, hiszen kizárólag az egykori fehér telepesek leszármazottairól van szó. Ők azok, akik az ország gazdasági alapjait egykor megteremtették, még az arany és a gyémánt előtti időszakban. Ők azok, akik az országot a kőkorszakból felemelték és akik megszámlálhatatlanul sok embernek adtak munkát, lakhelyet.
Becslések szerint jó ötezer farmert és azok családját mészárolták le eddig. Csak 2017-ben közel négyszáz embert. A gazdagabb, jól képzett dél-afrikaiak pánikszerűen hagyták és hagyják el az országot, immáron egymillió ember. A legújabb statisztikák szerint azonban nem csak fehérek, hanem a felső középosztályhoz tartozó feketék is elhagyják otthonukat, megelégelve a korrupciót, létbizonytalanságot és a hihetetlenül elterjedt bűnözést.
Csak marginálisan említették annak a német-osztrák származású férfinak az esetét, akit nemrég az élettársa szeme előtt szecskáztak fel egy bozótvágó késsel, a saját fogadójának udvarán. Jó néhány európai bevándorló telepedett le korábban a csodálatos klímájú KwaZulu-Natal vidéken, munkájukkal, tudásukkal földi Paradicsommá változtatva ezt az országrészt. Ma már gyakorlatilag egy fehér család sincs KwaZulu-Natal-ban, amely ne vesztett volna el legalább egy hozzátartozót erőszakos bűncselekmény következtében.
Az egyszerű farmerek többsége nem képes tulajdonát értékesíteni és valamilyen befogadó országba menekülni. Évszázadokon át művelt földjeik eladhatatlanná váltak, mióta 2017-ben a visszalép(tet)ett, velejéig korrupt, bizarr szokásairól híres-hírhedt Jacob Zuma elnök bejelentette a fehér farmok jóvátétel nélküli elkobzását. Utóda, Cyril Ramaphosa, az ország egyik leggazdagabb embere, platina bánya tulajdonos és megrögzött globalista békítgető beszédei dacára, szintén az évszázadok óta fehér családok tulajdonában lévő földek újrafelosztását szorgalmazza. Teszi ezt az EFF, az ANC-ből kivált, radikális-marxista Economic Freedom Fighters (gazdasági szabadságharcosok) párt és annak vezetője, Julius Malema térnyerése miatti félelmében.
„Egy forradalmárnak hidegen gyilkoló géppé kell válnia, tiszta gyűlölettől vezérelve.”
A közkedvelt nemzetközi közösségi médián egy bizonyos Mampuru Mampuru nevű EFF harcos tett közzé egy felhívást a fehérek legyilkolására. Azt nem tudhatjuk, hogy ez a szöveg mennyire harmonizált a népszerű internet-platform egyébként rendkívül faj-érzékeny előírásaival:
„Nekünk, mint fekete embereknek kell egyesülnünk. Kevesebb, mint ötmillió fehér áll a mi negyvenöt milliónkkal szemben. Két hét alatt meg tudjuk ölni az összes fehéret. A katonaság és a rendőrség a mienk. Ha azok, akik ölik a farmereket meg tudják tenni, akkor te mire vársz? Lődd a búrokat, gyilkold a farmereket!”
És igen, lövik, kínozzák, gyilkolják a farmereket, rajtaütésszerűen megtámadva egy-egy magányos gazdaság lakóit. A nőket megerőszakolják, a kisgyerekeket alkalmanként lobogó forró vízzel teli kádba dobják – ahogyan a bevezetőben idézett helyszín-takarítók elmondása alapján egy kisfiú kádszélre olvadt bőrét alig tudták levakarni. A rendőrség tehetetlen, vagy talán nem is akar tenni semmit, hiszen “csak” búrokról van szó. Zimbabwe új vezetői eközben kérve figyelmeztetik dél-afrikai kollégáikat, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibát, amely az ő országukat katasztrófába sodorta. Bár – kissé cinikusan megjegyezve -, a sötét bőrszín alapján történő összefogásnak körülbelül annyi realitása van, mint az afrikai országokat jellemző, mélységes korrupció hirtelen megszűnésének.
