Fűrész Gábort, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatóját a koronavírus-járvány gazdasági következményeiről és a kormány akciótervéről kérdeztük. Elemzésében elmondta, hogy a magyar gazdaság és politika válságkezelő reflexei paradigmaváltáson mentek keresztül, a munkaalapú gazdaságon pedig hiába próbált, „de nem lépett túl a történelem”. Továbbá kifejtette, hogy az orbáni „New Dealnek” a legerősebb vonása éppen az, hogy az ország feladata nem a globalizáció szolgálata, hanem a szavazópolgárok és közösségeik védelme az új válságkorszakban.
– Megtartható a munkaalapú társadalom modellje ebben a speciális válsághelyzetben is? A liberális-progresszív véleményelit folyamatosan követeli a gazdasági környezet átalakítását a segélyalapú vagy alapjövedelem-alapú metodikára.
– A feltétel nélküli alapjövedelem, vagy újabban a „helikopterpénz” olyan divatszavak, amelyek a válság sújtotta időben a vakcina illúzióját kínálják. Mintha lenne egylépéses mattra lehetőségünk a kibontakozó gazdasági krízissel szemben. Jó lenne, de nincs ilyen. A magyar társadalomnak világos képe van az alapjövedelem versus munkahelyek vitáról: az emberek 85 százaléka a munkahelyek védelmét vagy új munkalehetőségek teremtését preferálja, 12 százalék áll a feltétel nélküli alapjövedelem vagy a segélyezés más típusú kiszélesítése mellett – legalábbis ez derül ki a Századvég által készített közvélemény-kutatásokból. Szociológiai vagy politikai értelemben tehát nem érkezett el a segélyalapú társadalom ideje. Nem is beszélve arról, hogy a piacgazdaság maga a munka termelékenységének folyamatos, hosszú távú és lineráis növekedésén alapul. Lehet persze automatizációval vagy robotokkal felváltani az emberi munkát, az elmúlt száz év gazdaságtörténete azonban azt mutatja, hogy az automatizálás előrehaladása ellenére, újabb és újabb területeken, korábban nem látott és nem ismert szakmák, kompetenciák jelennek meg, olyan feladatok, amelyeket továbbra is emberi intelligenciához, emberi tevékenységhez kötöttek. Ez azt jelenti, hogy a munkaalapú gazdaság nem megy ki a divatból. Nem lépett rajta túl a történelem. Ezen a tényen maga a gazdasági válság sem változtat.
– Mit várhatunk a kormány gazdaságvédelmi akciótervének harmadik lépésétől? Meddig szélesíthető a spektrum, milyen neuralgikus pontokat fog lefedni még az Orbán-terv?
– Érdemes leszögezni az elején azt, hogy a koronavírus-krízis okozta gazdasági sokk nem hasonlítható egy az egyben a 2008-as nagy recesszióhoz, sem az 1929-ben kezdődőtt világgazdasági válsághoz, amit „nagy depressziónak” is neveznek az angolszász nyelvterületen. A GDP-re gyakorolt rövid távú hatás mértékében lehet hasonlóság, de ez egyetlen mutató, nem érinti a válságok belső mechanizmusának kérdését. Mindkét nagy világválság endogén természetű volt. Ez azt jelenti, hogy a piacgazdaság belső, saját dinamikája, a privátszféra, a vállalatok, háztartások rendkívül magas GDP-arányos eladósodása és annak kaszkádszerű beomlása, illetve az azt kísérő deflációs spirál okozta. Ez olyan mint egy szívroham és vele a keringés összeomlása.
A jelen helyzet egyfajta paralízis, bénulás. Ezért leginkább háborús helyzetre hasonlít, ahol bizonyos gazdasági ágak termelőtevékenysége leáll, a lakossági kereslet egy része elakad, más ágazatok azonban felélénkülnek, jelen esetben nem a hadiipar, hanem az élelmiszerek, egészségügyi eszközök piacai. Igaz ez a részleges élénkülés nem képes kompenzálni a leállás okozta veszteségeket. A vírus, ahogy a háború is, exogén, külső tényező.
– Kialakulhat az 1930-as évekhez hasonló világgazdasági helyzet?
– Igen, ha a kormányok, jegybankok hagyják csődbe menni a gazdasági szereplőket. Most azonban nem ez történik. Tanulva 2008-ból, aki tud, azonnal beavatkozik. Magyarország is időben lépett. És ha sokak számára nem is tűnik a legfontosabbnak, de a hitelmoratórium azonnali bevezetése az egyik legjobb döntés, amit meg lehetett hozni.
