Soros György nemrég megjelent könyvének eladatlan példányai tornyosulnak egy kihalt fővárosi könyvesbolt polcán. A könyv borítóján az agg milliárdos fotója felett a cím: A nyílt társadalom védelmében.
A könyv nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy a nyugati világ államai sorra zárták le határaikat és vezettek be karantént. A nyitottság helyett a nyugat most bezárkózik, fizikailag és szimbolikusan is. Soros szervezetei is elhallgattak, csak álmukban csöngetnek egy kicsit. A mindenható elv a valóság próbáján elbukott.
Sokan temetik ezekben a napokban a globalizmust, a liberalizmust, a szuperkapitalizmust. Fő érvük, hogy a vírussal lebénított világkereskedelem, a gyorsan visszaépülő határok és a visszatérő állami protekcionizmus egy korszak végét jelzik. A tapintható félelem, a valóban rendkívüli intézkedések és a várható mély gazdasági recesszió rémképe első látásra elégségesnek is tűnik ezeknek a kijelentéseknek az alátámasztására. Ráadásul a konzervatívok, szuverenisták, tradicionalisták fő ellenségei (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért liberálisnak vagy globalistának) látszólag elbizonytalanodtak a közelmúlt eseményeitől, ami pedig tovább erősíti a jobboldal győzelemérzetét.
Csábító gondolatnak tűnik, hogy a posztkoroniális világ a szuverenisták győzelmét fogja elhozni. De ez nem más, mint az ideológusok hurokcsapdája, azaz a vágy arra, hogy végre nekik is igazuk legyen. A vágyvezérelt, ideologikus elemzések jobban hasonlítanak a vajákosok kuruzslásához, mint egy valódi helyzetfelméréshez.
A vágyvezérelt elemzések persze örülnének a globalizmus megroppanásának, mint ahogyan oly sokan, politikai oldaltól függetlenül. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Korántsem biztos, hogy a koronavírus és annak leküzdése elsöpri a globalizmus egyeduralmát.
A vírus átmenetileg ugyan erős nemzetállami intézkedéseket hozott, de hosszabb távon veszélyt jelent az európai nemzetek szuverenitására. A gazdasági leállás évekkel, sőt évtizedekkel vetheti vissza az önállóságuk alapját, vagyis a versenyképességüket. Meggyengíti a nemzeti keretek közt működő vállalatokat és kiszolgáltatja őket a nagyobb tőketartalékkal rendelkező multiknak.
A szuverenitásnak ára van: a saját tőke, ami saját döntésekre jogosít fel, a saját döntések pedig erőt és tekintélyt adnak. A szabadság, az önrendelkezés és a függetlenség nem lehet pusztán szellemi és intellektuális kategória. Ha kizárólag így, ekképpen kezeljük, akkor pillanatok alatt a cella mélyén ábrándozó rab szerepében találjuk magunkat. Aztán rajzolhatunk bármennyi ablakot a szürke börtönfalakra. Mert ugyan elképzelhető, hogy néhány liberális demokrácia vagy maga az Unió bele fog bukni a válságkezelésbe, de a globalizáció nem fog. Hiszen az maga a tőkeáramlás, az erőhatások összessége, ami elsimítja, láthatatlanná teszi a társadalmi és kulturális ellentéteket még a legszélsőségesebb diktatúrák és a legszabadabb liberális demokráciák között is. A globalizációt nem a liberalizmus tartja életben, hanem a globalizáció az, amely hagyja magán élősködni a liberalizmust. Ahogyan a 2008-as válság sem söpörte el a szuperkapitalizmust, hanem még magasabb fokra emelte, úgy a mostani krízis is magában hordozza a még agresszívebb globalizáció lehetőségét.
A korona-válság élesen rámutat a globalizáció árnyoldalára, ám ebből még nem következik a globalizáció alkonya. A tudatos izoláció, a világgazdaság vérkeringésétől való elszeparálódás egyet jelent a versenyképesség elvesztésével. A globalizációnak nincsen olyan alternatívája, amely lehetőséget adna bármelyik nemzetnek arra, hogy gazdasági értelemben a saját útját járja. A globalizációnak éppen úgy része az államkapitalista Kínai Népköztársaság, mint a vele egy fronton kereskedelmi háborút viselő Amerikai Egyesült Államok. A globalizációból kiszakadni mély és gyógyíthatatlan sebek elszenvedése nélkül nem lehetséges. A koronavírus a globális modell stressztesztjeként most lefut, majd véget ér, a tanulságokat pedig levonják a piac mérnökei és a jövő koronavírusaira felkészítve tökéletesítik a mindent behálózó rendszert. Egy válság a globalizmus számára mindig lehetőséget jelent arra, hogy még mélyebbre döfje fullánkjait. Még ha csökkentett módban is kell hónapokig tovább pörögnie a világgazdaságnak, a rend akkor is nyertesként jöhet ki ebből a válságból is, hiszen a rendszerhibák kijavításához a jelenleginél még több jogosítványt szerezhet magának az államoktól, még tovább növelheti szupranacionális befolyását a gazdaság szabályozására, még nagyobb szeletet hasíthat ki magának az állami szolgáltatásokból. A válság egy remek alkalom a globalizmus szoftverének updateléséhez, megreparálásához, további tökéletesítéséhez.
Bármilyen lehangolóan is hangzik, ez a realista olvasata a mostani válságnak.
A posztkoroniális kor az utcákon, az aluljárókban bolyongó szendvicsemberek és utcaseprők kora lesz, ahogyan száz évvel ezelőtt, a tőzsde első nagy válságakor. Egyetlen nyugati gazdaság sem nem fog kibírni több hónapnyi leállást, pauzát. Egyéni, személyes és társadalmi katasztrófák sorát fogja előidézni az előttünk álló gazdasági vákuum. A legtöbb ember és vállalkozás néhány hét, esetleg hónap alatt feléli tartalékait. Miért is rendelkeznének tartalékokkal, amikor a posztmodern lét egyik legfőbb premisszája az, hogy csak az a tiéd, amit elfogyasztasz. A jelenkor embere nem képez tartalékot, csak felesleget, horizontja nem terjed túl a jelenen, viszonyulását elveszítette mind a közösséghez, mind önmagához. Ezért éri váratlanul egy valódi válság, amelyben emberéletek forognak kockán, ami a kertek alatt oson, és a hatásai őt is éppen úgy utolérhetik, mint bárki mást. Az absztrakt válságokhoz szokott generációk nem ismerik (mert nem is ismerhetik) a kétszersült és a hitlerszalonna ízét.
Az elbocsátási hullám már megkezdődött. A koronavírus nemcsak az idős, legyengült szervezetű, krónikus betegségekkel küzdők között szedi az áldozatait, hanem hosszabb távon európai milliók veszélyeztetettek, akiket semmilyen központi intézkedés nem tud majd megmenteni a beláthatatlanul hosszan elhúzódó recesszióban. Ráadásul ezúttal önmagát állítja le, önmagát adja fel az európai gazdaság, a munka frontjáról feltartott kézzel vonulnak vissza az emberek otthonaikba, és a világtörténelemben először maguk követelik az idő előtti kijárási tilalmat hashtagekbe és mémekbe bandázsolt öklüket rázva. Az európai ember immunrendszerének tesztjétől való, kollektív rettegés az európai gazdaság immunrendszerének tesztjét hozza előtérbe. Ám egyelőre hangosabbak a csomagos postások és ételfutárok csengetései, a Skype-ra terelt meetingek és tanórák zajai, mint a válság gazdasági dimenzióinak egyre mélyebb basszusú fináléja.
A válságnak lesz még egy áldozata: az Európai Unió. A koronavírus tépázta Európában még a legelkötelezettebb Európa-párti számára is világossá válhatott: az Európai Unió ma semmit sem koordinál, semmit sem irányít, autoritás és hatalom nélküli látszatszervezet csupán. Brüsszel kívül áll a valóságon, elszakadt a világ történéseitől. Ma, amikor arra lenne szükség, hogy az európai országok közösen küzdjenek meg a koronavírussal és együtt keressenek megoldást arra, hogyan lehetne minimalizálni a gazdaságot és a társadalmat érő károkat, az Európai Unió vezetőinek dadogó szavai elvesznek a globális pánikot futtató médiában. Senki sem figyel rájuk, mert a szavuknak se súlya, se tekintélye nincs.
Az Európai Unió nem egyik napról a másikra került a súlytalanság állapotába: először a 2008-as gazdasági világválság és annak kezelése, majd a 2015-ben kezdődő migrációs válság, legújabban pedig a 2020-as koronavírus bizonyította be, hogy az Európai Unió politikai értelemben nem létezik. Brüsszel az európai nemzetek álomgyára csupán, a kontinentális Hollywood, ami nem filmeket ont magából, hanem senkit sem érdeklő iránymutatásokat és bizottsági határozatokat. Brüsszel maga Bábel félbehagyott tornya, az önmagát álmodó álom, a soha meg nem valósuló utópia.
Európa és Brüsszel nem a globalizáció hajtómotorja, hanem a tulajdonképpeni áldozata. Az Unió a globalizáció szempontjából egy mellékes körülmény, a kontinentális történelem vakbele, amely nem oszt és nem szoroz. A járvány és az azt követő gazdasági nehézkedés után pedig a kontinens sem lesz más, mint egy, a globális piac számára újraosztható terület, egy régi-új terra incognita, aminek mammutvállalatok menedzserei rajzolhatják meg az új politikai földrajzát. Európai lakói becsapható, megvezethető őslakosok lesznek csupán, akik nevetnek az eléjük szórt gyöngyökön és mindenüket odaadják a vízért, amitől bódult álmokat látnak.
Brüsszel olyan, mint a halott emberen a köröm. Még annak ellenére is tovább nő, hogy a köröm gazdája már régen nem él. Mégis, hiba lenne a köröm növekedését az élet jelenként felfogni és egy jövendőbeli feltámadás előjeleként interpretálni. Közben riválisai úgy semmizik ki földrészünket, hogy az értékeinket mi magunk égetjük el a vírustól való bénult félelemben.
A keresztény Európa megvédésének programja kerül veszélybe azzal, hogy a kontinens önmagát hibernálja, és majdani kiolvasztásához nem rendelkezik sem stratégiával, sem pedig olyan szervezettel, ami egy ilyen stratégiát le tudna vezényelni. Az Európai Unió mint álom, a nemzetek közötti béke és akarategység megteremtésében gyökeredzett. Ma, amikor a leginkább szükség lenne a közös politikai cselekvésre és az abból születő közös jövőre, nincs a kezünkben semmi, még az ezt célzó álom is szertefoszlott.
A globalizációt nem a koronavírus fogja legyőzni, nem is a gazdasági válság, hanem a természet törvényei vagy mi magunk. De ehhez a ráolvasás kevés lesz.
Lánczi Tamás
politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
