Rövid időn belül már másodszor érkezik a mozikba olyan film, amelynek kulcsjelenetében a főhős énekel. A Házassági történet spontán karaokéja egy válófélben lévő férj bánatát sűrítette megrendítő pillanattá. Ezúttal a keserű megbánás van soron: Tommaso Buscetta (Pierfrancesco Favino) élete egyetlen döntés nyomán fenekestül felfordult, és azóta nincs nyugta.
Ő ugyanis az első áruló, aki felfedte a szicíliai maffia titkait. Az első áruló: ez a címe Marco Bellocchio itthon március közepén bemutatott nagyszabású filmjének is, amely évtizedeken és számtalan bírósági tárgyaláson keresztül kíséri végig egy olyan embernek a sorsát, aki az övéi ellen fordult.
A „két világ keresztapájának” is nevezett férfi hátulgombolós kora óta a Cosa Nostra tagja: ügyet intéz, védelmi pénzt szed, és ha kell, megleckézteti a szomszédot, a kiskereskedőt, a gyárigazgatót. A film nyitójelenetében hatalma teljes fegyverzetében látjuk: egy palermói titkos összejövetelen vesz részt a maffiacsalád beavatott tagjaival. Villan a fényképezőgép vakuja, a többiek éljeneznek a tűzijáték láttán, őt azonban nem érdekli az ünneplés, gondterhelt: heroinnal belőtt fia szégyent hoz rá, miközben rokonsága igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hamarosan megtudjuk, aznap éjjel a szűk család a tengerentúlra szökik. Szülőföldjén ezután véres leszámolás veszi kezdetét (mások mellett az ő rokonsága is célpont), ám ő marad Dél-Amerikában. Letartóztatás, kínvallatás, majd egy öngyilkossági kísérlet következik, míg végül a brazil hatóságok kiadják Olaszország államügyészének. Giovanni Falcone (Fausto Russo Alesi) valamiképp szót ért a vele szemben ülő maffiózóval, aki hosszú vívódás után úgy dönt, beszélni kezd. A több ezer oldalon át tartó vallomás beláthatatlan következményekkel jár: egyrészt megkezdődik a történelem legnagyobb maffiapere, másrészt hősünk űzött vaddá lesz, aki többé sehol sincs biztonságban.
Bellocchio veterán olasz rendezőként láthatóan a saját népének készíti a filmjét. Nem terheli részletekkel a nézőjét: a felvezetésben egymást érik a nevek, a dátumok és a helyszínek; az eligazodáshoz bizony kell némi előzetes tájékozottság az olasz bűnügy történetében (ebben segítségünkre lehet a Netflix Our Godfather című remek dokumentumfilmje). A leszámolások pergők és sokkolóan véresek, jelezve, mennyit ér az emberi élet a megvadult maffia számára. Hogy főszereplőnk hogyan viszonyul mindehhez? Az kérdéses, Bellocchio pedig jótékonyan homályban hagyja a válaszokat: Buscetta szenvedélyesen védelmezi a családját, elgyászolja meggyilkolt hozzátartozóit, ugyanakkor tudjuk róla, hogy egykor maga is ugyanilyen kegyetlen maffiavezér volt.
A film nagy érdeme, hogy Scorsese Az írjéhez hasonlóan nem idealizálja hősét, hanem megpróbálja összetett jellemként ábrázolni: mi vihette rá, hogy végül megtörje a hallgatás törvényét? Megbánás? Csalódottság? Bosszú? És bele lehet tanulni egy teljesen másik, tétlen életbe, amelynek minden pillanatát szövetségi ügynökök és testőrök hada vigyázza? Buscettát ugyanis nem tudta megvédeni az olasz rendőrség: tanúvédelmi program keretében Amerikába utazott, és álnéven haláláig ott élt.
Közben a szülőhazájában ellentmondásos sztárrá nőtte ki magát: titokzatos fantommá, akiről tudósítások, újságcikkek, tévéhíradók ezrei szólnak. Megvetik és gyűlölik, csodálják és bálványozzák, megérteni azonban alig akarják. Jellemző a felfogására, ahogyan az államügyésszel közösen kidolgozzák tanúskodásának morális alapját: igazából azok a maffia ügyének valódi árulói, akik viszályt szítanak, kábítószerekkel kereskednek, gyerekeket és asszonyokat öletnek. Szofisztikált önfelmentés vagy becsülendő kiállás? Rendezőnk – okosan – nem foglal állást, inkább bemutatja a per társadalmi kontextusát: Dél-Olaszországban sokan máig úgy gondolják, hogy a maffia megélhetést ad, rendet tart és megvéd. A film nem hallgatja el azt sem, hogy Buscetta néhány vádpontjában kudarcot vall: a II. világháború óta változatos pozíciókban feltűnő kereszténydemokrata politikus, Giulio Andreotti (Giuseppe Di Marca) maffiakapcsolatait nem sikerül bizonyítani.
Az első áruló cselekménye néhol döccen ugyan, játékideje kicsit hosszabb a kelleténél, képi világa pedig egy közepes tévéfilm ambícióit tükrözi, ám mindvégig hűséges a főszereplőjéhez. Ahhoz az emberhez, aki egykoron két világ ura volt, és most sem a fizikai üldöztetés, hanem bűnös mulasztásai kísértik. Kínzóbb fogság ez minden börtöncellánál – a kör bezárul.
Fotó: Imdb.com
Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2020. március 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