A jelenlegi korona-járvány fatális következményei még beláthatatlanok, dacára a világ legszigorúbb korlátozásainak, amelynek járulékos hatásaként akár cigarettáért, vagy alkoholért is megölhetnek valakit. A nemzetközi kereskedelem hónapokra történő blokkolása – eddig – felmérhetetlen károkat okozott mind a dél-afrikai, mind az onnét importáló afrikai országok gazdaságában. A Világbank és az IMF már ott toporognak a bejáratnál, gigantikus hitelszerződésekkel felfegyverkezve.
Az egész kontinens egyik legnagyobb problémája az egymással rivalizáló népcsoportok közötti számtalan konfliktus és nem a fekete-fehér emberek sokszor ideológiailag feltupírozott, mondvacsinált ellentéte. Hogy, hogy nem, a dél-afrikai Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) fokvárosi aktivistái, a Ndifuna Ukwazi nevű föld- és ingatlanfoglaló csoport az ANC teljes támogatását élvezi.
Azok a jól szituált, magasan képzett lakosok, akik megtehették és akartak, már nagyrészt elmentek, körülbelül egymillióan. A többiek általában a városi zárt közösségekben (gated communities) élnek, többszörösen biztosított vasrácsok mögött. A fehér nyomornegyedek lakói senkit nem érdekelnek. A farmerek magányosan álló házaikban rettegnek. A gazdaságok gyakran félnapi utazásra vannak a legközelebbi várostól, vagy szomszédtól és segítséget nem várhatnak senkitől. A rablógyilkosok mindig fegyveresen, nagyobb csoportban támadják meg őket. Sokszor elképzelhetetlen kínzásokat kell kiállniuk, mielőtt meghalnak. Lauren Southern, kanadai újságírónő, akit Angliából pár éve kitiltottak és dél-afrikai kollégája, Caolan Robertson tudósított több videóban a fehérek genocídiumáról:
A városokban sem érezheti magát senki biztonságban, még turistaként sem. A faji alapon előírt kvóták miatt egyre több fehér lett munkanélküli, míg a szolgáltatások és az államigazgatás színvonala rohamosan csökken, a preferált bőrszín és nem a megfelelő képzettség miatt felvett alkalmazottak nemtörődömsége és/vagy hozzá nem értése miatt.
Talán a legjellemzőbb példa erre a világ egyik legszebb városa, Fokváros esete, ahol a vízellátás drámai problémává vált. A tragikus vízhiány oka – a hivatalos verzió szerint – a több év óta tartó szárazság, ami tény, de nem először fordult elő ebben a térségben. Természetesen ilyenkor előkerül a klímaváltozástól kezdve minden átlátszó magyarázat. A fokvárosi vízgazdálkodási szektor – egyelőre – megúszta a privatizációt, de sajnos az állami intézmények katasztrofálisan működnek még ebben az igen fejlett afrikai országban is. Kérem, ne próbáljuk meg az európai viszonyokhoz hasonlítani. A város lakóinak száma 1994 óta megduplázódott, továbbá a város környékén rengeteg új, öntözéses és/vagy nagy vízigényű hydrophon kertészet kapott helyet. A radikálisan megnövekedett fogyasztás dacára, még mindig az egykori elnyomók által épített, anno kitűnően működő víz- és szennyvízellátási rendszer az, amit használtak, különösebb fejlesztés, előrelátó karbantartás nélkül. Talán az sem véletlen, hogy a válság idején – szinte a derült égből ugye – a fokvárosi vízellátás privatizációját követelték dél-afrikai és – meglepetés! – amerikai lapok is. Johannesburg vízellátása például egy francia cég kezében van, ennek következtében a szegényebb lakosság, amely nem tudja megfizetni a drága nedűt, közkutakról kénytelen hordani az ivóvizet.
Az is tény azonban, hogy amikor a katasztrófa körvonalai kezdtek kirajzolódni, az izraeli kormány felajánlotta az akkor még Jacob Zuma által vezetett országnak, hogy segítene a város vízproblémáinak megoldásában, például tengervíz sótlanítási berendezésekkel. Izrael megkeresését elutasították, mert Zuma palesztin szimpatizánsként egyszerűen gyűlölte a zsidókat. Kész, ennyi.
