Mi mennyi?

Mi mennyi?

A GDP éppen a világgazdaság lényegét fedi el, láthatatlanná teszi éppen azt, amit a leginkább meg kellene jeleníteni, vagyis a globális tőkestruktúrák valóságos súlyát a világban, hiszen „hazaiként” tünteti fel azt, ami külföldi tulajdonú.

A közgazdaságtan egyik „örökzöld” vitatémája a gazdasági teljesítmény mérésének kérdése. Vagyis, hogy mi mennyi? Hogy mennyire nem elvont ügyről van szó, azt jól jelzi, hogy a világ egésze ma egy olyan mutatószámot fogad el, amelyről már nagyon sokan és nagyon sokszor igen részletesen leírták, alkalmatlan arra, hogy segítségével mérni tudjuk egy adott társadalom valóságos gazdasági teljesítményét. Az alkalmatlanság legfőbb oka az, hogy a GDP, mert „róla” van szó, amit magyarul bruttó hazai terméknek szokás nevezni, nem képes semmiféle minőségi változást érzékelni. Ennek egészen szélsőséges példái is vannak, amelyek drámai módon jelzik, hogy már régen le kellett volna „váltani” ezt a mutatószámot, ám a világot meghatározó hatalmi komplexum egyelőre ragaszkodik hozzá. Ha egy társadalomban mondjuk növekszik a bűnözés, a válások, vagy éppen a súlyos, drága kezelést igénylő betegek száma, akkor ezt a GDP-mutató a gazdasági növekedés gyorsulásaként fogja értékelni. Hiszen a bűnözés elleni védekezés (rendőrség, biztonsági berendezések, őrző-védő szolgálatok), a válások jogi rendezésének „ügyvédipari” kiadásai, vagy éppen az egészségügyi rendszer ugrásszerűen megnövekvő ráfordításai valóban „felpörgetik” ugyan a gazdasági növekedés motorjait, de ha ebből netán arra a következtetésre jutnánk, hogy ezzel a jólét növekedett az adott társadalomban, az a helyzet tökéletes félreértése volna.

Ebben az írásban azonban most nem elsősorban a GDP ilyen jellegű torzításaival szeretnék foglalkozni, hanem egy, a magyar gazdaság szempontjából döntő fontosságú és meglehetősen kényes kérdésről. A GDP, vagyis bruttó hazai termék, mint a neve is mutatja, a hazai teljesítményt kívánja mérni, vagyis a külföldi tulajdonú, de Magyarország területén termelő vállalatok teljesítménye beleszámít a GDP-be, de a külföldön termelő, bár magyar tulajdonú vállalatok teljesítménye már nem tartozik bele. Ebből a szemszögből már érteni véljük, hogy a világ „nem létező” urai a nyilvánvaló alkalmatlansága ellenére miért ragaszkodnak mégis a GDP-hez. Tudniillik így a GDP éppen a világgazdaság lényegét fedi el, láthatatlanná teszi éppen azt, amit a leginkább meg kellene jeleníteni, vagyis a globális tőkestruktúrák valóságos súlyát a világban, hiszen „hazaiként” tünteti fel azt, ami külföldi tulajdonú. Egy orosz származású újságíró, aki a Bloomberg egyik főmunkatársa, cinikus szellemességgel „foreign owned countries” (külföldi tulajdonú országok – a szerk.) címszóval illeti például azokat a kelet- és közép-európai országokat – köztük hazánkat –, amelyekben rendkívül magas a külföldi tulajdonú vállalatok aránya. Ezekben az országokban a GDP-növekedést a gazdasági teljesítmény egyetlen lehetséges mérőszámaként elfogadni végzetes tévedés volna. Bár nem kelet-európai ország, de éppen ez a deformáció okozza azt is, hogy Írország üstökösként fokozta a GDP-ben mérhető gazdasági teljesítményét az elmúlt két évtized során. Nem tagadva azt, hogy az ír társadalom valóságos társadalmi, gazdasági, kulturális teljesítménye is benne van ebben a hihetetlen felívelésben, de ennek az üstököspályának az alapvető oka mégiscsak a külföldi tulajdonú vállalatok elképesztően magas aránya. Hasonló torzítás okozza azt is, hogy Luxemburg egy főre eső GDP-je csillagászati magasságokban van, ám ebben a tagadhatatlan valós teljesítmény mellett benne van az is, hogy a világ legnagyobb indiai tulajdonú acélgyártó vállalata is Luxemburgban könyveli be gigantikus profitjait, természetesen anélkül, hogy acélművei akárcsak egy kicsit is beszennyeznék ennek az operetthercegségnek tiszta üdezöld tájait.

 

Luxemburg, a dúsgazdag operetthercegség – pixabay.com

Hírdetés

A szennyezés teljes mértékben azokat érinti, akik ezt a GDP-t a hercegség kőgazdag lakóinak megtermelik.

Indiai Acélmű  – indiasteel.in

Létezik azonban olyan gazdasági teljesítményt mérő mutató is, amelyből inkább következtethetünk a „valóságos valóság” összefüggé­seire, mint a GDP-ből. Ilyen például a GNI, vagyis bruttó nemzeti jövedelem, amely már képes azt is megmutatni, hogy mekkora a nemzet tulajdonában lévő vagyonmennyiség, illetve az ezzel a termelő vagyonnal elérhető összes jövedelem. Írország és Luxemburg példája mellett még három országot érdemes szemügyre venni, ezek Olaszország, Görögország és hazánk, Magyarország. A két mutatószám (a GDP és a GNI) közötti eltérés Írország esetében egészen extrém különbséget mutat, hisz míg a GDP-ben mért teljesítményét illetően Írország 12 hellyel rukkolt előre az EU-országok között az utóbbi húsz év során, addig GNI-ben mérve ez az előrelépés már sokkal szerényebb, mindössze öt hellyel javított besorolásán. Olaszország esetében a GDP terén is romlás következett be, három hellyel romlott a pozíciója, ám GNI-ben mérve ez már öt hellyel való visszaesést jelent. Hasonlóan drámai Görögország helyzete, ahol GDP-ben mérve „csak” két helyet rontott az ország, ám GNI-ben mérve a visszaesés itt is öt hellyel való megzuhanást mutat. És végül hazánk helyzete GDP-ben mért teljesítményünk alapján egy hellyel javult, ám GNI-ben mérve relatív helyzetünk négy hellyel romlott. A romlás nagy része 2002 és 2010 között ment végbe, a magyar gazdaság ekkor vált teljességében „külföldi tulajdonúvá”.

Az elmúlt tíz év során az egyik legdöntőbb stratégiai cél pontosan az volt, hogy a hazai tulajdon arányát tíz százalék körüli szintről ötven százalék fölé vigyük. Bár akkoriban szinte senki nem tudta elképzelni, hogy ez egyetlen évtized alatt sikerülhet, ám a jelek szerint most már biztosan sikerülni fog. Így egyre közelebb jutunk ahhoz, hogy kiderüljön, mi mennyi.

Bogár László


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »