A pozsonyvezekényi faluvégen, egy kis parasztházban éldegél békességben a falu legidősebb lakosa. A százéves Bordovács Mária példaértékű személyiség, pedig a dolgos, derék asszonyt nem hordozta tenyerén a sors. Fiatalon megözvegyült, és öt gyermekét temette el az évek hosszú során.
Mári néni éppen a vezekényi búcsú vasárnapján töltötte be a századik életévét. Egyszerű asszonyként élte az életét Pozsonyvezekényen, miközben a feje fölött történelmi határok és különböző államformák váltogatták egymást. Az élet a személyes tragédiáktól sem kímélte, hiszen harmincöt évesen megözvegyült, és öt szeretett gyermeke is elhalt mellőle.
A szép kort megélt asszonyt testvérei, rokonai, menyecskéi, kilenc unokája, tizenegy dédunokája, ükunokája és a falu egész lakossága köszöntötte a jubileum alkalmából. Ahogy a fáma tartja, a településen több mint fél évszázada nem volt senki, aki megélte volna ezt a nemes kort. Zupko Tamás polgármester a szép ünnep alkalmából Vezekény község emlékplakettjét ajándékozta Bordovács Máriának.
Mári néni, akit mindenki úgy ismer, hogy még 98 éves korában is képes volt felpattanni a biciklire, és ha kellett, botjával fenyegette a falun vadul átszáguldó sofőröket, nagy köztiszteletnek és szeretetnek örvend. Sóhajtozva mondja, hogy az unokái ma már nem engedik biciklizni, mert két éve balesetet szenvedett, és azóta még jobban féltik. De azért hozzáteszi, a biciklit nem adja ám oda senkinek, jó lesz az még valamire.
A községben nincs olyan társadalmi esemény, fellépés, amelyen a néni meg ne jelenne, ebben is példaként áll a többiek előtt.
A családtagok nevetve mesélik, hogy Mári néni minden lében kanál, és szinte lehetetlen leállítani. Százévesen is kertészkedik, tyúkokat, kutyát tart, és nagyrészt képes ellátni önmagát. Századik születésnapjának reggelén például a kertben leltek rá, amint vasvillával a kezében takarítgatta a portát.
Igazi gondoskodó nagymama, akinél mindig enni vagy inni kell valamit, aki soha nem engedi el üres kézzel, vendéglátás nélkül azt, aki betéved hozzá. Az utóbbi években már a községi alkalmazott hordja neki az ebédet, tőle is mindig megkérdezi, mit csinál a községházán dolgozó unokamenyecske, mi újság a faluban. Mári néni elmeséli, nagyon jó, ízes ételeket hordanak neki, ő mindent megeszik, mindent szeret, kivéve a knédlit, azt viszont a kutyája szereti, akinek máskor is jut egy-egy jó falat, így az eb is örül, ha érkezik az ebéd.
Bár Mári néni arcára sok barázdát szántott az idő, hajlott kora és az őt ért tragédiák ellenére is jó kedélyű asszony. Sok mindenre emlékszik a múltból, képes hosszan mesélni a letűnt időkről, a háborúkkal és válságokkal teli századról, amelyben az embereknek elsősorban a kemény munka, az Istenbe vetett hit és a családi összetartás jelentette az értéket.
Bordovács Mária 1920. július 5-én született, egy hónappal azután, hogy Pozsonyvezekény a trianoni békediktátum értelmében Csehszlovákiához került. Mint mondja, nagyon jó gyermekkora volt, tízen voltak testvérek. A kislány, Hoboth Mári nagyon szeretett iskolába járni, az akkoriban lehetséges hét osztályt mind elvégezte. Az édesanyja és az édesapja is kiváló emberek voltak, akik arra tanították, hogyan lehet legyőzni az életben minden rosszat, és talpon maradni a nagy nélkülözések és nehézségek idején is.
– Mikor már asszony voltam, mentem dolgozni a földekre, az édesanyám mindig vigyázott a gyerekekre, sütött, főzött nekik, de olyan jó ételeket, amilyeneket még én se tudok – meséli Mári néni, aki fiatal lánykaként és később is a tallósi Esterházy-uradalom földjein dolgozott. Mint mondja, a férjét, Bordovács Jánost ő választotta, a Jani meg őt. Akkoriban nem kerítettek nagy feneket az udvarlásnak, a fiatalok az országúton sétálgattak, beszélgettek, nótáztak együtt, így ismerkedtek. A kicsi templomi esküvőre már a második világháború idején, 1943-ban került sor.
– A háború alatt nem tudtunk nagy lakomát csapni. A lakodalom otthon volt, az asztalra paradicsommártás és megkent tortalap került, de ez is öröm volt – mondja. A férjét az esküvő után egy hónappal kivezényelték a frontra. 1944 karácsonyán tért haza a háborúból, beteg vesével, 35 kilóra lefogyva. Akkor még sikerült meggyógyítaniuk, de tíz év múlva, 1955-ben Mári néni özvegyen maradt. Ebben az évben az anyósa is elhunyt, és Mári néni akkor még nem sejtette, hogy még szörnyűbb idők következnek. Öt gyermekük született Bordovácséknak, egy kislány és négy fiú, vagy ahogy Mátyusföldön mondják, négy gyerek.
Mári néni szomorúan, a rossz emlékek szürke homályába meredve mondja, mind az öt gyermeke a temetőben nyugszik. 1958-ban a kislány, a nyolcéves Ilonka ment el agyhártyagyulladás következtében.
– Nagyon ríttam, amikor a kislány meghalt, de tudtam, hogy a férjem nagyon szerette egyetlen lányát, azzal vigasztalódtam, hogy biztos eljött érte, és magával vitte a mennyországba.
A fiúkat, Jancsit, Sanyit, Józsit és Gyuszit szívinfarktus, illetve a gyilkos kór ragadta el az élők közül már felnőtt, családos emberekként. Mári néni ötször is átélte a világ legnagyobb fájdalmát, a gyermek elvesztését.
Ezzel kapcsolatban nem akar az érzéseiről beszélni, nem is jó bolygatni a fájó sebeket. Annyit mond, hogy minden nehézségen a kemény munka segítette át, a Máriácskához is sokat imádkozott, de a nagy titok az, hogy dolgozni kell.
A még százévesen is jó egészségnek örvendő nénit testvérei, menyecskéi, unokái és dédunokái veszik körül, a népes rokonságból mindennap akad valaki, aki betér Mári nénihez és gondoskodik róla. A centenáriumot megélő asszony két üzenetet hagy hátra az utókornak: mindenkit arra biztat, dolgozzon keményen, mert a munka gyógyír mindenre, és szeresse a fiatalokat, a gyerekeit, az unokáit, hiszen akkor van rend a világban, ha a családokban béke van.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/29. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