2018-ban napi harminc literre korlátozták a fejenként felhasználható vizet. Nem csak a lakosoknak, hanem még a turistáknak is elmondták, hogyan kell a vízzel takarékoskodni és a 2018. április közepére jósolt Day Zero (a nulladik nap) eljövetelét augusztusra tolták ki, amikor a világon elsőként, egy milliós városban elfogyhat a víz. A megváltást, vagy megoldást végül is a természet adta: 2018. május 24-én végre hatalmas esőzés kezdődött Fokvárosban és környékén. A városi vízcsapoknál nem voltak faji különbségek:
Se Kanada, se az Európai Unió nem vesz fel fehér, többnyire búr származású dél-afrikai menekülteket, akik a bőrszínük miatti üldözésre hivatkozva kérnének bebocsájtást egy új, védelmező hazába. Holott a menedék éppen a származás, bőrszín, vallás, politikai nézetek, nemi identitás miatti üldözés ellen lenne hivatott segítséget nyújtani. Egyedül Ausztrália mutatott hajlandóságot dél-afrikai fehér menekültek felvételére, aminek rendkívül negatív visszhangja volt a szokásos kultúrmarxista körökben. Ezeket a menekülni kényszerülő embereket, nem szabad összekeverni azokkal a gazdagabb dél-afrikai migránsokkal, akik képesek a célországok által előírt, sokszor több százezer dollárnyi pénzösszeget előteremteni, amely a letelepedéshez szükséges.
A német kormány évente több száz millió euróval támogatja a dél-afrikai rendszert, de senki nem érdeklődik esetükben a jogállam és hasonló úri huncutságok iránt, pedig érdekes lenne megtudni, milyen jogon utasíthatja el egy rendőr a nyomozást egy fehér családot érintő emberrablási és gyilkossági ügyben?
Véleményem szerint azonban nem csak, sőt nem elsősorban faji ellentét van a háttérben, hanem elsősorban a marxista tanok alapján jogosnak vélt eltulajdonítási vágy. A “vegyük el a gazdagoktól és adjuk oda a szegényeknek” triviál-bolsevik mentalitás az, amelyet mind a két domináns dél-afrikai pártban (ANC, EFF) megtalálhatunk.
A történelem már többször bebizonyította, hogy teljesen mindegy, milyen erkölcsi-ideológiai mázat kennek mások tulajdonának elbitorlására. Lehet az szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy vallási indokok, esetleg, mint jelen esetben is, például bőrszín, amit jelszóként rángatnak elő. A demagóg mártírkodással indokolt rablás mégis csak az marad, ami: rablás.
A Szivárvány nemzet haldoklik. Nem tudhatjuk, hogy a média által félistenné stilizált ikon, Mandela tudatosan hajszolta-e ezt az egykor gazdag és prosperáló országot a telhetetlen anglo-amerikai globalisták karjaiba, akik halálos ölelése Afrika egykori gyöngyszemét lassan megfojtja. Az is lehet, hogy csak naiv volt, mint már oly sokan a nemzetközi kommunizmus káderei közül. Hírnévért, hatalomért cserébe ő is eladta saját országa, Dél-Afrika lelkét. Nem ő az első ilyen a történelemben.
A búrok és az első európai telepesek leszármazottai, akik az országot felépítették és a kőkorszakból felemelték, hasonlóan az Amerikát elfoglaló pionírokhoz, megtették kötelességüket, a továbbiakban leselejtezhetőek. A bushmant és a hottentotát is nagyrészt kiirtották, vagy maguktól kihaltak. Rájuk sincs már szükség. Egyes példányai bio-díszletként még egy ideig megtekinthetőek Namíbia és Botswana sivatagi részein…
„Az istenek a fejükre estek” című film 1980-ban, a „fehér elnyomás” ideje alatt készült. Emlékszik még valaki?
(HeroesNeverDie nyomán SzKR)
HND: A halál szaga – Afrika valódi arca
Kerecsen – Magyarország egyik legrégebbi íjászboltja és íjászlőtere
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)
The post A haldokló szivárvány – Dél-Afrika tragédiája appeared first on Szent Korona Rádió.
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