A gazdaság „szívrohamszerű” összeomlása ugyanis éppen a privátszféra adóssághelyzetétől függ. Ha az árbevétel és a jövedelem elapad, nincs miből fizetni a tartozásokat, törlesztőrészleteket, tömeges csődhulllám indulhat el, amit a bankok bedőlése követ. Mindez akkor áll fenn, ha nincs kormányzati segítség. Most a „szívroham” elkerülhető. Ez nem jelenti azt, hogy könnyű lesz. De Magyarország le fogja győzni a koronavírus okozta válságot. A cél az, hogy a vírus okozta leállás során minél több cég, vállalkozás talpon tudjon maradni, és minél több munkahelyet lehessen megőrizni. Nyilván ez maradéktalanul nem kivitelezhető, lesznek érdemi veszteségek a következő hónapokban. Munkát kell kínálni azoknak, akik azt elveszítették. A vírus elleni küzdelemben, ami akár évekig tarthat, szükség lesz rá. Új munkahelyek lehetnek az állami és lehetnek a privát szférában, új termelési és szolgáltatási területeken.
A küzdelem harmadik szakasza a munkahelyteremtésből és a keresletélénkítéséből állhat majd. Ez utóbbi azokban az ágazatokban, amelyek a legnagyobb veszteséget szenvedték el. Ilyen a vendéglátás vagy a turizmus. Tudnunk kell azonban, hogy a turizmus lassan fog regenerálódni.
– Volt már valaha hasonló léptékű, azonnali gazdaságmentő program a mindenkori magyar kormányok részéről? Van mihez viszonyítani?
– Hazai viszonyítási pont nincs igazán. A rendszerváltást követő két nagy gazdasági krízis, az 1995-ös strukturális válság és a 2008-as gazdasági világválság kezelése a régi, neoliberális receptek szerint zajlott. Ezekben az időkben híresült el a magyar közvéleményben a „csomag” kifejezés és a megszorítás. Egyszerű eleganciával a válságok költségeit az adófizetőkre hárították,vagy privatizációból fedezték. Fontos azonban hozzátenni ehhez, hogy a hübrisz itt is az adósság volt: a magyar állam, illetve 2008-ra a privátszféra rendkívüli adósságállománya, méghozzá nagyobb részt devizában. Ez a külső kiszolgáltatottság 2010 és 2020 között megszűnt. Ha nem így lenne, a forint ellen jelenleg is zajló spekulációs támadásoknak súlyos következményei lennének a hitelek kamataira nézve.
– Megtartható az önálló „magyar út”, a gazdaságunk nem szorul rá a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelkonstruktőreinek szolgálataira?
– Magyarország nem szorul a IMF segítségére, és ennek így is kell maradnia. Mindannyian tudjuk, hogy az ilyen „segítség” nem jön ingyen. Vele az ország elveszíti önrendelkezését. Az adósság ilyen értelemben a politikai kontroll egy formája. Csak úgy hívják „strukturális reform”. Aki tartozik, úgy táncol, ahogy a hitelezői fütyülnek. Ezt a magyarok pontosan értik és nem kérnek belőle. Miért nem szorul rá? Mert az elmúlt tíz évben az ország legyűrte a devizaadósság-csapdát. A magyar államadósság szerkezete megváltozott, az ország külső finanszírozástól való függése jelentősen csökkent.
– Az IMF legújabb prognóziásban kiemelte Magyarországot, miszerint: a koronavírus-válság után a növekedésüket korán visszaszerző, jól teljesítő országok közé tartozhatunk. Milyen tények erősítik meg ennek az előrejelzésnek a hitelességét?
– Nehéz időket él meg az ország. A jóslatok és előrejelzések ma kevesebbet érnek, mint a pontos helyzetfelismerés és a gyors cselekvés. Magyarország azért indul jó eséllyel, mert a koronavírus megjelenése előtt gazdasági önrendelkezését már visszaszerezte, szigorú, fegyelmezett költségvetési politikát folytatott, államadósságát mérsékelte – így van mozgástere a beavatkozásra. Ez azonban csak az egyenlet egyik fele. Önmagában nem elegendő. Roosevelt első beiktatási beszédében hangzottak el a híres mondatok, mely szerint „egy dologtól kell félnünk, és az a félelem maga”. Ez az állítás írja le a legpontosabban, mi kell ahhoz, hogy gyorsan és sikeresen győzze le Magyarország a vírus okozta helyzetet.
– A magyarok 2008-ban is átéltek már egy válságot. Az akkor regnáló politikai elit a privatizáción és a adóemeléseken keresztül látta meg a fényt az alagút végén. A teher pedig az emberek nyakába szakadt.
– A 2008-as válságkezelés elhibázott logikán alapult, de ezt az elhibázottságot erősítette a devizaadósság-csapda, amiben az ország akkor már vergődött. A politikának nem volt mozgástere. Azt tették, amit az IMF és a hitelezők kértek. Persze egyet is értettek vele, hiszen Bokros Lajos volt pénzügyminiszter neoliberális krédóján nőttek fel, vagy éppen annak kortársai voltak. A devizacsapdába a baloldali politikai establishment vezette bele az országot. Jó ötletnek tűnt számukra a devizahitel a korabeli világpiaci forrásbőség kontextusában. Nem volt az. Az embereket pedig a hitelkereskedők brutálisan kisemmizték.
