Margóra szorított epizódja a történelemtanításnak az 1670-es magyar- és horvátországi Habsburg-ellenes felkelés, amelyet olyan történelmi famíliák sarjai vezettek, mint a Zrínyi-, Rákóczi-, vagy a Nádasdy-dinasztiák családfői. A Wesselényi Ferenc nádorról elnevezett összeesküvés annak ellenére kapta a „Wesselényi-összeesküvés” megnevezést, hogy a szervezkedést vezető nádor a felkelés kitörése előtt három évvel meghalt. A szervezkedő magyar, horvát és osztrák főurak számítottak XIV. Lajos és az Oszmán Birodalom segítségére is, uralmuk alá vontak három vármegyét és a maradék Horvátország nagy részét, mire a kor egyik legjobb hadvezérét, Lotharingiai Károlyt kellett a bécsi udvarnak Rákócziék ellen küldenie, hogy pontot tegyen a „lázadás” végére. 349 éve, 1671. április 30-án végezték ki a szervezkedés négy vezérét: Frangepán Ferencet, Nádasdy Ferencet, Bónis Ferencet és Zrínyi Pétert. A kivégzések rövid távon hozzájárultak a Frangepán és Zrínyi családok fiági kihalásához is.
A magyar főurak elégedetlenségének oka nem kizárólag az ún. „lipóti abszolutizmus” volt. Az 1663-1664-es győzedelmes török elleni háborút – ahol minden magyar nemes vállvetve harcolt a török ellen – Lipót magyar király és német-római császár gyalázatosnak minősülő békével zárta le, ami nemcsak feleslegessé tette a véráldozatokat, hanem felbomlasztotta a nehezen összehozott keresztény koalíciót is, továbbá nem aknázta ki a szentgotthárdi csata és az Erdély elfoglalása nyújtotta elsöprő sikereket.
Sőt az 1664. augusztus 10-én megkötött, majd a császár által szeptember 27-én jóváhagyott békeszerződés elismerte a török hódításait, például Érsekújvárat illetően.
De a legnagyobb baj Magyarország számára különösen előnytelen békével az volt, hogy Lipót azt a rendek megkérdezése nélkül kötötte meg.
Nyilvánvalóvá vált: a Bécsben székelő Habsburg-király a külpolitikában sem veszi figyelembe a magyar érdekeket. A belpolitikában – a magyar rendek úgyszintén nagy sérelmére – a nagyjából 20 fős (ez a szám változó volt) bécsi Titkos Tanács akarata érvényesült, az éppen Lobkowitz gróf vezette császári tanácsadó testületnek pedig csak ausztriai tagjai voltak. A császár mellett működő Magyar Tanácsnak alig volt beleszólása Magyarország ügyeibe.
Mivel a magyar nemesek éppen a Habsburgok ereje miatt választották az 1438 óta német-római császárokat adó családot a királyság élére, a Habsburgokkal való szakításhoz sem lehetett elég a saját erejük.
De vajon milyen erőkre számíthatott a XVII. századi Magyarországon egy rendi ellenállás a nyugati és török háborúkban edzett Habsburg reguláris haderővel szemben?
Az alulfizetett ,,vitézlő rend” a végvári katonaság harcedzett ereje volt, de rájuk az volt a jellemző, hogy azt szolgálták, aki a zsoldot adta – ez pedig lehetett egy főnemes, de maga a király is.
A magyar rendeknek mindig is „láthatatlan” háttértámaszt adó Erdélyi Fejedelemség – legalábbis az Apafi-fejedelmek idején – már nem mozdulhatott hűbérura, a török szultán nélkül.
A külhatalmakhoz fordulás már 1665-ben felmerült, mégpedig a Német-római Császárság ősellensége, a francia király személyében, aki akkor XIV. Lajos volt.
A Napkirály bécsi követe, Gremonville biztatta is Wessélenyiéket. Lengyelország mellett a török merült fel lehetséges támogatóként, de a szultán segítségéért mindig magas árat kellett fizetni.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
