Extrémsport. Nagy nyilvánosság előtt elkövetett, közéleti öngyilkosság.
Mert nem szükséges túlontúl megerőltetnünk az agytekervényeinket, hogy a liberálisokról bebizonyítsuk, álszentek, és úgy irtóznak a tényektől, a statisztikai adatoktól, az igazságtól, mint ördög a tömjénfüsttől.
Hogy magasról tesznek a valóságra.
Így aztán sokszor – sőt, legtöbbször – már maga a vita sem jöhet létre, hiszen a liberális, még a véleményütköztetés előtt azonnal gyűlölködő nácinak, fasisztának bélyegezi leendő vitapartnerét.
Ettől válik igazán veszélyessé egy liberálissal, vagy a liberális mainstreammel vitába szállni.
A libsi érvrendszer ugyanis a hazugságra épül.
A valóság meggörbitésére.
És a vitapartner tönkretételére.
Emlékezzünk csak vissza arra, hogy a migrációs hullám tetőzésekor mekkora kettős mércét alkalmaztak.
Akkor az illegális bevándorlók által elkövetett bűncselekményekről voltak képesek úgy hírt adni, hogy a legritkább esetben említették meg, amikor afgánok, irakiak, pakisztániak, vagy bangladesiek kaszabolták le az őket befogadókat – vagy egymást -, esetleg robbantottak fel pár hitetlen gyaurt, amikor megerőszakoltak egy hároméves kislányt, netalán levágták a fejét, az indokoltnál pár fokkal gyanútlanabb szállásadójuknak.
Ezek ugyanis olyan érzékeny információk, amiket védeni szükséges, amelyek akár olyan bűnös utakra is vezethetik az olvasóikat, amelyeknek a végén, ott lehet a rettenet: a fasisztapopulistaxenofób jobboldal győzelme.
Ugyanis a kínos és kellemetlen információk birtokában az emberek hajlamosá válnak egy-egy jobboldali párt mellé tenni az x-et a szavazófülke magányában a soron következő választáson.
Ezt pedig ők, a függetlenobjektivek, a liberálisok nagyon nem szeretnék.
Úgyhogy inkább hazudoznak, elhallgatnak, meg olyanokat hazudoznak, hogy tulajdonképpen nem is fontos, hogy roma, afgán, vagy fekete volt egy bűncselekmény elkövetője.
Nem lényeges.
(Ha viszont az elszenvedője, na az egészen más ügy. De erről kicsit később.)
Szerintük egy rendes demokrata színvak, egy tisztességes embernek pedig egyszerűen tilos észrevennie, hogy milyen pigmentációval rendelkezik az utcán vele szembe jövő, szamurájkarddal, vagy egy 20 centis pillangókéssel hadonászó polgártársa.
És máskor sem.
Ehhez a szabályhoz aztán egészen addig a pillanatig nagyon konzekvensen ragaszkodni is szoktak, amíg mondjuk nem egy romát vagy egy feketét ér valamilyen sérelem.
Mondjuk nem engedik be egy szórakozóhelyre, vagy csúnyán néznek rá egy diszkóban, a nyakára térdelnek, netalán szegregálják.
Mert akkor láss csodát, elkezd nagyon is fontossá válni a származás.
Az a bizonyos bőrszín.
És akkor is, ha egy fekete vagy egy migrációs háttérrel rendelkező ember sikeres abban, amit csinál.
Gondoljuk csak Barack Obamára, és arra, hogy a szürke hétköznapokon színvakságot követelő libsik, hogyan harcoltak, kampányoltak érte, majd ünnepelték lelkesen a megválasztása után az első FEKETE(!!) bőrű elnököt.
De ott van Misty Copland, amerikai balerina, aki hasonlóan keményen szokta követelni népes – 2 milliót karcoló – Insta-táborától a színvakságot.
Ami azért is abszurd,mert gyakorlatilag annak a brandnek köszönheti hírnevét, gazdagságát, címlapok tucatjait, hírdetőit, meg sajnos főszerepeinek egy jelentős részét – vagy azt, hogy többször is a fehér házban fogadták -, hogy fekete.
Annak, hogy ő az első fekete bőrű primabalerina.
(Amúgy nem, nem az, de ez most igazán mellékes.)
De a valóság egyéb aspektusait sem illendő – és akkor még finoman fogalmaztam – kibontani.
A napokban kellett lemondania Stan Wischnowski, Pulitzer-díjas újságírónak, a Philadelphia Inquirer című amerikai lap főszerkesztőjének, mert arról mert írni, hogy talán nem biztos, hogy épületeket kell kifosztani, majd felgyújtani.
Meg arról, hogy nem csak békés demonstrációk zajlanak, hanem megjelentek az anarchisták is, hogy fosztogatók tombolnak Amerika utcáin.
Hiba volt.
Igazat írni a liberális mainstream szerint tilos.
De a New York Times sem úszta meg a liberálnácik tombolását. Ők is kénytelenek voltak levenni egy republikánus szenátor vendégpublicisztikáját, amelyben a rend mellett érvelt.
Nem kell rend, nem szabad az igazságról beszélni. A szólásszabadság pedig ósdi, idejétmúlt dolog.
Hazugságra, káoszra, anarchiára van szükség. Meg cenzúrára, a szólásszabadság korlátozására.
Még magát az amerikai elnököt is el kell hallgattatni, hisz’ nem a liberális fősodor hazugságait visszhangozza.
Mégis azt mondom, fel kell vállalni a vitát, ugyanis bátraké a szerencse.
Apáti Bence – www.hirtv.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