– A kormány akcióterve a magyarok New Dealje?
– Gazdaságpolitikai szemlélete tekintetében valóban rokonságban áll Roosevelt amerikai elnök és kormányzata politikája megközelítésével. Látnunk kell azonban, hogy ma az államoknak és a jegybankoknak sokkal több eszközük van, mint a 30-as években. Ezt kell jól kihasználni. Tudnunk kell haladni, együtt mozogni az eseményekkel. A válság legyőzése hasonló a vírus legyőzéséhez. Rooseveltnek sem sikerült egy hét alatt, egyetlen bejelentés révén. Lehetnek modelljeink a lehetséges lefutási görbékről, de többféle forgatókönyv van, így az eszközöket is rugalmasan, nyitottan kell kezelni. Ha új beavatkozásra van szükség, azt habozás nélkül meg kell tenni. A pénzt nem szórni kell, hanem pontosan célozni a támogatást oda, ahol szükség van rá.
– Az Európai Unió számára mi lehet a jövőkép? Mit tesz, most az unió a gazdasági védekezés érdekében, az emberek védelmében?
– Az unió által létrehozott gazdasági tér az áruk, szolgáltatások, munkaerő belső, szabad áramlásával nagy lehetőséget teremtett minden tagállam számára. De a kezdetektől vannak félkész, elhibázott elemei. Ilyen maga az euró, ami kiveszi a monetáris kontrollt tagjai kezéből. Ez békeidőben kevésbé szúr szemet. De ma Olaszország olyan, mint egy félkarú óriás, amikor szembekerül a vírus okozta gazdasági válság kihívásával. Ez a tehetetlenségélmény, kiszolgáltatottság rövid úton vezethet oda, hogy az olaszok elhagyják az uniót vagy az eurózónát, és visszatérnek a saját valutához. Brüsszel nem jeleskedik a válságok elleni küzdelemben. Paradox, hogy a migrációs krízis idején nagy hangon bírálták a védekező és határaikat lezáró közép-európai országokat, a vírus megérkezésekor azonban rögtön szólamot váltottak. Igaz a vírus nem tesz különbséget a bürokrata és a gyártósoron dolgozó kékgalléros munkás között. A 2008-as válság és a tömeges migráció következményeit rá lehetett terhelni az adófizetőkre. Magukra lehetett hagyni őket a következményekkel. A járványt nem ilyen egyszerű elkerülni. Az establishment tagjai ugyanúgy megfertőződnek. Így a motívációjuk is nagyobb a egészségügyi és rendvédelmi lépések támogatásában. Ami a gazdasági következményeket és a válság elleni harcot illeti, ott nagyobb a baj Brüsszellel. Ha nem vált paradigmát, az unió egysége és az euró is bajba kerül. Nem a magyar koronavírus-törvény jelenti a veszélyt Európára, hanem az, ha Brüsszel ismételten lassú és határozatlan a gazdasági károkkal szembeni fellépés frontján.
– Korábban említette, hogy az adósság a politikai kontroll speciális formája. Egy gazdaságilag gyenge Európa milyen tőkeerőknek rendelődhet alá?
– Európa világgazdasági szerepe folyamatosan csökken. De ez a sors várhat az USA-ra is. Branko Milanovic úttörő kutatásai hívták fel először a figyelmet arra (megfelelő empirikus tényanyag talaján állva), hogyan strukturálódott át a globális jövedelem elosztása az elmúlt húsz-harminc évben. A nagy győztes Ázsia, benne Kína. A nagy vesztes a nyugati közép- és munkásosztály. Szomorú tény, de szimbolizálja is az elmozduló erőviszonyokat, hogy éppen Kínából indult ki az a járvány, amely térdre kényszerítette Európát. Ami mögöttünk van, és a jelen, amiben élünk, a válságok hosszú évtizede. Hosszú, mert valójában 2008-ban kezdődött a nagy recesszióval, majd 2015-ben a migrációs krízissel folytatódott és most a koronavírussal újra velünk van.
Ez a válság a globalizáció válsága. De úgy is értelmezhető, mint a globalizáció negatív externális hatásaira (nem szándékolt következményeire) adott nemzeti immunválaszok sorozata. A globalizáció, ami lényegében nem más, mint az áruk, szolgáltatások, a tőke, a munkaerő és az információ áramlásának hatalmas hálózata, nem omlik össze a járvány okozta válsággal. Ami el fog tűnni az a „globalizmus”, a határok nélküliség ostoba ideológiája, de ennek nincs igazán jelentősége. Ami marad: az a felismerés, hogy a globális gazdaságnak szüksége van a nemzetállamok szabályozó, beavatkozó, védő, válságkezelő szerepére. Ahol a kormányok ráeszmélnek, hogy a feladatuk nem a globalizáció szolgálata, mert az köszöni jól megvan, hanem a szavazópolgárok és közösségeik védelme ebben az új világban, azok lehetnek sikeresek és erősek a következő évtizedben. Magyarország ilyen lesz.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
