Koncz Zsuzsának nagyon elege van a Fidesz-diktatúrából. Azt mondja, a hetvenes években érzi magát, „a rendőrautó a ház előtt sem újdonság, ezeket láttuk már, és ezek mind pontosan ugyanolyanok, amilyeneket annak idején távolról figyeltünk”, teszi hozzá, és már majdnem hinnénk neki, amikor elmélázunk egy kifejezésen és megálljt parancsolunk zakatoló szívünknek.
Ez a távolság. Amit Zsuzsa néni említ. Na, ezzel van egy kis gond.
Vajon mekkora távolságot lehetett tartani az MSZMP-től, a hálózattól, a gyilkosoktól? Fontos a kérdés, hiszen a mezei párttag és társutas mégsem ugyanaz a fekete autók idején, mint akiknek egy egész nemzet, olykor egy-egy állampolgár konkrét, saját kezűleg zajló megsemmisítése fűződik a nevéhez. Aki egy párthoz kötődő társadalomtudományi intézetnél dolgozik pár hónapot, az kommunista, aki elzavarja a budai villa nagypolgár tulajdonosát, és harmadik nemzedék óta, máig bitorolja mások javait, az demokrata? Aki fiatalon baloldalinak vallotta magát, de benőtt a feje lágya, az gáz, de a sortüzeket vezénylő szemétládák csak megtévedt bácsik, akiket nem szabad börtönbe zárni?
Koncz Zsuzsa határozottan azt sugallja, hogy távolságot tartott a fekete autóktól. Szerintem pedig látott ő elég fekete autót, igaz, azok Volgák voltak, állami rendszámmal, és nem mást, mint szeretett apósát furikázták. Igen, a mi Zsuzsa nénink talán már nem emlékszik pontosan, de akkor, amikor még nem aggódott a fekete autók miatt, hanem serényen a hátsó ülésükre ült, bizonyos Boldizsár Ivánnak hívták a férje apját. Ez a Boldizsár az ötvenes években mindig odacsapódott, ahonnan a szél fújt, amikor Rákosi volt az erős ember, akkor az ő talpát nyalta, aztán Nagy Imréét, majd újra Rákosiét, nehogy baj legyen. Nem is lett. Aki pedig tagadja, hogy Koncz Zsuzsa az ő valamint az általa képviselt hálózat segítségével jutott – szó szerint – évente lemezhez, Liszt Ferenc-díjhoz és utazhatott szabadon a világban, az révedjen vissza egy pillanatra Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati és mások életművére. A válasz tehetségről és tehetséghiányról ott lesz csillogó, fekete lemezeken. Vagy azt hisszük, Koncz Zsuzsa zenei élete magáról Koncz Zsuzsáról szólt? Hát, nem: Szörényi Leventéről és Bródy Jánosról leginkább. Később Tolcsvay Lászlóról, Bornairól, Cipőről. Azokról, akik az egyoktávos művésznő dalait írták, és akik miatt még azok is megvették a lemezeket, akiket egyébként nem érdekelt hősnőnk zenéje.
És most pár szót azokról, akiknek nem lehetett lemezük akkor, amikor Koncznak évente. Pár szót azokról, akikért valóban eljöhetett vagy el is jött a fekete autó. A korszak valódi hőseiről, akik nem egy magyar népdal menedzseléséből építették fel a legendájukat, hanem akkor és ott a hatalom szemébe vágták az igazságot. Mert a korszak valódi hőse nem Koncz Zsuzsa, de még csak nem is Szörényi vagy Bródy, és nem a Metró vagy az LGT.
Hanem például Radics Béla, aki ügynöki jelentések szerint a barátaival megemlékezett az ’56-os forradalomról, és aki a színpadon úgy kommunistázott, ahogy a csövön kifért. Akit a rendőrök még akkor is megvártak éjjel a ház előtt, amikor már legenda volt, és csak úgy heccből jól összeverték. Őt, a – Konczcal ellentétben – valódi munkásfiatalt, aki nem budai villából tekintett a fiatalokra, hanem köztük élte az életét, sem fénykorában, sem hanyatló zenészként nem engedték be a hivatalos körön belülre. Miért is?
A korszak hőse továbbá a szegedi CPg zenekar, akikért néhány helyi és budapesti koncert után tényleg el is jött a fekete autó. Ők nem „jelbeszéddel” operáltak, hanem konkrétan elküldték a kurva anyjába Erdős Péter lemezgyári mindenhatót.
Nem utólag, 2020-ban faragtak magukból ellenállót, hanem azok is voltak. 1982-ben ezt merészelték énekelni: „Rohadt büdös kommunista banda, mért nincsenek ezek felakasztva?” Erdős Péter egy ideig nem is tért magához, aztán gondolom, azzal vigasztalta magát, hogy ha már április van, gyorsan kiad egy Koncz Zsuzsa-nagylemezt, hiszen február óta nem jelent meg semmi a művésznőtől.
Se szeri, se száma a rock, underground és egyéb műfajok lázadóinak, az igazi rendszerváltóknak. Akik olyanok voltak, mint az ’56-os srácok: a forradalom róluk szólt, nem a Petőfi Körben üldögélő reformkommunista értelmiségiekről. A fiatalok hősiessége, önfeláldozása, halálmegvető bátorsága késztette csodálatra a világot, nem pedig az, hogy Zelk Zoltán éppen megbánta-e rákosista verseit, vagy hogy éppen hol tart önfejlődésében Méray Tibor.
Ha kitárod a melledet a golyóknak, azt felesleges megmagyarázni. Ha viszont túlélőként utólag arról hazudozol, hogy te voltál a korszak hőse, akkor jönnek a kortársak és a szemtanúk, és szépen elmesélik, hogy is történtek az események valójában.
Mi csak ezt tettük. Azért meséltük el, ki hol állt, hogy a fiatalabb nemzedékek megismerjék az érem másik oldalát is, és ne higgyék el Zsuzsa néni meséit az ellenállásról, a hősiességről, a fekete autókról.
Szentesi Zöldi László: A fekete autó
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
